„Ő irodalmi tudatom iniciáléja”

Az esszé – Vasy Géza esztéta szavaival – „mintegy középúton áll a tudomány objektivitása és a műalkotás szubjektivitása között”. Egy-egy jelenséget, problémát, életművet sokoldalúan világít meg, azonban többnyire csak egy(néhány) kérdés kiemelésére szorítkozik. A tudományos téma miatti tárgyiasság mellett jellemző rá a személyes és a vallomásos hang. E két szélső jellemző különböző arányokban lehet jelen az esszében, ám az a legszerencsésebb, ha a tárgyiasság és a személyesség kölcsönhatása érzékelhető-észlelhető az esszében. Mint Nemes Nagy Ágnes esszéírásában. Összegyűjtött esszéinek második kötete, A magasság vágya – a Szó és szótlanság című gyűjtemény folytatása – így utal erre ismertetőjében, fülszövegében: „Nagy formátumú, eredeti író volt Nemes Nagy Ágnes az esszé területén is. Olyasféleképpen, mint Babits vagy Szerb Antal, tudott könnyed érzékletességgel írni, s ugyanakkor azzal a mélységgel gondolkozni, ahogyan a tudomány vagy a filozófia igényli”. E kettőssége okán az esszé a gondolatot nemcsak kifejti, hanem – élményszerűen – meg is jeleníti.

E jellemzők jegyében született Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című, Vázlat Babits lírájáról alcímű esszékönyve, amelyben az elődjének tekinthető költő poétai-emberi lényét kísérli az olvasó elé idézni. Tudományos igénnyel, elemzésekkel és szubjektív-egyéni véleményalkotással. Teljes képpé kerekedik az esszék sora, csokorrá áll össze a külön-külön is helytálló egyes.

„Ő irodalmi tudatom iniciáléja” – vallja a költőutód. E magas hőfokú intonációs hang az alaptónusa egész könyvének; kiérlelt gondolatai bámulatos könnyedséggel futnak a papíron. A legoldottabb kommunikációs megnyilvánulástól (pl. egy helyütt megjegyzi az „irráció” szó kapcsán: „már bocsánat a szócsinálmányért”) a legprófétikusabbig, legpatetikusabbig ível a költő-esszéista hangnemskálája. A figyelmet aligha engedi elkalandozni: aki olvasni kezdi, nehéz megválnia tőle – magával ragad. Lassan, figyelmesen fogadva be a szöveget, világosodik előttünk meg minden ízében a gondolatmenet legbúvóbb ere is. Gazdagabbá tesz, általa benyithatunk a babitsi mű legmélyebben fekvő zugaiba. Léleküdítő hangon, biztos tollal vezet Babits szívéhez, vezeti szívünket Babitshoz.

Nemes Nagy Ágnes értő­-érző kalauza a Babits-műnek. Az olvasó felfedezheti vele ezt a „tette-amint-mondta” és „mondta- amint-tette” embert, ezt az egyszerre szenzuális és elvont, szenvedélyes költőt, akinek legfontosabb alkati jegye mégis az „objektiváló hajlam”, akinek számára „a megváltás egy faja a művészi tett”. S akit nagyon kevesen fedeztek fel még igazán maguknak.

Minden költészetnek vannak magyarázói és belemagyarázói, ismerünk mély gondolatokat, mély gondolatokkal interpretálókat s ugyanitt felszínen maradókat, egyszerű dalt elvontan, szakzsargonban fejtegetőket és bonyolult életérzéseket, mély gondolati töltéseket leegyszerűsítőket. Nemes Nagy Ágnes egyik kategóriába sem tartozik igazán bele. Nem magyarázza a csodát, nem boncolgat, analízise nem szőrszálhasogatás; nem elvont és nem leegyszerű­sítő. Velünk gondolkodik és érez, szemünk előtt varázsol­ja lüktető szívűvé a Nyugat hajdani főszerkesztőjét, az embert, a költőt.

