Petőfi, a sztár és a szabálytalan hős

Négy Petőfi Sándorral kapcsolatos kötetét tette elénk az asztalra: Petőfi, a sztár, Szabadság, szerelem, Szerelmem, Petőfi Zoltán?, Ezerszer Júlia. Mikor alakult ki ez az erős kötődése Petőfihez?

A gyerekkorban, mert csodálatos édesanyám pici koromtól kezdve a magas kultúrát adta át nekem. Többször is felolvasta a János vitézt, esti meseként gyakran Petőfi-verset szavalt. Volt tévénk, de nem az volt nálunk a középpontban, hanem az irodalom! A nevelőapám meg rajongott az operettért, sokat jártunk színházba, így sokszor láttuk Lehár János vitéz című operettjét. Ráadásul szeretett nótázni, énekelni, ami szintén hatott rám. Ha ezen múlna az életem, Kukorica Jancsi belépőjének az első versszakát simán el tudnám énekelni.

Szavalta gyerekkorában Petőfi verseit?

Hogyne. Másodikban, amikor először indultam el szavalóversenyen, mindjárt győztem is a Falu végén kurta kocsmával. A Petőfi-összes ott volt elérhető közelségben, a könyvespolcomon. De aztán jött a kamaszkor, amikor az ember sok mindent megkérdőjelez: Petőfi a vélt egyszerűségével háttérbe került, Ady, Radnóti, József Attila meg előre. Nem is igazán foglalkoztam vele többé, egészen addig, amíg a Móra Könyvkiadó fel nem kért a Petőfi, a sztár című kötet megírására, ami akkor még Petőfi-rajongói könyv munkacímmel futott. Arra gondoltam, hogy ez jó lehetőség arra, hogy tisztázzam a viszonyomat Petőfihez. Tudtam ugyanis, hogy egy ilyen könyvhöz komoly kutatómunkára van szükség. Három évet foglalkoztam Petőfivel és „a háza népével”. Elsősorban az eredeti műveket és történeti forrásokat akartam látni. Ától cettig elolvastam Petőfi és felesége, Szendrey Júlia életművét, ugyanígy Hatvany Lajos kétkötetes, Így élt Petőfi című, hatalmas életrajzi dokumentum- és emlékezésanyagát, amely életrajzi sorrendben tartalmaz minden olyan vallomást, amit a XX. század elején még élő és föllelhető szemtanúkkal készített. Természetesen a fontosabb irodalomtörténeti munkákat, életrajzokat is elolvastam. Vékony kis kötet a Petőfi, a sztár, könnyed is, de egyúttal tömény információáradat!

Elérte a célját vele?

Van a Hubbynak, a nemzetközi gyermekirodalmi szervezet magyar tagozatának egy közönségdíja, akkor a magyar diákzsűri ezt választotta az év legjobb ismeretterjesztő könyvének mintegy hat-nyolcszáz diák szavazata alapján. A gyerekeknek írom a legtöbb könyvemet: ha szeretik és szívesen forgatják, annál nagyobb elismerés nincs! A könyv lektora, Hansági Ágnes irodalomtörténész, aki Szegeden tanít magyarszakos tanárjelölteket, nagy lelkesedésében azt mondta, hogy ezt adja föl majd kötelező olvasmányként a hallgatóinak, mert ebben minden benne van, amit tudni kell Petőfiről, de olyan stílusban, módon, hogy az Y, Z generációs tanárjelöltek is könnyen befogadják.

Miért és hogyan törekedett a könnyű befogadhatóságra?

