Pünkösdi szent zavarodottság

Többnyire mások miatt esünk zavarba. Így volt ez pünkösdkor is: a kegyes zarándokok látták, hogy néhány galileai férfiú szent mámorban ujjong – holott a galileaiak jobbára csak ribilliót támasztottak, ha a szent városban csoportosulni kezdtek. Nemrégiben például Pilátus vérontással fojtotta el a lázongásukat (Lk 13,1). De most ezek a nacionalisták tizenkét nyelven beszélnek, és harag helyett dicsőítést sugároz a szavuk. „Mi akar ez lenni?” – kérdezték hát megrökönyödve. Tudjuk: aki fölött a Szentlélek kiterjeszti a szárnyát, akinek megérinti a lelkét és átöleli a szívét, az megittasul. Csakhogy a Szentlélek nem leitat, hanem megitat: áldása nem búfelejtő részegség, hanem az Istenhez józanodás eksztázisa. Így hát ezek a döbbent zarándokok később éppen azoktól kértek életre szóló tanácsot, akiket az első pillanatban még beszámíthatatlannak tartottak.

Van azonban más oka is az első pünkösdi zavarodottságnak: önmaguk. Amikor pedig önmagunk miatt bolydulunk meg, az mindig erősebb zavar – ilyenkor minden összeomlik bennünk. Az örökké alibit kereső embernek jó magyarázata van önmagára: „Mindenről a másik tehet!” Az ilyen ember azonban pünkösdkor megzavarodik, mert nem tud kitérni a Szentlélek elől, és nincs magyarázata önmagára. A jeruzsálemi zarándokok attól zavarodtak meg, hogy értették, amit az apostolok mondtak nekik – kinek-kinek a maga nyelvén. A Lélek elől nincs kitérő! Immár nem mondhatják: „Nem értjük, ha a Szentlélek szól.” A Lélek pedig Isten igazságát szólja: „Az Atya Úrrá és Krisztussá tette Jézust, akit mi félretettünk az útból”, hirdeti Péter. Tehát én tettem félre és én adtam halálra. Ez nem a mások bűne volt! Amikor Péter ezeket mondta, megkeseredett a szívük. Mások így fordítják: megütötte a szívüket. De fordítsuk úgy, ahogy Máté és János evangélista használja ezt a szót, amikor a római vitéz a kereszten függő Jézus szívét dárdával döfte át (Mt 27,49, Jn 19,34). Pünkösdkor a Szentlélek átdöfi a szívüket! Mert meg kell halni. Meg kell halnia a régi, a mindent megmagyarázó, a másikat beáldozó, az alibit gyártó embernek. Meg kell halnia, hogy a Lélek erejében új életre támadhasson.

A feltámadott Krisztus dicsőségének hatalma átdöfte a szívüket. Hogyan tette ezt? Péter megosztotta velük Jézus történetét, amelyről mondhatták volna, hogy nekik ahhoz semmi közük. Lám, mégis nekik van a leginkább közük hozzá. Mert az üdvözítés története nem – csak – a másoké, hanem a miénk, sőt személyesen az enyém. Mert az nyer életet, aki segítségül hívja az Úr nevét.

A pünkösdi zavarodottság legnagyobb mélységét azonban nem a másik, nem is én magam okozom, hanem Isten. Péter így hirdeti Jézus dicsőségét: Isten az, aki elrendelte őt az üdvösség szolgálatára, a kereszt útjára, a föltámadásra. Isten rendelése az is, hogy ha Jézus nevét segítségül hívod, üdvözülsz! Miért nem inkább azt rendelte el, hogy próbáljuk meg újra, amit Bábel tornyánál elrontottunk: szervezzünk boldog békebirodalmat? Miért nem ad Isten még egy esélyt, hátha okult már az ember? De ő Fiában testet öltött, magára vette a szenvedő szolga sorsát (Ézs 53), mi több: egy eleve megvetett galileai állapotát választotta. A zarándokok is így kezdték a gúnyolódást: hát nem galileusok ezek, akik itt hallelujáznak Istennek? A későbbi tanítvány, Náthániel is azt kérdezte: „Származhat-e valami jó Názáretből?” Fülöp így válaszolt: „Jöjj, és lásd meg!” (Jn 1,46) Hisz csak onnan jön a jó!

Ebbe mi belezavarodunk. Nem értjük. Ezért válaszolja Péter a kérdésükre – egyben a mi kérdésünkre is: „Térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjetek meg!” Legyetek ennek a Jézusnak a követői, őt hívjátok segítségül! Akkor leszel halandóból örök élet várományosa, világárvából Isten gyermeke, bűnösből szent, gyűlölködőből szerető szívű, elveszettből megtalált, meg nem értettből befogadott, ha segítségül hívod az Úr nevét. Mert csak így lehetsz teljesen a Krisztusé, aki immár az Atya jobbján ülve szüntelen közbenjár éretted, és elküldi neked Szentlelkét.