Onnan jött, ahol a reformátusság és a magyarság ugyanaz

Ki ismeri az alig hat és fél száz lelkes Barsbaracskát, aki nem a Felvidékről származik? Valahol Léva és Érsekújvár között található, a magyar–szlovák nyelvhatáron. Szabó Tibor szülőfaluja a XIX. századig színmagyar, jelentős részben református település, amelynek újabb-legújabb kori története sok más felvidéki településével rokon. – Mifelénk a magyar és a református egyet jelentett, katolikus magyarok eredetileg kevesen voltak, szóval azt lehet mondani: az identitás formálásában az etnikai és a vallási tudat szinte egybeesett, egymást erősítette. Persze mára ezt úgy kell látni, hogy ott, a nyelvhatári környezetben a magyarság és a reformátusság együtt sorvad – bocsátja előre Szabó Tibor.

De hogyan is lett mostanra Barsbaracska nyolcvan százalékban szlovák és csak húsz százalékban magyar falu? Ide a török nem tudta befészkelni magát, ám később, a XVIII–XIX. században mégis telepítettek ide katolikus szlovák népelemet a magyar földesurak. Az etnikai arányok azonban akkor még nem fordultak ellenkezőjükre, a módosabbnak számító gazdák – köztük Szabó Tibor ősei – továbbra is magyarok voltak. Trianon után folytatódott a fokozatos szlovák katolikus betelepülés, de – bár gyengült – megmaradt az etnikai összetételben az őslakos népelem dominanciája. A második világháború végén is még legalább hetven százalékban magyar ajkúak éltek ebben a – Garam menti hátság dombvidékén fekvő – kisközségben.

A kedvezőtlen folyamat 1945-től gyorsult fel a csehszlovák állam keretei között. Barsbaracska lakossága elkerülte ugyan a kitelepítést Magyarországra, de a magyarokat bűnös népként megbélyegző Beneš-dekrétumok értelmében interjúalanyom édesapja sem úszhatta meg, hogy északra, csehországi rabszolgamunkára hurcolják el. Az apa másfél év után hazakerült ugyan, de az ilyen intézkedések is hozzájárultak a felvidéki magyarság megfélemlítésen alapuló beolvadásához.

Még ugyancsak a kommunista fordulat előtt sok magyar nagygazda földjét elkobozta az állam Barsbaracskán is, és azokat szlovák nemzetiségű telepeseknek adta. A jelenlegi martonvásári polgármester nagyapja megtarthatta a maga tíz hektárját, ám 1948-ban jött a kommunizmus, amely aztán mindent elvett a birtokos parasztságtól.

Beszélgetőpartnerem a családi emlékezetből felidézi: – Nagyapámnak mind a földet, mind a két pár lovát be kellett adnia a szövetkezetbe, cserébe annyit engedtek meg, hogy ő hajthassa az elkobzott lovait… Nehezen fogadta el ezt, bár erről nekünk, gyerekeknek, később nem sokat beszéltek. Egyébként ő, ez az apai nagyapám volt, aki a reformátusságát a leginkább tartotta: huzamos ideig presbiterként szolgált.

Szabó Tibor magyarázatából leszűrhető: szülőföldjén az asszimiláció, az elszlovákosodás fontos terepe az iskola; annál is inkább, mivel sok szülő elfogadta az állami nyomást, szlovák tannyelvű iskolába adta és adja a gyerekét, úgy gondolkodva, „így majd könnyen boldogul”. Persze a sok vegyes házasság is megtette hatását, ahogy a városi munkalehetőség is, márpedig a közeli Nagysurány és Léva szinte teljesen szlovák már, igaz, Érsekújvárott jobb az etnikai arány. A hierarchizált és a Felvidék elszakítása óta szlovák nacionalista vezetésű katolikus egyház szintén asszimilációs tényező. Kezdetben még olyan szlovák papokat küldtek, akik tudtak magyarul, később azonban fordult a kocka, a magyar gyökerű katolikus híveknek is csak szlovák misét tartottak és tartanak.

Az 1959-es születésű Szabó Tibort viszont a református szülei – utaljunk csak az imént taglalt egymást erősítő, egymással összefonódó nemzeti és református identitásra – magyar iskolába íratták. Így az alsó tagozatot helyben, a felsőt a szomszédos Pozbán járta.