A teljes költői mű ismeretében elmerengeni egy zseniális költészetről: ez talán az irodalmár igazi feladata. Vagy: az igazi irodalmár feladata. Nem is feladata, élete. Lényegéből fakadó benső érzéskivetítődés. Sugárzás. S Nemes Nagy Ágnes így tesz – az egész ismeretében tűnődik a hegyi költő poéziséről, Babits versművészetéről.

Babits a „Csak én bírok versemnek hőse lenni...” kezdetű híres költeményében, paradoxon-versében, A lírikus epilógjában – amely csaknem évszázada keletkezett – valami nagyon fontosat fedezett fel. Nemes Nagy Ágnessel szólva, „észrevette, amit más, naivabb lelkek nem vesznek észre, az általános és a sajátosan művészi kommunikáció nehézségeit. […] A költő, az ember magánya természetesen »szól« a századvég lírájában és bármilyen lírában; a »jaj az út lélektől-lélekig« lírai sóhaja fogyhatatlanul panaszolja, hogy nem értjük meg egymást. Amit ehhez Babits hozzátesz, az az, hogy nem is érthetjük meg egymást. A lírai sóhajok hangsúlya érzelmi, az Epilógé ismeretelméleti.”

Ezzel a nehézséggel, a megértés gondjával, a megismerés mindenkori problémájával nemcsak „a világgal való azonosságát és ismeretelméleti énbezártságát” egyforma erővel állító huszadik századi költőgéniusznak kellett szembesülnie, szembe kell vele néznie minden olyan, harmadik évezredbeli szakembernek is, akinek hivatása a kommunikáció, sőt minden (újság)olvasónak vagy tévénézőnek, rádióhallgatónak. Mindenkinek, aki meg akarja érteni a világot, a másikat, s aki meg akarja magát értetni a beszélőpartnerével. Ezért minden „ismeretelméleti énbezártság” dacára, a megismerhetőség minden s mindenkori gondja, „a kifejezhetőség kételye” ellenére mégis mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megértsük egymást.

Nemes Nagy Ágnes elsősorban Babitstól tanulta, mi a „kozmikus” a versben; általa látja és láttatja, mit jelent „a nem­-ismertben egyedül maradni, földrajzi és lelki világvé­gén”; Babits által tudja an­nak nemzedékét pregnánsan megragadni, a „készületlen” nemzedéket, a második reformkor kiváló csapatát, az élcsapatot, az Ady-írta éhes és vén „gémekkel”, „homály-­madarakkal” is megküzdőket, amely nemzedék a két világháború közt „csapdába került, mint a vizafogóba hajtott halak”. A hegyi költő az a lírikus, akinek történelmi magatartásegésze a szerző számára szabadságharcot jelent, „bármiféle embertelen kényszerekkel szemben a humánum, az erkölcsi és művészi függetlenség, színvonal harcát”.

Pontosan regisztrálja, előbb izgalmas gondolatfűzéssel, hogyan ível a Babits-pálya, ez az „eleve komplex” mű, „tárgyias lét-líra” három fő szakaszában az egzisztenciális fenyegetettségtől (tárgyias én-líra) a világ fenyegetettségén (én-líra) át a kettő szintézisének megteremtéséig, az én-tárgy-líráig, a személyes életveszély és az általános világveszély összekapcsolásáig. Babits rejtett, végső tanítását kibontani, kiásni, az abszolút lényegre tapintani, ez Nemes Nagy Ágnes munkájának igazi érdeme: „el ne feledkezz, te esztelen, a nagyobbról, a fentebbiről, hülye részérdekeidben: a természetre nézz, avagy az igazságra, a legtágasabb értelmű erkölcsi égboltra hitvány magad felett.”

S miközben Nemes Nagy Ágnes alkotói énjére, poézisére is érvényes a hírneves kosztolányis igazság, a „minden költő gyermek” tétele, egyszersmind alapja ő lírai-prózai világának, attitűdjének a babitsi tanítás: „Tágas, hűvös-égető, hegyi-levegője égboltként húzott magához; Babits felnőttebbé tett. Úgy éreztem, a vers magasabb osztályába léptem általa.”

