Ő győzött

„Még egy kis idő, és a világ nem lát engem többé, de ti megláttok engem: mert én élek, és ti is élni fogtok” – a film végén hangzik el ez az idézet, amely János evangéliumából való, és a tanítványaitól búcsúzó Jézus szavait rögzíti. A dokumentumfilm rendezője Pógyor Istvánra vonatkoztatja, aki Rákosi börtönében halt meg 51 évesen. Mit gondolt, amikor felkérték erre a szerepre?

Amikor Ablonczy Bálint felhívott és kimondta a Pógyor nevet, mintha a villám csapott volna belém, azon nyomban a „sajátjaim”, tehát a mai falubéli Pógyorok jutottak eszembe. Azzal folytatta, hogy ez nem véletlen, mivel a mártír az én falumból származott. Rögtön felidéztem, hogy a sárosoroszi református templomnak a bejáratán van is Pógyor Istvánnak emléktáblája. Akkor kezdtem olvasni a mártír életéről. Nagyon izgalmas történet az övé, ahonnan és ahogyan ő indult. Hiszen Pógyor István sokgyermekes, szegény családba születik. Aztán az egyik nemesi család úrnője valamilyen úton-módon Sárosorosziban jár, és meglátja az értéket a gyerekben – szerintem végtelenül izgalmas dolog, hogyan látja meg valaki egy gyerekben a perspektívát –, az ő felkarolása által tudott Pógyor István a fővárosba kerülni, hogy ott folytassa a tanulmányait. Akkor a fiatalasszony még nem tudhatta, hogy a református mártír több nyelven fog beszélni, hogy végtelenül intelligens, nagy tudású ember lesz, akit hamis vádak alapján – a népköztársaság hatályos védelméről szóló törvény szerint – hat évre elítélnek. Az én szerepem már a gyűjtőfogházban indul, ahol a mártír meghalt.

És azonnal azt válaszolta, hogy természetesen vállalom a szerepet?

Persze, nem volt kérdés, megtiszteltetésként fogadtam. A megkeresésemkor ez a dokumentumfilm a Károli-egyetemre készült, de utána ki is vitték az alkotást néhány közösségbe, hogy megmutassák fiataloknak ezt a történetet. Nekem fontos volt, hogy én magam is jobban megismerjem őt. Pógyorról tudni kell, hogy egyszerű ember volt, kereskedelmi iskolát végzett, letartóztatása előtt is boltban dolgozott. Kereszténysége nem hivatalhoz kötődött, nem volt lelkész, civilként, egy keresztény egyesület tisztségviselőjeként köteleződött el az ifjúságnevelésnek. Ez a szervezet küldte ki amerikai tanulmányútra is, amely felnyitotta a szemét, letisztult szemléletűvé, európai irányultságúvá tette. Ez a film, közel hetven évvel később, „feltámasztja”, új életre kelti a tragikus sorsú reformátust.

Pógyor Istvánt a filmben egy hét után kiengedik a sötétzárkából. Azt gondolom, hogy a színésznek, aki számtalan szerepet játszott már játékfilmben, tévéfilmben, színpadon, nem nagy kihívás a kínpad sem. De egy valós történelmi esemény megélése talán kizökkent a szerepből.

Forgatás közben egyszerűen vannak pontok, amelyeket végig kell csinálni, akkor már nem a mártírságán gondolkodik az ember, hanem hogy azt a kis képet, amit én gondolok róla, vagy ahogyan sejtem, mit érezhetett, valamilyen formában megfogalmazzam. A többi a vágóasztalon dől el. Ott volt előttem a fennmaradt anyagokból összeállított szövegcsokor, a valós szituációk, azt kellett megpróbálni hitelesen magamévá tenni. A többinek már mind a nézőkben kell megérnie.

A végeredmény egy része biztosan akkor születik meg, amikor ott áll forgatás közben egy ilyen nehéz témában. Arra gondolok, hogy nyilván borzasztó volt a kínlódás abban a zárkában, tudva azt, hogy a cellatársa besúgó volt, ha lehet így fogalmazni.

