Önkéntesek és több generáció vezetése

Hogyan alkalmazkodott az egyház a változásokhoz?

A gyülekezet eleven organizmus, élő tagokból áll. Ezzel szemben például a szervezetek, intézmények különálló, eltávolítható egységekből tevődnek össze, amelyeknek integritása esetleges csere esetén sem sérül. A testből nem lehet eltávolítani a szemet, fület, kart, lábat vagy akár a körmöt, fogat anélkül, hogy épsége ne sérülne meg, és ne válna csonkává. Az intézmények különféle célok öröklött értékrendjét tükrözik a hozzájuk tartozó szabályokkal és erkölcsi kötelezettségekkel. Jézus követőinek kicsi, vidéki mozgalma Galileából kiindulva kevesebb mint egy évszázad alatt kiterjedt gyülekezeti hálózattá vált a Római Birodalom nagy városi központjaiban és régióiban. Az egyház fokozott intézményesülése és hierarchizálódása az Újszövetség utáni korszakban természetesen veti fel az örök dilemmát, amellyel minden nemzedék megküzd: vajon az egyház mozgalom vagy intézmény, élő szervezet vagy a társadalom megcsontosodott bürokratikus egysége? A mozgalmakat a közös cél, a vízió tartja össze. Velük kapcsolatban pozitívumként az áldozatos elköteleződés kultúráját, a gyors döntéseket, a spontaneitást szokták emlegetni. De nem szabad, hogy az életnek minden része spontán legyen. Egyiket sem tekinthetjük rossznak vagy jónak, hiszen mindkettő mi vagyunk. Mozgalomként indultunk és intézményesültünk. Első lépésként Jézus apostolokat választott, és a kialakuló gyülekezetek irányítását a tanítványok presbiterekre bízták. De ha visszatérünk a test képéhez, akkor elmondhatjuk, hogy egy teherbíró élő organizmusnak szüksége van tartószerkezetre, gerincre és csontokra, amelyek hordozzák, hiszen enélkül működésképtelen.

Minden szervezetnek van valamilyen formája. Esetünkben vajon mi segíti a keresztyénség küldetésének betöltését? Az intézményes forma vagy a mozgalmi jelleg?

Bárcsak kimondhatnánk, hogy a kérdést a küldetés felől vizsgáljuk elsősorban, és nem a tradíció felől! De tartsuk meg magunknak a szabadságot, hogy mi mindkét oldalról közelítünk. Az újszövetségi idők elmúltak, nem tudjuk a folyamatot újrakezdeni. Ha arra vágyunk, hogy bizonyos alapértékek a valós élethelyzeteket is befolyásolják, akkor tudnunk kell, hogyan működnek az intézmények, és miként tudunk a leghatékonyabban dolgozni bennük. Tehát fontos, hogy összerakjunk egy hibrid modellt, és merjünk gondolkodni, beszélgetni arról, milyen formában működjön most az egyház, amely intézményeket is fenntart. Szigetszentmiklóson a nulláról építettünk fel egy gyülekezetet. Most itt, Szentendrén a gyülekezetünknek két intézménye is van. Ötszázan járnak a gimnáziumba, százan az óvodába. Rengeteg család van e hatszáz gyermek mögött! Látom, hogy esetükben az intézmény megtartó erő, stabilitást ad. Ha van intézményi kompetenciánk, megtanulhatunk velük és bennük élni, vagyis ha megérthetjük, hogyan működnek az intézmények, elsajátíthatjuk a legcélravezetőbb tevékenységi formát az eredmény érdekében. A lényeg azonban az, hogy az egyház célja mindannyiunknál nagyobb: nem a saját ügyünkről szól, hanem Istenéről. Az intézményekben élőknek közös céljuk, jövőképük van. A hatékony vezetőség mindig a küldetésről beszél, mert a misszióról való gondolkodás energetizál és inspirál.

Hogyan szolgálhat egy gyülekezeti tag ebben a szervezeti kultúrában?

Az intézményi kompetencia megköveteli, hogy először küldetésben gondolkodjunk, amelynek megvalósításában a test tagjaival együtt dolgozunk. Az évek során feltűnt, hogy az önkéntesség központi helyre került a misszió keresztyén koncepciójában. Nem állítom, hogy nem fontos, vagy hogy nincsenek meg a maga értékei, mégis aggaszt, hogyan egyeztethető össze a tanítványi elkötelezettséggel. Újra fel kell fedeznünk, hogy mit jelent megalkuvás nélkül Jézus tanítványának lenni. Az önkéntes olyan személy, aki odaáldozza idejét és energiáját egy feladatra, általában valamilyen cél érdekében. A tanítvány azonban hűséges követő, aki teljes szívvel odaadja magát Jézus Krisztus személyének, tanításának és küldetésének.

Az önkéntesek nagyszerű dolgokat tehetnek, de ki is szállhatnak, amikor ez már a számukra kényelmetlen. Bár az önkéntesség fontos módja annak, hogy a keresztyének megélhessék tanítványi mivoltuk egyes aspektusait, de le kell vetnünk fogyasztói kultúránk feltételezéseit, amely megtéveszt bennünket azzal, hogy az Istennek való hűséges engedelmesség egy újabb piaci lehetőség, amelyet tetszés szerint választhatunk. Az önkéntességben jó adag individualizmus van. Fogyasztói társadalmi létünk kúszik be fogyasztói szemlélettel az önkéntesség által, amely többek között abban testesül meg, hogy elvárom, a gyülekezet használja az ajándékaimat, és azt is megmondom, hogy hol akarok szolgálni. Itt már az én kiteljesedésemről van szó: rám szükség van, én megajándékozott vagyok. A gyülekezet színpaddá válik, ahol megjelenhetek és kibontakozhatok, a szolgálat pótszer lesz. Nekem van rá szükségem. Hol van ebben a krisztusi alázat? Időnként olyan embereket küldünk a szolgálatba, akik nem képesek azt adni, amit még nem ismertek fel teljesen. A kényelmen alapuló elköteleződés nem mutatja meg az evangélium erejét. Ne feledjük: az egyházi közösségnek valami természetfeletti dolgot kell felfednie indítékainkról és az egymás iránti szeretünkről. Ha megkönnyítjük az embereknek a kényelemalapú elköteleződés útját, az olyan lojalitást eredményez, amely nem különbözik bármely más polgári szervezet iránti hűségtől. A tanítványságnak azonban nem ez a lényege. Az új élet megszületésével együtt teremtődik meg a Krisztusnak való szolgálat vágya. Az újjászületés pillanatában elkötelezzük magunkat a helyi gyülekezetben, a hívőkkel együtt, egyszerűen azért, mert ez része annak, hogy Isten a családjába hívott minket. Ezt jelenti keresztyénnek lenni.

A fogyasztói megközelítéssel együtt jár, hogy hátradőlve meghallgatjuk az igehirdetéseket.

Ha a keresztyén ember nem szolgál, nem tud növekedni a hitében. Olyan lesz, mint a lefolyás nélküli tó. Csak ömlik, ömlik bele és gyűlik, gyűlik az ismeret, de nincs kimenet – megposványosodik. Képezzük magunkat, számtalan igehirdetőt hallottunk már, fejlődött az ízlésünk, és ekkor kritizálni kezdjük a lelkészt: ezt az üzenetet jobban is el lehetett volna mondani. Egy idő után megkeseredünk, cinikussá válunk, miközben a kritizálásra fordított energiát a szolgálatban kellene inkább hasznosítani. Ha egymás terhét hordozzuk, akkor nem gáncsoskodunk. Örülünk, ha nyújt valaki egy pohár vizet, hogy felüdüljünk, már nem számít, milyen bögrében kapjuk. Ha szolgálok, másként fogadom a táplálékot, másképp kapcsolódom a többiekhez.

Mit érdemes megvalósítani a gyülekezeti életben az intézmények gyakorlatából?

A munkahelyekhez hasonlóan szükséges, hogy adjunk visszajelzést az elvégzett munkáról, mert növeli a közösségi életben való biztonságérzetemet, ha pontosan tudom, mi a szerepem, a feladatom. Látom, hol vannak a határai, hol számíthatok a másikra. A munka világában világos hatáskörök mellett működik az elszámoltathatóság, vannak határidők, kikerülhetetlenek a következmények. Mindezeknek a gyülekezetekben is helyük van. Ennek hiányában születhetnek olyan erős mondatok, hogy nem kapok feladatot, vagy agyonnyomnak a feladatok, egyedül vagyok. A szeptemberben esedékes presbiterválasztáshoz készítettünk egy presbiteri profilt – pontosan ezért, hogy tudjuk, mi alapján kerülhet majd fel valaki a szavazólapra. Kevés a törvényi előírásnak megfelelni. A vezetőség meghatározhatja, hogy milyen irányba megy a gyülekezet, mi a vezetők feladata, a presbitérium dolga. Ha ezt értjük, akkor le tudjuk írni. Vagyis meg tudjuk fogalmazni, milyen emberekre van szükség a presbitériumban. Tehát született egyfajta presbiteri munkaköri leírás, amelynek az ismeretében tudok jelölni, illetve jelölést elvállalni. Könnyen el tudja dönteni az érintett személy, hogy megfelel-e, vagy sem. Így lesz jelentősége a számonkérhetőségnek a szolgálatban.

Hogyan találnak egymásra a gyülekezetben a generációk és a szolgálatok?

Jó, ha a gyülekezet vezetősége tudatosan végiggondolja, milyen szolgálatok vannak, kit hova tud irányítani és kit mivel lehet megbízni. Igazán szemléletessé válik ez a konfirmációnál, illetve a felnőttkonfirmációnál. Mi lesz velük a fogadalomtétel után? Hogyan tudnak bekapcsolódni a gyülekezeti életbe? Kifejezetten előnyös, ha már a fiataloknak is van szolgálata. A napközis táborunkban például 35-40 gyerekre húsz segítő jut. Nem véletlenül szerveztük így, bár két pedagógus is el tudná látni a feladatot, mi mégis ennyi fiatalt viszünk, hogy teret adjunk nekik. A gyerekeknek azt az üzenetet szeretnénk átadni: itthon vagy, ez az otthonod. Ha ezzel lép ki a gyülekezet ajtaján, akkor jól végeztük a munkánkat, hiszen megtapasztalta, hazaérkezett egy közösségbe. A tiniknél változik az üzenet. Ez a korosztály elbizonytalanodik magában. Bennük azt tudatosítjuk: van szereped. Fogd meg, csináld meg, tedd meg, nem szükséges rendkívülinek lenni, csak érezd, hogy már apró dolgokban is számítunk rád. Ezért küldünk húsz kamaszsegítőt egy negyvenfős gyermektáborba. Van dolgod. Szükség van rád. Itt van rád szükség. A fiatal felnőtteknél ez már nem elég, felelősséget kell rájuk bízni. Akkor fejlődnek, ha fel kell nőniük a feladathoz. Így tanulják meg, hogy a cselekedeteiknek következménye van. Tavaly fiataljaink leégették főzés közben a bográcsot. A vezetőkkel megbeszéltük, nem teszünk úgy, mintha mi sem történt volna. Szembesítettük őket a történtekkel. Nem a tízezer forintos kár volt az érdekes, hanem a formálódásuk, érett viszonyulásuk a tetteikhez, egészséges lelki növekedésük. A felelősség szárnyakat tud adni. A középkorúak számára is van mondanivalónk: nem vagy egyedül! Ez a korosztály terhet visel az élet minden területén, a hátán viszi a gyerekeit, a szüleit és az időseit. Közösségünkben megélheti, hogy nincs egyedül. Ritka kiváltság, hogy nálunk népesebb a férfikör, mint a női. Igazán a közösen végzett tevékenység kovácsolt ilyen erősen össze bennünket. Hiszen munka közben rengeteg időnk volt beszélgetni, egymást megismerni. Az időseknél, akiken eluralkodik a pusztító gondolat, hogy csinálnám, de már nem tudom, a haszontalanság érzését kell ellensúlyozni. Őket azzal tudjuk bátorítani, hogy nem fölöslegesek, szükség van rájuk. Kiváló példa, az egyik gyülekezetben a nyugdíjas pedagógusok hetente az idejükből odaszánnak két-három órát, és foglalkoznak a közösségbe járó gyerekekkel, korrepetálják őket. Igazi értékké válik a tőlük kapott figyelem.

A generációk egymás mellett élése kifejezetten keresztyén jellemző, ritkán tapasztaljuk ezt a világban. Ez a változatosság vonzza és csodálkozásra készteti a kívülállókat.

Fogyasztói korunkban gyakran feltételezzük, hogy ez áldozathozatal nélkül működhet. Az egymást követő generációkban az idősebbek azt mondták, hogy a náluk fiatalabbak nem olyan belevalók. És igazuk van, hiszen a technika fejlődése miatt az élet egyre kevésbé megterhelő, a változás folyamatosan ugyanabba az irányba halad: közösségiből az individualizmus felé. Valaki érti, valaki nem a technikai változásokat. A családomon belül megélem, hogy a gyerekeim egymásnak mutogatják az Instagram-videókat. Mindenki ismeri, nézi ezeket. Mivel én nem, fogalmam sincs, miért nevetnek. Ők jól érzik magukat, én meg sajnálom magamat, mert kimaradok az örömükből. Nincs rossz szándékuk, mégis a jelenség éket ver közénk. Mélyreható fordulatot hozott az írásbeliség és a vizualitás változása. Az emberek ma már olvasás helyett képi tartalmakat fogyasztanak. Neil Postman Eltűnőben a gyermekkor című írásában arról beszél, hogy az írásbeliséggel született meg régen az a fajta gyerekkor, amit mi megéltünk. Az élet dolgai csak fokozatosan érték el a fiatalokat, egyfajta beavatási folyamat útján: megtanulták a betűket írni, olvasni, és ezzel hozzáférhetővé váltak számukra a kultúra kincsei. Lassabban élték át a „hozzájutok, felfogom, befogadom, magam is alkotó módon hozzájárulok” folyamatát. A vizualitás világa azonban elveszi a felnövő gyermekkorát. A virtuális térben minden információ korlátlanul elérhető. Azonnal. Az erőszakos tartalmaktól a pornográfián át a legfrissebb szenzációkig. Nincs titok. Minden szűrés nélkül zúdul rájuk, és felkészületlenek a feldolgozásra. Rendszeresen érkeznek zaklató üzenetek a mobiltelefonjukra. Végtelen történetté vált, hogy ki mit tesz fel, mit oszt meg a közösségi médiában, ami persze rögtön felveti a személyiségi jogok kérdését. Nem csoda, hogy ilyen hatások következtében a gyermekek már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi voltunk.

Mit tud ezzel a változással kezdeni a gyülekezet?

A bibliai tanításban olyan kincsünk van, amelybe szeretettel be tudjuk avatni a következő nemzedéket, nekik pedig fokozatosan bele kell nőniük ebbe. A lelki otthon élménye így válik fontossá a fiatalok számára. Tudják, hová tartoznak, mert az előző generáció megtanította nekik, és nem úgy lépnek ki a világba, hogy fogalmuk sincs arról, mi a jó és mi a rossz. Óriási szerepe van ebben a gyülekezet közösségének. Nyilván mindez nem csak az istentiszteleteken történik, amikor mindenki néma csendben ül, és egyedül a lelkész beszél. Ezért egyre értékesebbek lesznek azok az alkalmak, amikor a generációk egymással találkozhatnak. A női és férfikörök a nemi szerepek elsajátításában is jelentős támogatást nyújthatnak. Még a széthullott családok hatását is ellensúlyozhatják, ahol férfias anyák és nőies apák próbálnak magukban helytállni. Hatalmas lehetőség van a kezünkben, hiszen működőképes mintát tudunk továbbadni. A gyülekezet olyan mentoráló műhely, ahol színvonalas felkészítés, formálódás és alkotás folyik.