Teológus vagyok, hittanár, aki tanítottam is, pedagógiai módszertanosként pedig az egyik kutatási területem a digitális nemzedék megszólíthatóságával kapcsolatos. Ez ugyanis a hagyományos algoritmikus módszerekkel már nem megy. Mint író és tankönyvíró, aki könyvkiadóban is dolgozik, eleve sokat gondolkodtam azon, miként lehetne elérni, hogy ne tartsák a képernyők előtt felnövő gyerekek dögunalomnak a tankönyveket. Nekik például nehéz egy könyvoldalt pusztán lineárisan olvasni. Képernyőhöz vannak szokva, ahol a leggyakrabban 300–600 karakteres, kis szövegegységeket találnak. Amint az olvasáskutatók feltárták, hajlamosak a könyvekben is a szemükkel cikkcakkban haladva keresni az információkat, ráadásul egyszerre a teljes oldalpáron. Ehhez is igazodtam a könyvemben, meg ahhoz is, hogy föl kell venni a versenyt azzal az ingerözönnel, amely őket éri.

Érdekesnek kell lenni?

Hatványozottan. De hát Petőfi ilyen módon való megismertetésében könnyű dolgunk van. Tudtam, hogy érdemes azzal is előjönni: Petőfi volt az első olyan magyar költő, aki megélt a költészetéből, és hogy ő volt az első irodalmi sztár… Ez a költőnk tényleg lentről jött, saját nevet kellett szereznie; folyamatosan gerjesztette, hogy reflektorfényben legyen. Állandóan hírt adott magáról, mint a mai celebek. A felvidéki útján rendszeresen írta a Pesti Divatlapnak a beszámolókat. Beavatott például a szerelmi életébe: Szendrey Júliát Petőfi vette rá, hogy publikálja a naplóit, beleértve a koltói nászútukról szólót is.

Ki vagy mi volt ebben a minta neki?

Nem volt mintája, egyszerűen „médiazseni” volt. A könyvben is leírtam, hogy márkanévvé tette a magyarosított nevét. A még életében megjelenő első Petőfi-összes – micsoda ritkaság az ilyen is – fedőlapján csak ennyi állt: PETŐFI. Semmi cím, csak a márkanév. Száz- és ezerszámra vásárolták meg. Az első honi óriásposztert róla és Szendrey Júliáról készítették el. „Sztárpár” voltak, ilyennek mutatja őket a Barabás Miklós-féle metszet is. Erről is van egy történet: Petőfinek rendes szakálla volt az eredeti változaton, de amire Barabás elkészült a metszettel, addigra már kis, spanyol kecskeszakállat viselt a költő. Ezért azt mondta Barabásnak, hogy ki kell dobni a régit, újat kell helyette készíteni.

Nárcisztikus lehetett?

Nárcisztikus és ADHD-s is, bár lehet, hogy a pszichológusok mást mondanának. Azért az jelent valamit, hogy majd’ egy tucat iskolában tanult. Ahol jól bántak vele, ott eminens tanuló volt, másutt kirívóan gyenge. Hamar megmutatkoztak radikális politikai nézetei is. 1837-ben az aszódi evangélikus gimnáziumban a tanító ezt írta róla: „Szigorúan megrovom, mert több társával titkos társaságot alapított. Szabadidejükben az iskolából elszökve pipafüvet szívtak, királyellenes nótákat énekeltek s nagy terveket szőttek a zsarnokság megdöntésére…”

Hogy lehet, hogy eredetiben olvasta Lamartine-tól A girondiak történetét, lefordította Shakespeare Coriolanus című drámáját, és így tovább?

A latin- és némettudása is remek volt. Nos, feltétlenül a protestáns középiskolák – például az aszódi evangélikus gimnázium, a pápai református kollégium – hatása és a szüntelen önképzés, olvasás áll emögött. Pápán „Könyves Sándornak” becézték.

Kutatásai során bukkant-e adatra arról, hogy működött benne, akárcsak időlegesen, valamiféle keresztyén hit, vagy csak protestáns vallásosság, istenkeresés?

Ne szépítsük a dolgot: Petőfi Istent csak mint frázist használta. A korszellem igen ludas lehetett ebben; a felvilágosodás híve volt, a szalonjuk tele volt a felvilágosodás filozófusainak arcképeivel, metszetével, eredetiben olvasta ezeket az írókat. De a romantikával megjelent a nemzeti eszmény. Bár nem vagyok irodalmár, innen eredeztetem az általa előszeretettel használt „magyarok istene” szókapcsolatot is. Teológusként is csak azt mondhatom, nála hol az ember, hol a nemzet kerül Isten helyére, abba a magasztosságba, ami Istent illeti meg.

