Oázis a nyolcadik kerületben

A szobájában beszélgetünk, ahol lelkigondozni is szokott. Mit lehet kezdeni a számtalan emberi történettel, amit meghallgatott?

Sokat tanulok belőlük, tapasztalatot és életbölcsességet adnak. A történetek megtermékenyítik az írásaimat és az igehirdetéseimet is. Az empátia lényege, hogy belebújok a másik ember bőrébe, együttérzek vele, de közben nem veszítem el önmagam.

A nagyapja gyalog jött haza a szibériai hadifogságból. Előfordult, amikor úgy érezte, hogy szüksége van az ősöktől örökölt erőre?

Ötvenéves korom környékén volt az életemnek egy megrázó szakasza, és akkor fedeztem fel újra a nagyapám történetét. Az édesanyám váratlan halála miatti gyász, az életközepi válság és a válásom egyszerre szakadt a nyakamba. A veszteség és az elbizonytalanodás olyan mélyre sodort, hogy azt éreztem, már az is meghaladja az erőmet, hogy az adott napot túléljem. Elvesztettem, ami értéket és tartást jelentett számomra. Attól tartottam, hogy el kell hagynom a lelkészi szolgálatot, hiszen elváltként nem tudok többé jegyeseket esküvőre felkészíteni, hitelesen prédikálni.

Azt érezte, hogy elbukott?

Isten színe előtt esküt tettem a templomban, mégsem sikerült megtartani a házasságomat. Aztán lassan-lassan rájöttem, hogy egyedül nem is lehet fenntartani egy kapcsolatot, amelyben többen vannak. A férjem korrektül elismerte, hogy belépett egy másik nő az életébe és elköltözött. Ekkor dobott váratlanul mentőövet az Úristen: a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Tanszékére kerültem szupervizori képzésre. Azt gondoltam, hogy már túl idős vagyok a tanuláshoz, de Bagdy Emőke professzor asszony biztatott, hogy ott a helyem az egyetemen. A kihívás, az új szakterület szinte fizikailag feltámogatott elesettségemből. A gyülekezet is egy emberként mellém állt, még jobban szerettek, mint előtte – így fogalmazta meg a gondnokunk.

Azt szokták mondani, hogy a lelkész kapaszkodjon Istenbe, és megoldódik a problémája.

Ez így van, Istenbe kell kapaszkodni, de nem úgy, hogy az Úristen megold mindent helyettem, hiszen saját magamnak is dolgoznom kell azzal a helyzettel, amelybe kerültem: megvizsgálni, hogy mit rontottam el, miben van felelősségem, voltak-e hamis reményeim, milyen hibás döntéseket hoztam. Hiszem, hogy Isten abban gyönyörködik, ha a gyermekei megküzdenek a nehézségeikkel. Amikor elesik egy gyermek, nem biztos, hogy az anyának rögtön föl kell kapnia a földről, inkább biztatnia kell, hogy próbáljon meg a saját erejéből felállni. Talán azért kellett ebbe a válságos helyzetbe kerülnöm, hogy elnézőbb és megértőbb legyek például az elvált emberekkel, hiszen korábban határozottan kijelentettem: válás pedig nincs! Hosszú évek alatt sikerült fölépülnöm a múlt sérüléseiből, azután találkoztam egykori vőlegényemmel. Istentől kaptunk egy második esélyt. A férjem valódi segítőtársam, sőt a gyülekezetünk munkatársa lett.

Az életútját nézve azt látom, hogy mindig nagy küzdő volt. Az első budapesti parókus női lelkész, majd zsinati tag lett.

Amikor 1976-ban végeztem a teológián, a női lelkészeknek még nem volt joguk úrvacsorát osztani, temetni, keresztelni, esketni, és csak beosztott lelkészi státuszt tölthettünk be. A teológia befejeztével a férfi évfolyamtársainkra ráborították a palástot, velünk pedig kezet ráztak, és mehettünk, amerre láttunk. Sokat harcoltam azért, hogy mi is viselhessünk palástot. Érthetetlennek tartottam a megkülönböztetésünket, hiszen az Ige egyházában az igehirdetés a legfontosabb, azt pedig megengedték nekünk is. A többit akkor miért nem? Minden alkalmat megragadtam, hogy elmondjam, teljes jogot kívánunk; zaklattam a püspököt, előadásokat tartottam különböző hazai és nemzetközi konferenciákon. Aztán hat évvel később kaptam egy táviratot a püspöktől, hogy szabad az út, palástjogot kapnak a lelkésznők. 1982 karácsonyán a fasori gyülekezetben az édesapám palástját viseltem először.1986-ban pedig kimondta a Zsinat, hogy egyenjogúak és választhatók a nők gyülekezeti lelkésznek is. Így lettem 1987-ben a Budapest-Klauzál téri (Gyulai Pál utcai) Egyházközség lelkipásztora, hiába ajánlgattak helyettem férfi jelölteket, engem választottak meg, és ez történelmi tettnek bizonyult.