Igen, lehet. Sőt… Pógyort a kihallgatások során nem tudták megtörni, hosszú-hosszú időn keresztül. Ezért próbálkoztak beépített emberrel, és mivel a mártír tényleg csodálatos valaki lehetett, aki mindig bízott az emberekben, az emberségben, természetesen megnyílt előtte. Azonban így sem tudott olyan dolgokat mondani, amiért őt el lehetett volna ítélni, mert lényegét tekintve nem tett semmi rosszat. Sajnos azért kellett meghalnia, mert akkoriban keresték azokat, akiket koncepciós perekben el lehet ítélni, valójában prezentálni kellett valakit, ő ennek az „elvárásnak” lett az áldozata. Most is, ahogy beszélgetünk, megerősödik bennem, hogy az az ember semmi, de semmi olyat nem tett, amiért meg kellett volna halnia, ráadásul ilyen körülmények között. Kegyetlen sors az övé. A filmből kiderül, hogy egyik ismerőse „találkozik vele” a boncteremben: holttestét az Ó utcai Testvérgyülekezet alapítója, Kiss Ferenc orvosprofesszor az Anatómiai Intézetben látta meg. Földi maradványait méltatlan körülmények között az Újköztemető 301. parcellájában, jeltelen sírban földelték el. Ha ez az orvos ott nem ismeri fel Pógyort, soha nem tudjuk meg, hol van eltemetve, mi történt vele.

Az alkotókkal Sárosorosziba is – mindkettőjük szülőfalujába – visszamentek. Ott hogyan fogadták ezt a dokumentumfilmet?

Sárosorosziban még ma is élnek Pógyorok. Ott mindenki tudja, ki volt Pógyor István. Sőt, a falubeliek közül sokan látták is a filmet. Annak a pici közösségnek, amilyen helyzetben mi vagyunk Kárpátalján, szerintem ez különösen fontos. Ha csak ennyi figyelmet kap Sárosoroszi, az is nagyon kiemelheti. A film most már fent van a videómegosztón, bárki megnézheti és megértheti, hogy miért kell ma is foglalkozni a hithű református halálának körülményeivel.

Fontos az is, hogy Kárpátalján él még a reformátusság. Sőt, a mostani ukrán nyelvtörvény miatt talán még inkább fontos az egyházi közösségek jelenléte, hiszen ott valóban úgy éli meg a hívő közösség, hogy van hova tartoznia.

Igen, a templomokban még beszélhetünk magyarul. Az említett törvény annak az országnak a katasztrófája. Korlátozzák a kisebbségeket a saját nyelvhasználatukban, még a szovjet világban sem volt ilyen, hogy ne beszélhessünk magyarul az utcán vagy a hivatalban, ezért ehhez nem voltunk hozzászokva. Most meg 2021-ben vagyunk, a világszabadság kellős közepén, a nagy liberalizmus csúcsán, szerintem ez szégyen, nemcsak az ukránokra, hanem egész Európára nézve. Amikor az ukrán állampolgárok Európában síelnek, nyaralnak, akkor láthatják, hogy más országokban ez működik: mindenki a saját anyanyelvén beszél, saját anyanyelvén írhat, olvashat, és ezt nem tudják hazavinni. Szerintem ez felháborító.

Ön Pógyor szerepében minden gúnyolódás ellenére bölcsen válaszol a kérdésekre, elhangzik többek között a következő mondat: „Ideje, hogy Európa új szövetséget hozzon létre, amely a keresztyénség hagyományain alapul. Csak így nem válunk mások gyarmatává.” Majd amikor a kihallgató tiszt a kommunista hatalmat fenyegető veszélyekről, külső és belső ellenségekről beszél, így teszi helyre: „Nehéz lehet úgy élni, hogy a világ minden rezdülésében az ellenséget kell keresni.” Ezeknek a mondatoknak ma is lehet aktualitása?

Pontosan, ez aktuális most Ukrajnában is, hogy szinte minden rezdülésben keresik az ellenséget, legyen az orosz vagy éppen aktuálisan a magyar. Nem értem, miért kell bizonyos időközönként világégés ahhoz, hogy emberek maradjunk. Millióknak kell elpusztulnia ahhoz, hogy valakiknek megjöjjön az esze.

Megint csak idéznénk a filmből: azt mondja Pógyorról, hogy „ő győzött”. A hithű református, aki a keresztyénüldözés áldozata is lett. Mit üzen a ma emberének, a mai református embereknek?