Innen logikus átugranunk 1848. március 15-re, a Nemzeti dalhoz. Gumicsont, de azért kíváncsi vagyok a véleményére: elszavalta a múzeum lépcsőjén, vagy nem...?

Hadd kezdjem onnan: a Hatvany által gyűjtött visszaemlékezések szerint a vers eredetileg úgy kezdődött, hogy „Rajta, magyar”. De amikor a Pilvax kávéházban, ahol először előadta a költő, valaki állítólag közbeszólt: „No de, Sándor komám, ahhoz előbb talpra kéne állnia a magyarnak, hogy el tudjon indulni!” Az egyetemnél már Talpra magyarként hangzott el a vers… Az, hogy a múzeumnál is elmondta volna, csak egy toposz. A magyar ember egyik legfontosabb ügye a hasa, és miután Landerernél kinyomtatták a Nemzeti dalt, Jókai azt mondta: „Most ebédszünet van, mindenki menjen haza ebédelni, háromkor találkozunk a Nemzeti Múzeum előtt!” Megérkezett akkorra a tömeg is, de Petőfi és Szendrey Júlia lekéste ezt az állomást.

Mit csináltak?

Mit csináltak, mit nem, ez egy érdekes kérdés. Egyes elképzelések szerint a forradalmi hevület nagyon megihlette őket, mindenesetre pontban kilenc hónapra rá megszületett Petőfi Zoltánka. De Táncsics kiszabadításánál már ott volt a házaspár az első sorban…

Petőfi hogyan vett részt az 1848–49-es szabadságharcban? Merthogy nagyon magasra tette – nyilvánosan – a lécet 1846 végi versében: „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák között halni meg.” És: „Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül…”

Igen, a léc magas volt, és elsőre Petőfi nem is tudta megugrani. Legalább is a pesti úri társaság szerint. A kutatók véleménye szerint Petőfi 1848 késő őszén valójában azért vonult be honvédnak, mert egyre inkább arról pletykáltak Pesten, hogy az első volt, aki kardot kötve járt a városban, és most már mindjárt itt a november, de még mindig nem állt be honvédnak.

Miért késlekedhetett? Elméleti ember lett volna, aki csak papíron huszárkodik?

Nem amolyan kis ügyefogyottnak kell elképzelni Petőfit. Ügyes, jó mozgású, jó futó, hogy úgy mondjam, szíjas fiatalember volt. Még Koltón, 1847-ben fejlesztette tökélyre a lovaglótudását. Kiváló lovas volt. Gyáva sem volt, sőt… De azért annyira nem lelkesedett, hogy neki a művészi terveivel, fiatal házasként, felesége várandósságakor hadba kellene vonulnia. A rajongói nyomás kényszere alatt mégiscsak megtette. Debrecenben vonult be, és katonamúltja alapján rögtön századosi rangot kapott, vele együtt bakákat maga alá, hogy kiképezze őket. Saját szavaival élve: „kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni.”

Milyen katonának bizonyult?

Bem később tiszti kereszttel tüntette ki bátor tetteiért. Ugyanakkor volt a viselkedésében egy olyasfajta rapszodikusság, ami „katonáéknál” nem járja… 1848. december elején már jött is a parancs, hogy Debrecenből a bácskai hadszíntérre kell menniük. Ekkor írt egy levelet Mészáros Lázár hadügyminiszternek, hogy akkor most kivesz három hónap szabadságot, mert rövidesen megszületik a fia. Leadta a szabadságos kérelmet, mindjárt össze is pakolt, és otthagyta a kaszárnyát. Nem is tért akkoriban vissza. Hadbíróság elé ugyan nem állították, de megrótták ezért. Közben ismert, tekintélyes személyiségként kezelték, ráadásul a Csatadalt sikeresen eladta a kormánynak, így ezt a versét több ezer példányban röplapként osztogatták a honvédek között.