Felfedezéseit mélyre ható verselemzésekkel támasztja alá. Értve és érezve, újra átélve Babits poétai lényét, világítja meg az Esti kérdés, a Fekete ország, Az örök folyosó és más versek vagy a Jónás könyve gondolati-emocionális magját, egészet adva, de alámerülve a részletekbe is, ahol szükséges. S az elméleti-gyakorlati részek együtteséből kibontakozik előttünk az igazi Babits, megfosztva az iskolás sablonoktól, feltörve a kategóriák pecsétjeit. Izzanak a gondolatok, mint maga a költő...

Finoman plasztikus formában oszlatja szét a politikus (?) — nem politikus (?) Babits körüli csatározásokat is: „nem volt politikus alkat, nem politika és szerelem érdekelte fölszánt poétaceruzáját elsősorban, morális-bölcselő alkat volt, létlírikus. »Higgadt« bölcselőnek azonban nem nevezhetném; a végső kérdések és azon is túliak szélvihara rázta egész lázas valóját, olyan volt, mint valamely végső bástyára kitűzött, szaggatott, tépett zászló, állandóan érzékelte, amit gondolni is alig lehet.”

Sokszor mily egyszerű szavakkal, puritánan lehet igazán megragadni valaminek a lényegét! Nem kell szómágia, szakszavak, anélkül is megy a tudónak: „Van valami valami mögött. Ez a Babits-féle életérzés, állandó tapasztalat.” A fájdalom, a babitsi életsajgás megragadására pedig a leghétköznapibb példákkal utal, igazítja helyre képzeletünket: „Nem a politika fáj neki mindenekelőtt, nem a nemzeti vagy nemzetközi vagy szociális helyzet, nem a szerelme fáj, nem a foga, nem a füle, Babits az a költő, akinek az emberi egzisztenciája fáj.”

S a köznapi érzékszervek példája után már csak egy lépés a humor, ami igazán nem állt távol Babitstól: Illyés Gyulától tudjuk, hogy a halálos beteg költő nevetve, szórakozva írta végig a Jónás könyvét... Nemes Nagy Ágnes finom humora eggyé olvasztja ezt az „ellenhőst” alkotójával: „költői alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva.” S mily könnyen vált át a szerző hangja a profán humorból a szakralitás ünnepélyességébe, a magasztosság stílusárnyalatába, a kései Babits egyik fő mondanivalójának „az Ige szomjazását” érzékelve, amely „elsőrenden a költői szó szomjazása” és „az önmegváltás, az élet-megváltás reménye”.

Írói-költői tapasztalat: „nem találunk szavakat”, „nehéz a szó”. Vagyis kiváltság, a boldog kevesek kiváltsága. Nemes Nagy Ágnes a boldog kevesek egyike. Ámulni való, ahogyan szavakkal mégiscsak kifejezi a kifejezhetetlent. Például: a babitsi versszerkezet „a labilitás határán egyensúlyos”; Az örök folyosó kapcsán írja: „nagyon ritkán sikerül a költészetben rövidre zárni a végtelent”; Jónás léthelyzetét így jellemzi: „Isten balekja. Hős. Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és a legköznapibb esendőség között”.

S hogy miért „hegyi költő” Babits? Mert „felfelé irányuló, túlra-érzékelő” költészet az övé, amely „minduntalan új világok, más dimenziók felfedezésére néz”. A babitsi mutatóujj a lényeg, amely „nem szűnik meg felfelé vezetni szemünket”. S Nemes Nagy Ágnes mutatóujja itt egy a Babitséval, arra serkent, hogy „a végső kudarc-élményből” is „mégis-reményt” kell csiholni. S arra, hogy „minden esendőségünkkel együtt személyes érdekeink ellenére a »magasat« kell szolgálnunk, a többet, a lehető legkülönbet”.