Azt üzeni, hogy az emberek nyugodtan vállalják a hitüket, senkinek semmilyen kárt, problémát nem okozhat. Meg vagyok győződve arról, hogy Pógyor István a jó oldalon állt. Ezért is mondtam azt, hogy ő győzött. Hiszen beszélünk róla, fennmaradt az emléke. Szerintem ha valaki győzött, akkor az ő. Éppen az által vált hőssé, hogy nem akart mártír lenni. Azt tette, amit a hite diktált. Ma is szüksége van a gyülekezeteknek, bármelyiknek, az ilyen egyéniségekre, akik a fiatalokat meg tudják szólítani, akik értik a fiatalok nyelvét. Olyan vezetőkre van szükség, akik meg tudják fogni és meg tudják tartani ezeket a gyerekeket, ezeket a leendőbeli felnőtteket. Látjuk, hogy az egyházi iskolákban ott vannak a fiatalok, őket meg kell tartanunk az egyháznak. Az is lehet, hogy a fiatal kerülőt tesz közben, de majd valamikor, az életének egy bizonyos szakaszában visszakerül. Persze ne feledkezzünk meg a családok szerepéről sem.

Hiányoznak ma még a Pógyor Istvánok?

Azt gondolom, hogy igen. Univerzális férfi lehetett, és tényleg szerette, amit csinált. Valóban kevés az olyan ember, mint Pógyor István, éppen azért mondtam azt, hogy kell minél több fiatal lelkész, pap, aki a közösségért él; hiszen a közért tenni a legnehezebb. Elfelejteni az „én”-t, másoknak szentelni az életedet, mást helyezni a középpontba, ez óriási dolog. Szerintem ezt nagyon kevesen tudjuk megtenni.

A Wikipédián utánanézett már Sárosoroszinak?

Nem.

Én igen. Három ismert vagy híres embert említenek. Az első Halász Gyula földrajzi író, a második Pógyor István, mint a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori nemzeti titkára, a harmadik pedig Trill Zsolt színművész. Vagyis a szülőfaluja büszke önre. Ön büszke arra, ahonnan jön?

Arra a közegre, ahonnan jöttem, büszke vagyok, mert csodálatos közösség volt. A felmenőkre gondolva, hogy miket meséltek a nagyapák, a nagymamák, tele sok-sok gonddal, mégis igazi jó emberek voltak. A gyerekkoromból is arra emlékszem, hogy sok jó ember vett körül, közösségek voltak: színjátszó kör, egy viszonylag jól működő kolhoz, mindenkinek volt munkája. Nem voltak ilyen nagy „távolságok” az emberek között. A református tisztelte a katolikust, a katolikus tisztelte a reformátust, együtt tudtak működni. Az orosz hölgyek, akiket a katonaságból feleségként hoztak haza magukkal a férfiak, megtanultak magyarul, a katonaságban a férfiak megtanultak oroszul, természetes volt egymás tisztelete. Arra is emlékszem, hogy minden élmény volt: egy focimérkőzés is, mert ott aztán mindenféle figurával találkoztál. A hétköznapok hétköznapok voltak, az ünnepek ünnepek, minden napnak megvolt a maga rendje, ahogy a vasárnapi misének vagy istentiszteletnek is. Ma az időnek egészen más a szerepe. Nincsenek vasárnapok. Kárpátaljáról elmennek az emberek, mert rákényszerítik őket ezekkel a törvényekkel, és aki vissza akar térni, már nem azt a világot találja, amelyből eljött. Kiváló pedagógusaink vannak, akik elvégezték az ungvári egyetemet, vagy akár a magyarországi egyetemeket. Miért nem hagyják őket dolgozni? Miért nem hagyják a lengyeleket, a románokat? Ez a saját frusztrációjuk. De itt, Magyarországon is kétélű a dolog. A nagy többség gondol a határon túliakra. És ennek így kell lennie, mert az én nagyapám, a te nagyapád ugyanannyit tett bele a budapesti Parlament épületébe, mint aki az ötödik kerületben lakik. Ezt el kellene már végre fogadni. Ezért mondom, hogy a nyitottság fontos, ne csak beszéljünk róla. Az Európai Uniónak is óriási feladata van a megbékélésben. És itt megint visszaköszönnek Pógyor céljai…