Ismeretes, hogy a Szovjetunió, igaz, vér nélkül, de eltiporta a prágai tavaszt, amelynek során Dubček csehszlovák kommunista első titkár és köre „emberarcúvá” szerette volna formálni a csehszlovákiai szocializmust. De vajon Szabó Tibornak vannak-e gyermekkori emlékképei az 1968-as bevonulásról, amelyben a szovjetek és a Varsói Szerződés más tagállamai mellett a Magyar Népköztársaság harckocsijai, egységei is részt vettek? Felvidéki születésű beszélgetőtársam többet is említ, bár még a kilencedik évét sem töltötte be akkor, azon az augusztus végi napon. Nővérénél és családjánál nyaralt a történelmi Komáromban (Révkomárom), hallották a tankok irtózatos dübörgését. Nővére azonnal fogta a kisgyermekét és őt, hogy mennek haza Barsbaracskára, taxival el is jutottak Komárom széléig, a Vág-hídig, de tovább nem engedték őket, mert a híd már alá volt aknázva. Csak nagy kerülővel jutottak haza. Szülőfalujában megjelentek a „Madari za Dunaj” („A magyarokat a Duna túloldalára”) feliratok, de az is tapasztalható volt, hogy az oroszok értenek a szovjet blokk birodalmi megosztásához. A magyar katonai egységeket pontosan olyan szlovákiai területekre irányították, amelyek a Felvidék első bécsi döntés szerinti visszacsatolásakor a háború végéig ismét Magyarország részei voltak. – Emlékszem – tekint vissza Szabó Tibor –, édesapámmal a vasúthoz közeli szőlőnkben dolgoztunk, amikor magyar harckocsikat szállított Lévára egy tehervonat… Az, hogy a magyarok is bevonultak csehszlovák államterületre, később is tüske maradt a szlovákok körme alatt.

Szabó Tibor a középiskolát Komáromban és Selmecbányán végezte, 1978-ban pedig teljesült az a célja, hogy egyetemista legyen akármilyen engedélyezett szakon, de az anyaországban. Így került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre meteorológia–geofizika szakra.

– Óriási volt a kontraszt a hetvenes évek végi Gustav Husák-féle csehszlovákiai merev konszolidáció és a kádári gulyáskommunizmus között, sokkal szabadabb volt a világ Magyarországon – állapítja meg beszélgetőtársam a budapesti egyetemi éveire alapozva. Mond pár példát találomra: egy korabeli magyar–szovjet meccsen – „amelyen lehetett szidni a megszálló oroszokat” – a sarló-kalapácsos vörös zászlók mind a földön voltak, a KISZ-be (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) nem volt kötelező belépni, de a tévében már Chrudinák Alajos Panorámájából lehetett a nagyvilágról tájékozódni.

Azért itt is volt, ami jócskán illegális tevékenységnek számított. A pozsonyi kisebbségvédő aktivista, Duray Miklós 1983-ban kényszerűen New Yorkban megjelentetett, magyar kisebbségről szóló könyvét (Kutyaszorító), amelyhez Csoóri Sándor írt előszót, egyetemisták, köztük Szabó Tibor sokszorosította, terjesztette szamizdat formájában. A kommunista titkosszolgálatok megneszelték a tettet, beszélgetőtársunk nem maradhatott a tanszéken ösztöndíjjal, hirtelen behívót kapott a csehszlovák hadseregtől. A nyugatnémet–csehszlovák határsávba vitték sorkatonának, egy büntető jellegű gyalogos zászlóaljhoz.

Sorkatonai élményei hatására Szabó Tibor eldöntötte, mindenáron Magyarországra települ. A késő Kádár-korban több évig – 1988-ig – hontalan volt, majd a rendszerváltásig az Országos Meteorológiai Szolgálatnál dolgozott.

– Ekkor már szerveztük a rendszerváltó mozgalmat, az MDF-et, választott új lakóhelyemen, Martonvásáron – eleveníti fel az akkori időket. 1990-től, vagyis az első szabadon választott Országgyűléstől és az Antall-kormánytól kezdve alapjában megváltozott a helyzete: a Miniszterelnöki Hivatalban, majd a megalakuló Határon Túli Magyarok Hivatalában a felvidéki főosztály vezetője lett, e feladat mellé időlegesen megkapta a kárpátaljai főosztályt is.