Az édesapja, aki a Szabadság téri gyülekezet lelkipásztora volt, úgy tartotta, hogy a lelkészség hatalmas felelősséggel járó életmód, gyakran súlyos terhekkel. Négy és fél évtizednyi lelkészi tapasztalattal a háta mögött mire jutott, való a parókus lelkészség a nőknek?

Jó kérdés! Néha, amikor küzdöttem, hátranéztem, hogy jönnek-e egyáltalán utánam mások is, vagy csak az én harcos elképzelésem az egyenjogúság. Vannak, akik rátermetten hordozzák a vezetéssel járó terheket, mások pedig nem tudják vállalni, de ez inkább a személyiségünktől függ, mintsem a nemünktől. Én szívesen szolgáltam teljes erőbedobással parókus lelkészként, hiába hívtak a zsinati irodára, tudtam, hogy az nem nekem való feladat, mert gyülekezetben szeretnék dolgozni. Az édesanyám papné volt, öt gyereket felnevelt, de már kamaszkoromban éreztem rajta, hogy szeretne valami mást is tenni, jóval több van benne. A saját életem kiteljesedett a lelkészi szolgálattal, számos nemzetközi konferenciára kaptam felkérést, ahol beszélhettem erről a témáról is.

Indonéziától Dél-Amerikáig rengeteg helyen járt. Mi volt az üzenete, amit a világnak át akart adni?

Ott kell keresztyénként szolgálnunk, ahová az Úristen helyezett, ott van feladatunk akkor is, ha éppen kommunizmus van, és bonyolultak a játékszabályok. Az édesapámnak gyomorfekélye, végül gyomorrákja lett, mert sokat szenvedett, és ellenállt, hogy ne legyen kiszolgálója a rendszernek. Nem volt könnyű megőrizni a függetlenségét. Csak utólag értettem meg igazán, hogy a templomban buzgón jegyzetelő ember nem Isten Igéjére kíváncsi, hanem jelenti, hogy miről beszél az édesapám. A nehézségekkel együtt is úgy éreztem, hogy a lelkészi hivatás csoda, ahol jó szabadon hirdetni Isten akaratát és segíteni az embereket. Nem vagyok feminista, nem szeretem az erőszakosságot, csak valódi lehetőségeket szerettem volna kiharcolni a nőknek. Hibásnak tartom, ha az arányokat számokban akarjuk megjeleníteni, hogy ugyanannyi női lelkész legyen, mint férfi. Az viszont fontos, hogy legyenek komoly teológusnők és aktív presbiternők az egyházban, akiknek hallható a hangjuk.

Egy konzervatív lelkésztársa azt mondta önről, hogy Eszter a biblikusságot megtartva, mindig ízlésesen harcolt a lelkésznőkért.

Egyszer gúnyos megjegyzést kaptam az egyik egyházi elöljárótól, aki miután tetőtől talpig végigmérte az alakomat, pikírten azt mondta, hogy a gyülekezetek a nadrágos papokat szeretik. Erre rávágtam, hogy nekem is van nadrágom, ha éppen erre lenne szükség. A mai napig is vannak fundamentalista gyülekezetek, ahol bibliai igékre hivatkozva nem fogadják el a női lelkészséget. Az egyik nyilvános vitában Pál apostol levelére hivatkozva érveltek: „A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben” (1Tim 2,12). Erre visszakérdeztem: Miért? A gyülekezetvezető uralkodik a gyülekezetén? Úgy vélem, hogy sokkal inkább szolgál közöttük.

Ahogyan belépünk a Gyulai Pál utcai gyülekezeti terembe, a falon a következő ige olvasható: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.”