Ennyi volt a „rovásán” a hadakozó Petőfinek?

Máskor is volt azért, hogy erősen összezörrent a katonai vezetéssel. Mészáros Lázárral, a hadügyminiszterrel jellemző módon egyenruházati kérdésben vesztek össze, a honvéd uniformishoz tartozó nyakravalót a költő nem volt hajlandó ugyanis fölvenni. Mert ugye addigra ő már divatba hozta a kihajtott fehér Petőfi-gallért…

Akkor hát Mészáros Lázárról szólt az a furcsa, amilyen kacagtató, olyan pökhendi verse, az Egy otromba tábornokhoz? Hadd idézzem: „Csak azt ajánlom, hogyha még leszen / Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor / Beszéljen vélem emberségesen, / Mert én ugyan nem tartom magamat / Nagy embernek, de akkorácska csak / Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, / Levett kalappal szóljanak velem.”

Igen, őt pellengérezte ki.

Volt valami konkrét hadi tette?

Hogyne. De olykor ezek is balul sikerültek, mint az „Vízakna s Déva közt” történt. Ez a két helységnév ugyebár a Négy nap dörgött az ágyu… című-kezdetű vers második sora is. A költemény maga Petőfi konfliktusáról nem szól, annál inkább arról, hogy: „Négy hosszu nap csatáztunk / Rettentő vad csatát, / Minőt a messzelátó / Nap csak nagynéha lát. / Mindent megtettünk, amit / Kivánt a becsület... / Tízannyi volt az ellen, /Győznünk nem lehetett.” Arról kevésbé szól a fáma, hogy Petőfi késve, egyenruha és nyereg nélkül érkezett meg a csatába, és akkor már Bem visszavonulót fújatott. Petőfi meg? Kiadta a parancsát a szakaszának: „Előre!” És belerohantak az ellenségbe… Hogy került-e ez emberéletekbe, nem tudni, de hogy megtagadta a parancsot, az biztos. Ezt követően Bethlen Gergely alezredes üvöltve kérte rajta számon, mit csinált. Ám végül Bem az alezredest rótta meg, mert a közlegények, önkéntesek előtt alázott meg egy tisztet.

Miért szerette Bem Petőfit, ha nem olvashatta magyarul a verseit?

A lengyel Bem eleve Petőfi-rajongó volt; valószínűleg német fordításban olvasta a verseit, hiszen sok művét akkorra már biztosan lefordították németre. Abban, hogy a lengyel tábornok fiaként szerette futárját, titkárát, az is benne lehetett, hogy franciául remekül kommunikáltak, és Petőfi Bem „nyelve” volt a seregben. Ráadásul rendkívül hatásosan tudta előadni Bem beszédeit, ő fogalmazta meg a leveleit is. És az, hogy a tábornok fiaként szerette, nem költői túlzás, hiszen a leveleiben „mon fils”-ként szólította meg. Bem féltette a költőt, ezért, amennyire tudta, távol tartotta a harctól.

Így volt ez a végzetes segesvári csata idején is?

Petőfi háromszor hagyta ott a sereget, de végül ismét visszatért harcolni. Mire aznap megtalálta a Segesvár melletti csatateret, már elkezdődött a küzdelem, de Bem szigorúan megtiltotta neki, hogy részt vegyen benne. Ló nélkül esélye sem lett volna az orosz cár dzsidásaival szemben, márpedig úgy érkezett Segesvárra, hogy csak egy vászontarisznyája volt. Petőfi figyelmen kívül hagyta Bem akaratát, szemtanúk szerint pont a tábornoki hintón sietett – talán parancsot vive – a fehéregyházi hídig. Ez az utolsó, amit biztosan tudunk róla; utána hol itt, hol ott tűnt fel állítólag a csatában, de ez már mind bizonyítatlan elbeszélés.

Azt az elméletet kizárja, miszerint a költő orosz hadifogságba esve Szibériába került, és ott élt még huzamos ideig?

Nem vagyok antropológus, sem történész, de a tudósok többségével egyetértve úgy gondolom, hogy ló és hadi felszerelés híján abban az ütközetben nem sok esélye volt Petőfinek a túlélésre a roppant túlerővel szemben. Valószínűleg az előrenyomuló dzsidások végeztek vele, és a tömegsírok valamelyikében lett eltemetve.

Halálával egy alig kétéves, körülrajongott házasságnak is vége szakadt. Pár éve élénk visszhangot kiváltó történelmi életrajzi regénye jelent meg az Athenaeumnál a költő feleségéről, feltárva benne – amint az alcímében fogalmaz az Ezerszer Júlia című kötetnek – Szendrey Júlia „eltitkolt életét” is. Nem hagyhatom ki a kérdést: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia igazán és kölcsönösen szerették egymást?

Szerelmi házasságot kötöttek, és rövid házasságuk mindvégig kölcsönös, forró szerelmet tükrözött.

Nem mond ennek ellent, hogy Szendrey Júlia kevéssel Petőfi halála után „eldobta az özvegyi fátyolt”, és újra férjhez ment?

Nem tudom, lesz-e a 2023-as Petőfi 200 emlékév után 2028-ban hivatalos Szendrey Júlia 200 is, mindenesetre jó volna, ha Petőfi hitvesének születési jubileuma kapcsán a vele, velük kapcsolatos diskurzusok hozzájárulnának a hamis és akaratlanul is igaztalan közvélekedés megváltozásához. Idevágó történelmi életrajzi regényemmel is egyfajta rehabilitáció volt az egyik célom. Lássuk dióhéjban a második férjhezmenetele, illetve házassága történetét! Szendrey Júlia mint az őrült kereste Erdélyben Petőfi Sándort a segesvári csata után, de nem találta. Kapott közben egy feltételezésnél nem több, mégis reménykeltő hírt: lehet, hogy Bemnél van, a törökországi emigrációban. Felutazott Pestre, hogy útlevelet kérvényezzen, de ahogy az várható volt, elutasították. Itt jött a képbe egy Horvát Árpád nevű, oklevéltannal foglalkozó történész, aki Petőfi- és Szendrey Júlia-rajongó volt, és a „nemzet özvegyének” „udvartartásához” tartozott. Torz külsejű, viszolygást keltő ember. Ő vetette fel, hogy Szendrey Júlia forduljon egyenesen Liechtenstein grófhoz, aki az útleveleket intézi. Liechtenstein azt mondta Szendrey Júliának, hogy hogyne adna ő útlevelet Petőfi Sándor feleségének, két feltétele van csak: az egyik, hogy mindent, amit tapasztal Törökországban, jelentse neki, a másik, hogy legyen a szeretője. Ha nem, egy héten belül kiutasítja Pestről!

Elképesztően aljas és kéjsóvár zsarolás – a magyar szabadságharc leverése utáni megtorlás évében…

És tökéletes csapdahelyzet Szendrey Júliának. Ha kiutasítják, nem tudja sürgető ügyét, férje felkutatását folytatni… Teljesen kétségbe volt esve, és akkor – voilá –, Horvát Árpád jelentkezett: „De hát, Júlia, én feleségül veszem magát!” És egy héten belül ennek az embernek a felesége lett, mert nem maradhatott volna Pesten. Hozzáteszem, Szendrey Júlia nem is gondolt arra, hogy bármivel is több lehet ez, mint egy érdekházasság, és gondolom, ezt így is beszélhették meg Horváttal.

Nem valami beszűkült állapot lehetett ez mégis, ebbe belemenni?