Választ kértünk a nagy idők tanújától, a korabeli szakpolitikustól arra is: kihasználta-e a magyar középjobb kül- és kisebbségpolitika a lehetőségeket az elszakított területek magyarsága helyzetének a megerősítésére? – Egy sor fontos kérdés a kilencvenes évek elején dőlt el a határainkon túli magyar közösségek ügyében, sok mindenre lehetőség nyílt volna, de a magyar kormány sajnos nem élt maradéktalanul vele – vélekedik. – Holott sokkal nyitottabb volt a nemzetközi közösség a magyarok lakta területek autonómiatörekvése és nyelvhasználata kérdésében. Csak egy példa azokból az időkből: mi tagja voltunk A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját is kibocsátó Európa Tanácsnak, Csehszlovákia még nem. Magyarország a tagságuk támogatásáért cserébe követelhette volna a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, a bocsánatkérést, a nyelvi jogok garanciáit, de ezektől a döntő pillanatban eltekintett.

Itt kerül szó még egyszer Duray Miklós (1945–2022) kisebbségpolitikusról, íróról, egyetemi tanárról. Szabó Tibor, aki baráti viszonyban volt vele, úgy emlékszik vissza rá, mint akinek nagy fájdalma volt, hogy annak ellenére nem lett áttörés a felvidéki magyarság megmaradási feltételeinek javításában, hogy a kilencvenes évek első felében még tíz százalék felett volt a Szlovákián belüli magyar politikai erő támogatottsága a választásokon. Megjegyzi: bár Duray gyökerei alapjában katolikusok, kisebb részt zsidók, sőt egy szál visszanyúlik a francia hugenottákhoz, a felvidéki magyarság meghatározó közéleti személyisége szívből reformátusnak tartotta magát, felesége e felekezethez tartozott.

A Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökévé 1998-ban, az első Orbán-kormány idején nevezték ki Szabó Tibort. Ebből a korszakból azért hálás Istennek, mert 2001. június 19-én a magyar Országgyűlés elfogadta A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényt, az úgynevezett státusztörvényt, amely kibővítette a szomszédos országokban élő magyaroknak nyújtott támogatásokat, kedvezményeket – a határon átívelő nemzetegyesítés jegyében. Ekkoriban jött létre a magyar–magyar kapcsolatokat legfelsőbb szinten szavatoló, a kinti magyar szervezetekkel rendszeresen egyeztető Magyar Állandó Értekezlet is.

Beszélgetőtársunk 2010-ben a helyi politikára váltott. Ebben azóta is roppant sikeres. Három ciklus óta Martonvásár polgármestere, ezek mindegyike során 9:0 arányban egy irányba húzó, értékvezérelt önkormányzati csapat élén áll. – Ne traktáljuk az olvasót azzal, hogy kisvárosunkban minden utca aszfaltozott, és itt sportcsarnok, sport-, illetve kulturális központ épült – hárít szerényen. – A lényegnek azt tartom, hogy polgármesterként garantáljam a legalább harminc helyi civil közösségünk működési feltételeit, hogy a kis focista gyerekektől a néptánccsoporton át a nyugdíjasklubig értéket teremtsenek és egymásra találjanak az emberek.

Beszámol egy apró, de jellemző helyi közösségerősítő specialitásról is: Martonvásáron az ő polgármesteri kezdeményezésére olyan iskolai program született, amely normává teszi, hogy ismét köszönjenek a gyerekek a felnőtteknek boltban, utcán, rendezvényeken. – Ezt a szülők, a pedagógusok és a gyerekek egyaránt elfogadták, s ezáltal a városiasodás ellenére erősödik a közösségiség a hat-hét ezer lelket számláló településen – magyarázza Szabó Tibor.

A polgármester református hitét a budahegyvidéki gyülekezetben gyakorolja. – A reformátusságom kulturális hozadékként, tradícióként, identitásképző elemként volt jelen hajdan, de ahogy növekszik az életkorom, egyre többet jelent számomra Isten, egyre nagyobb szükségem van a jézusi értelemben vett mustármagnyi hitre – vallja Szabó Tibor. Hogy mi a szolgálati területe? 2006 óta a Svábhegyen található Protestáns Felsőoktatási Szakkollégium mögötti Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány kuratóriumi elnöke. Itt az anyaországi és határainkon túli magyar, nyolcvan százalékban református egyetemisták jó minőségű ellátást, szakmai képzést kapnak, a közeljövő keresztyén értelmiségi elitjévé formálódhatnak.