Ez az ige meghatározta a lelkészi szolgálatomat. Nyitott vagyok, szívesen találkozom más felekezetek képviselőivel vagy akár ateistákkal is, hogy beszélgessünk, gondolkodjunk együtt. Ugyanígy nyitva áll az ajtóm a lelki sebeket hordozók, a nehézségekkel küszködők előtt is. Szívesen várunk bárkit, aki érdeklődik vagy kereső. A lelkigondozás a szolgálatom meghatározó része. Szem előtt tartom, amit Gyökössy Endre mondott: befogadok és meghallgatok mindenkit, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele.

Valaki egyszer keresztyén lelki wellnessnek nevezte az ön tevékenységét. Mit szól ehhez?

Ha dicséretnek szánta, köszönöm, de óvatos lennék a wellness kifejezéssel, mert én nem kényeztetek, nem is fogadok el mindent kritika nélkül. Az viszont igaz, hogy a betérőt próbálom megérteni és szeretni, mert erre van szüksége. Farkas Józseftől azt tanultam, hogy lengőajtó van a gyülekezeti termünkön: szabad bejönni, és szabad elmenni is. Bár ettől a kijelentésétől először megijedtem, később megértettem, jóval értékesebb, ha valaki öt-hat év múlva visszatér, mint ha a ráerőltetett fegyelem vagy félelem miatt minden vasárnap a templomban ülne. Senkit nem akarunk megnyerni a statisztikának. Sokan járnak hozzám más gyülekezetekből és felekezetekből is lelkigondozásra, és aki túlságosan belesüppedt a bűntudatba vagy képtelen talpra állni, azt megtámogatjuk, hogy újra rátaláljon Istenre és önmagára.

Két fontos embert említett: Gyökössy Endrét és Farkas Józsefet. Utóbbi úgy vallott magáról, hogy a nyitott és gondolkodó igehirdetés híve. Mit jelent ez?

Farkas Józsefre a barátságos, gondolkodásra hívó hangnem volt a jellemző. Ebben a gyülekezeti teremben nem is lehet olyasfajta szónoklatot előadni, mint egy katedrálisban. Itt az igehallgatókkal szinte együtt rezdülök, a szemükbe tudok nézni, látom a reakcióikat. Havonta tartunk „visszabeszélős” alkalmat, amikor felajánljuk a híveknek az istentisztelet után, hogy akik szívesen beszélgetnének még az Igéről, maradjanak velünk, mert lehetőségük van visszakérdezni, reflektálni a hallottakra.

Nem született gyermeke. A beszélgetésünkből úgy tűnik, hogy a gyülekezet az élete.

Későn mentem férjhez, és elsősorban a gyülekezet volt a családom. A hivatásom betöltötte az életemet. Néha szinte össze is folyt a szabadidő és a szolgálat, ami nem biztos, hogy helyes, de ma sem igazán válik el egymástól a kettő, és nekem így teljes az életem. Amikor a bátyám unokái megszülettek, a testvérem és a sógornőm már nem éltek, így én lettem az ikrek nagymamája. Megtörtént a csoda, hogy bár édesanya nem, de nagymama lehettem, és boldogan vállaltam, hogy Eszter nagyiként az ikerfiúk körül tevékenykedek teljes erőbedobással.

Több mint hetvenéves a gyülekezetük, de nem lett templomuk.

Az elmúlt évtizedekben sokszor végigjártam a területünket, hogy hol lehetne templomot építeni. A fasori és a Kálvin téri református templom árnyékában élünk egy zsúfolt, sűrűn beépített városrészben, ahol nem akadt hely építkezésre, és persze pénzünk sem volt. 1948-tól az első években a Klauzál tér sarkán bérelt a gyülekezet egy üzlethelyiséget, majd máshova kellett menniük, ide-oda sodródtunk, az is felvetődött, hogy a Vas utca 2. c. szám alatti protestáns helyőrségi templomot kapjuk meg. Az elődömet még ott iktatták be, de belső egyházi feszültségek miatt sosem lett a miénk. A mostani otthonunk egykor a Bethánia Egylet székháza volt, tőlük kaptuk, amikor feloszlatták őket. Sokat gondolkodom, hogy talán így néz majd ki a jövő gyülekezete, mert itt a székeket egy pillanat alatt át lehet rendezni, tarthatunk szeretetvendégséget, nézhetünk keresztyén filmeket, vagy csoporttá alakulhatunk. Jézus Krisztust sem tudnám elképzelni egy hatalmas katedrálisban, inkább egy néhány lépcsős szószéken, ahol közel van az emberekhez. Természetesen a templomnak szent üzenete van, ami nálunk hiányzik, viszont a „Gyulainak” megvan a hangulata, már nem cserélném el senkivel.