Egyrészt biztos volt benne, hogy Petőfi hazajön, másrészt meg nem olyan fizikumú ember volt Horvát, hogy tartson tőle. Mégis kőkemény abuzálás lett belőle… Az asszony a naplóiban és az utolsó, huszonegy oldalas, apjához írott levelében feltárta a valóságot. De csak akkor, amikor már tudta, hogy meg fog halni, hiszen méhrákja volt. Nyilván XIX. századi szemérmességgel beszélt a szenvedéseiről, de félreérthetetlenül leírt mindent, azt is, milyen szexuális visszaélések elszenvedésére kényszerítette Horvát folyamatosan.

Miért és meddig maradtak ezek a dokumentumok eltitkolva a közvélemény elől?

Feltételezhető, hogy Horvát Árpád és Szendrey Mária férje, Gyulai Pál irodalmár, illetve Szendrey Júlia titkára, Tóth József megegyeztek abban, hogy nem fogják nyilvánosságra hozni ezeket a leveleket. Tóth József halála után, 1925-ben került nyilvánosságra Szendrey Júlia levelesládája, benne a költő özvegyének 1868 szeptemberében, négy nappal a halála előtt írt levelével, amelyben Tóthra hagyta az irathagyatékát, aki azt valóban megőrizte. Úgy, hogy hatvan évig nyilvánosságra se került. Addigra pedig annyira rögzült az a kép, hogy Szendrey Júlia elhagyta Petőfit, tehát méltatlan volt rá, hogy ezek a dolgok máig nem tisztázódtak a köztudatban. Holott Szendrey Júlia áldozat volt: nem kis részt ezért írtam ezt a könyvet, a szereplőket, amennyire csak lehetett, a leveleikből, naplórészleteikből idézett mondatokkal beszéltetve benne.

Akkor most térjünk vissza kifejezetten Petőfihez! Miért építheti a fiatalokat a Petőfi, a sztár című könyv?

Petőfi egy olyan modellt tudott felmutatni, ami a felszínen nagyon felkapott a mai influenszerek világában. Hogyan lesz egy egyszerű mészáros fiából országos sztár, ez önmagában is lebilincselő. Ami ennél is fontosabb, hogy az influenszerek és celebek mögött általában nincs tartalom, ellenben itt kifejezetten komoly tartalom van, Petőfi zsenialitását nem lehet megkérdőjelezni! Intenzív, karizmatikus személyessége mellett olyan mélységű haza- és szülőföldszeretet árad a verseiből, ami megint csak párját ritkítja. Kiválóan használta a korabeli „médiát”, de ezt nem önmaga dicsőítésére tette, neki a nemzet- és a hazaszeretet volt a legfontosabb.

Ha a digitális korosztály fogékonyabbjai számára közel hozza a Petőfi-jelenséget, akkor ezek a fiatal olvasók hirtelen ott találhatják magukat Petőfi poézisének a tágas rónaságán…

Ez a cél. Garantálom, ha kedvükre belekóstolnak ennek a nagy XIX. századi költőnknek a verseibe, nem lesz akadálya a műélvezetüknek. Petőfit pont azért vetette meg irodalmár kortársainak a vaskalapos része, mivel a köznyelvet emelte irodalmi nyelvvé. Nem elszállt metaforákkal, mitologikus utalásokkal, dagályos kifejezésekkel szólalt meg, hanem úgy, mint egy hétköznapi ember.

De mégis rendkívüli esztétikai fokon, végleges megfogalmazásokkal és – magyarul. Ez is egyfajta forradalom, jól mondom?

Újabb izgalmas kérdéshez jutottunk el. Petőfi anyjának a nyelve nem a magyar volt, hanem a szlovák. Ha annak rendje és módja szerint tőle sajátította volna el az anyanyelvet, akkor a költő is szlovákul beszélt volna. Viszont az apja, Petrovics István, aki maga is törve beszélte a magyart, és okkal feltételezhetjük, hogy Hrúz Máriához hasonlóan szintén szlovák származású volt…

Hadd állítsam meg egy pillanatra: nem szerb eredetű volt Petrovics István, amint azt Illyés Gyula vélelmezte Petőfi Sándor című monográfiájában?

