– Már háromszor kellett volna meghalnom, de mégis élek – mondja a Református vagyok adásának vendége, Kun Ágnes Anna. A lelkipásztor – aki egyben operaénekes is – kamaszkorától kezdve küzdött betegségével, mégis hálás ezért a megpróbáltatásért, mert sokat tanult belőle. Húsz év meddőség is sújtotta, hogy aztán áldásként érkezzen meg életébe kisfia. Istentől már csak annyit kér, hogy továbbra is el tudja fogadni a tőle kapott terveket. A teljes adás a cikk végén tekinthető meg.
A férjed azt mondta egyszer, hogy te egy szamurájharcos vagy. Ez mit jelent?
Amikor feladatot kapok, azonnal elvégzem, mint egy harcos – erre mondja azt, hogy szamuráj vagyok. Nem mindig könnyű ezt a férjemnek megélni, mert ilyenkor az látja, hogy az adott feladatban mélyülök el, emiatt pedig ő egy picit a háttérbe szorul.
Gyerekkorodtól így állsz a feladatok elé?
Édesanyám nagyon szigorú volt a nevelésem tekintetében, és mindig azt monda, hogy a feladat legyen kész, aztán lehet bármi mást csinálni. Ez a fajta megoldás bennem maradt, és jelenleg is többféle képzést végzek, amelyeknek a beadandóját már elkészítettem, hiába van még rá három hónapom.
Nálad párhuzamosan történt egyszerre minden. Mi érdekelt a legjobban?
Gyerekként abszolút a színház. Alig voltam hároméves, amikor egy hosszabb verset elszavaltam az óvodában, mire a jelen lévő szülők döbbenten nézték, hogyan tud egy ilyen kicsi gyerek ilyen hosszú verset megtanulni. A meglepődésüket csípőre tett kézzel viszonoztam, dobbantottam egyet, és azt mondtam: tapsoljatok már! Tehát a színházi lét nagyon vonzott, mellette pedig a gyülekezetünk templomát is otthonomnak éreztem, ahol fiatalon lettem kántor. Később egyre jobban kezdett érdekelni a lelkipásztori hivatás, így párhuzamosan tanultam a Kecskeméti Református Gimnáziumban és a Földessy Margit Színitanodában.
A gyülekezet hogyan fogadta, hogy egy kislány a kántor?
Ismertek, és valahogy ez teljesen természetes volt. Édesapám a község háziorvosaként mindig magával vitt a betegekhez, és miközben folyt a vizsgálat, én versekkel szórakoztattam őket. Édesapám most is az mondja, hogy miattam gyógyultak meg az emberek, mert a kis szereplésem segített nekik átesni a nehézségeken. Végül egyre inkább az foglalkoztatott, hogyan lehetne a lelkeket formálni, amiben most az éneklés és a lelkészség is segít.
Operaénekes és lelkész. Mi volt a sorrend?
Érettségi előtt már volt egy kántordiplomám, ami végül egyfajta tiszteletadás is volt kántortanító nagypapám felé. Ezen a kántorképzőn hívták fel a figyelmem, hogy olyan énekhangom van, amivel érdemes lenne foglalkoznom. Itt még eszemben sem volt, hogy énekes legyek, sokkal inkább az járt a fejemben, hogy színésznőként és lelkészként is hasznát veszem majd az énektudásnak, ezért elkezdtem énekórákat venni. A döntés jónak bizonyult, mert a teológia elvégzése után felvettek a Zeneakadémiára.
Eleinte az ember sok mindent ösztönösen csinál, és csak utólag tudja megfogalmazni mi történt vele.
Nagyon súlyos betegségeken mentem át életem során. Háromszor kellett volna már meghalnom, de mégis itt vagyok. Nagy változásokat hozott a betegség az életemben, sok minden megkérdőjeleződött az addigi célokból, vágyakból. Szerintem minden komoly krízisnek transzformatív ereje van, a kérdés csak az, lefelé vagy felfelé szeretne menni az ember. Én hálás vagyok minden betegségemért, mert mindegyikből rengeteget tanultam.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg: