Sokfelé megfordultam az elmúlt tíz évben, a Kárpát-medence számos református templomának, parókiájának küszöbét átléptem, különféle lelkészekkel és presbiterekkel találkoztam. Gyülekezetről, hitről, Istenről, múltbéli és aktuális nehézségekről, jövőbe tekintő reménységről, mindennapi küzdelmekről és örömökről beszélgettünk, ezekről számoltam be lapunk hasábjain is. Egy-egy hosszabb beszélgetés során az ember önkéntelenül is belelát a vele szemben ülők kapcsolatába, így a gyülekezetet vezető emberek közötti (erő)viszonyok is felsejlenek.
Felületes megérzések ezek, nem is tulajdonít nekik túlzott jelentőséget az ember, hiszen nem ismeri eléggé a helyzetet, amelybe egy órára, fél napra belecsöppent. A nevek, időpontok és helyszínek egy idő után feledésbe is merülnek, a sok-sok megfigyelés viszont összegyűlik az elme egyik félreeső zugában, mint a nem használt belső égésű motor aljában az olaj.
Csavarjuk most ki a dugót, eresszük le a fáradt olajat! Hisz a rengeteg pozitív példa, bajtársias összekapaszkodás, mély lelki közösség mellett azért akadnak elszomorító történetek is: a saját presbitériumuktól mint „kenyéradó gazdától” reszkető lelkészek, a tiszteletesben csupán „lelki közműszolgáltatót” látó presbiterek, vagy épp félreértelmezett kurucsággal igazolt káros nyakasság az egyik, hatévnyi tanulásra és egy mesterdiplomára alapozott önhittség a másik oldalon.
A laikusok és a lelkészek közötti ellentétek, vagy éppen versengés, a különféle sérelmekkel terhelt kapcsolat alattomosan mérgezi egyházunk életét: befelé bomlasztja, kifelé hitelteleníti közösségeinket. Pedig mi, presbiterek és lelkészek, szolgatársak vagyunk.
A Második Helvét Hitvallás arra tanít bennünket, hogy az egyházban minden szolgának – legyen az püspök, presbiter, pásztor vagy tanító – egy és ugyanazon hatalom adatott. Emlékezzünk és emlékeztessük egymást: mindnyájunknak Isten nyitotta fel a szemünket és a szívünket az ő országára, ő vezetett minket közösségünkbe, ő készített fel bennünket, hogy ott együtt és egymásnak szolgáljunk. Más-más terve volt az életünkkel, azért némelyeket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká vagy tanítókká tett – ahogy azt Pál apostol írja. Úgy alakult, hogy lelkészeink főállásban pásztorolják közösségeinket, míg a presbiterek és a gondnokok munkaidő után, szabadidejükben tudnak a gyülekezet dolgaival foglalkozni.
Az eltérő élethelyzetek különböző ritmust diktálnak, és más-más feladatmennyiség elvégzését teszik lehetővé, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene összekapaszkodnunk, ne egészíthetnénk ki egymást. A motor dugattyúinak is szükségük van a hengerek ölelésére ahhoz, hogy ismétlődő mozgásukkal energiát tudjanak termelni. A vezető lelkész, a gondnok, a presbiter különböző szerepet tölt be a közösségben, de Krisztusban mindannyian egyformán gyermekei és örökösei az Atyának. Azért arra biztatom presbitertársaimat,
merjünk elvonatkoztatni a belénk nevelt alá-fölérendeltségi struktúráktól, és lássuk meg lelkészünkben azt az embert, aki folyton csak ad, aki mindig mások terhét hordozza, pedig neki is szüksége lenne a felüdülésre, a feltöltekezésre. Legyünk azzá, akivel néha megpihenhet! A lelkészeket pedig arra kérem, lássák meg bennünk a szolgatársat, akivel közösen imádkozhatnak, tervezhetnek és cselekedhetnek. Időnk ugyan kevesebb, de minket is lelkesít, hogy Isten általunk építi országát.
Gyülekezeteink motorjai a lelkészek és laikusok imádkozó és szolgáló közösségei. Presbitériumaink tagjai vállvetve végzik szolgálatukat, küzdenek a rájuk bízottakért. De ahol két felület érintkezik, ott súrlódás lép fel, és ez megfelelő kenőanyag híján a gépezetet is károsíthatja. A Szentlélek Isten tegye élővé a presbiterek és lelkészek szolgatársi kapcsolatát, hogy feladatunkat olajozottan végezhessük!