Tót volt az apa is; a mezőberényi, aszódi rokonság mind szlovák evangélikus származású volt… Szóval törte a magyart, de annyira büszke volt a magyarságára, hogy ha valaki letótozta itt, a kiskunfélegyházi kocsmában, amelyet a mészárszékkel együtt bérelt, akkor úgy összeverte, mint annak a rendje. Megtiltotta, hogy szlovákul szóljanak a gyerekhez, és a kis Sándor a dajkájától tanult meg magyarul, egy Kurucz Zsuzska nevű lánytól. Ez csak azért történhetett így, mert az apja magyarságszeretete, hazaszeretete annyira erős volt, hogy azt mondta, „Én a fiamból magyar embert nevelek!”

Ötéves korában Petőfi elkerült otthonról. Miért?

Erős feltörekvés volt az apjában: nemcsak magyar, hanem egyben tanult embert akart a fiából, hogy vigye majd valamire. De ehhez, úgy vélte, el kell kerülnie hazulról. Ötévesen már járt ugyan elemibe, de Petrovics István nem volt megelégedve a félegyházi iskolával, ezért küldte Kecskemétre.

Zárásként valamit a Szabadság, szerelem című, szintén 2024-es, de ismeretterjesztő könyvéről is szóljunk. Ez egyfajta utórezgése volt a másik Petőfi-könyvének?

Nem, ezt egyfajta kiteljesedésnek tartom azután, hogy a Petőfi, a sztárhoz iszonyatos mennyiségű forrásanyagot olvastam el, használtam fel, de továbbra is rengeteg történet és összefüggés kavargott a fejemben. Olyanok is, amelyeket mint emlékeket háttéranyagként Petőfi a versei keletkezésénél felhasználhatott az elméjében. Arra gondoltam, ne úgy beszéljünk végre a művek keletkezéséről, hogy a költő ekkor és ekkor, itt és itt ült le megírni azokat, hanem nézzük meg, milyen gyermekkori vagy egyéb saját élményei fűződhettek hozzájuk.

Kérhetem, hogy vegyük példának a Szülőföldemen című verséhez kapcsolódó, Félegyházi csata című „mininovellát”?

Szívesen, hiszen ez a Petőfi-vers pont kiskunfélegyházi keltezésű, itteni gyerekkori emlékeiről van szó benne, ahol egyébként most mi fölvesszük ezt az interjút, és ahol élek. Ne felejtsük, hogy ez az a település, ami sokáig versengett azért, hogy Petőfi szülővárosának tartsák, hiszen a Szülőföldemen maga tartalmazza e sort: „ez a város születésem helye”. A könyvemben szereplő történet címe nem igazi csatára utal, hanem arra, hogy négy-öt éves gyerekek, köztük a kis Petőfi, háborúznak. „Lovagolok fűzfasípot fújva, / lovagolok szilaj nádparipán.” A sztori emlékanyagát, ami nagyon illik a vershez, egy kortanú, a Petőfivel egykorú, hajdani játszótárs, Lojzi szolgáltatta, idős felnőttként elmesélve Hatvany Lajosnak, hogyan éltek gyerekként, hogyan féltek a mészároskutyáktól, miként csatároztak egymással a piactéren, a kútnál, és így tovább. Költőnk egyértelműen a közös emlékek egy részét dolgozta fel a versében. A XIX. század költői kapcsán elmesélem, milyen élménybeli előzménye lehet azoknak a sorainak, mint hogy „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet (…), Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!” Pápai református kollégiumbeli diákéveikben Orlai Petrich Somával egyszer, amikor éheztek és áhítoztak a buktára, Petőfi állította a rokon barátjának, hogy ő meg tud enni egy egész tepsi friss buktát. El is loptak egy ilyen buktás „rakományt” a gazdasszonytól. Petőfi fölfalta az egészet, és nagy hasmars lett a vége… Ezek a kis történetek forrásalapúak, azok mesélték el ezeket, akik ott voltak Petőfivel szűkre szabott életidejének valamelyik derűs vagy borús időszakában.