Még néhány hónap és elváltunk volna, ha nem fogan meg a gyermekünk hét év meddőség után – ismeri el Nagy Barna. Zitával párban, mégis külön lelki utakon élték meg a gyermek hiányát. Az édesanya megosztja: mindig voltak feltételei – mind férje, mind Isten irányában –, ám nagy árat fizetett azért, hogy megtanulja: az Urat feltételek nélkül kell követnie. A ma négygyermekes házaspárt otthonukban, a kárpátaljai Fancsikán látogattuk meg.
Nagyék portájára épp akkor tér vissza az áramszolgáltatás, amikor megérkezünk. Belépünk a tulipánmintás teraszról a hűvös házba, a benzinnel működő áramgerjesztő még bőg az udvaron. Így megy ez mostanság többeknél is, ha van rá mód.
Valaminek szaga van…
Barna és Zita egy keresztyén ifjúsági táborban ismerkedtek meg a kilencvenes évek elején. Az Úr szolgálata vonta közelebb egymáshoz a két ifivezetőt. – A nyári táborban a születésnapomon egy büdöskecsokorral köszöntött. Mulatságosnak találtam. Barna nem ismerte a virágot – kacag fel Zita a beszélgetés elején.
A fiatalok havonta találkoztak a vezető-továbbképzőkön, együtt tanulmányozták az Igét, és egyre nyilvánvalóbbá vált a közös hullámhossz. – Az imaközösségekben arra kérte az Urat, amire magam is akartam, gyakran fejeztük be egymás gondolatát. Bár sokáig nem vonzott, megszerettem ezt a körülöttem nyüzsgő fiatalembert – eleveníti fel a feleség. Közös szolgálatot is végeztek: katonákkal keresztyén témákról váltottak leveleket. Barna tizenhat éves kora óta udvarolt Zitának. Ám ő csak két esztendővel később fogadta azt, amikor a fiú megkezdte kétéves sorkatonai szolgálatát. – Kitartó vagyok, egy évvel fiatalabb is Zitánál, volt időm várakozni – jegyzi meg jó kedélyűen Barna.
Zita katekétának tanult, később munka mellett tanítóként diplomázott, férje csőszerelő-hegesztőként érettségizett. A család ma a fancsikai gyülekezet tagja: Zita hitoktató, Barna presbiter.
Ötévnyi udvarlás után keltek egybe. Menyegzőjükön nem szolgáltak fel alkoholt, keresztyén ifjúsági énekekekkel, vidám, humoros jelenetekkel, színdarabokkal tették emlékezetessé az estét. A násznépből sokan kritikusan fogadták az alternatív ünneplést, végül mégis jó szívvel távoztak. – Az azóta eltelt idő bizonyította: ez nálunk nem hóbort volt, hanem életforma – szögezi le Barna.
A fiatal pár a rokonság jóvoltából külön házba költözhetett. Akkor – Ukrajna függetlenségének kikiáltása után hat évvel – a vidéket a nagy munkanélküliség jellemezte a leginkább. Barna biciklivel járt át a tíz kilométerre fekvő Nagyszőlősre, hogy ott segédmunkásként maltert hordjon. Zita otthon sütötte a kenyeret, hogy takarékoskodjanak, otthonukat mégis a boldogság jellemezte.
A várakozás lélektana
Miután a gyermekáldás három év elmúltával sem érkezett, úgy vélték, többet kell imádkozniuk. – Büntetésként fogtam fel – eleveníti fel Zita –: valamit elrontottunk, mégsem vagyunk jó keresztyének. Meg is indokoltam: erélyes voltam, szívesen feleseltem, sokat lázadtam. Ma is könnyen találok hibát magamban – magyarázza a feleség – meg Barnusban is! – teszi hozzá nevetve.
Az ismerősöktől ellentétes jó tanácsok érkeztek. Némelyek kivizsgálást sürgettek, mások hittel megélt türelemre bátorították a párt, mondván: „ha Isten akarja, megadja”. Zita nem tudta, mi a helyes, szabálykövetőként igyekezett megfelelni a kívánalmaknak, de a bizonytalanság felőrölte.
A pár három év után a kivizsgálást választotta, hőmérőztek, számolták a napokat, az orvos pedig nem talált okot a meddőségre. – Amikor kijelentette, „ha a felírt kezelés nem segít, kísérletezésbe kezd”, megtorpantam – mondja a feleség. – Nem akartam, hogy kísérletezzenek velem. Ha beteg vagyok, gyógyítsanak meg, de ha nem, akkor Isten még – vagy egyáltalán – nem akar adni. Az utóbbi számomra felfoghatatlan volt – meséli.
A Biblia szerint a gyermek Isten ajándéka, jutalom. Zita meddőként úgy érezte, nem érdemli meg ezt az áldást, pedig az az élet velejárója, a teremtési rend része. Mindig is gyermekek között képzelte el az életét. Kilencesztendősen már a szomszéd kislányt dajkálta. – Fájt, hogy családi látogatások idején mindig rákérdeztek: „Nincs még semmi hír?” Idővel mintha elvárták volna, mintha vádoltak volna emiatt. A barátaiknak már születtek gyermekeik, úgy vélték, keresztszülőséggel pótolhatják a hiányunkat, majd ez is rontott a helyzeten. Már semmilyen születésnapra nem vágytam, mindenkit kerültem – eleveníti fel Zita.
Már nem én kellettem…
Barna vallja, hogy a házasság nem a gyermektől lesz egésszé. Ha Isten megengedi a frigyet, a kicsi már ráadás, Zitának viszont ez mindig hiányzott. A harmadik évtől hullámvölgyek követték egymást a házaséletükben. A terméketlenséget különbözőképpen élték meg. A férj a munkahelyén a többi férfival keveset beszélt a meddőségről, Zita gyermek- és ifjúsági munkásként viszont csak erre gondolt. – Hazatérve egyre gyakrabban csak egy önvádló, keserű nőt találtam. Férfiemberként gyakorlatiasabb vagyok, azt szeretem, ami kézzelfogható, és nem tudtam őt megvigasztalni – vall akkori önmagáról Barna. Zita továbbszövi a történetet: – Elkezdtem sírni, ő kifordult a szobából és otthagyott, pedig vártam, hogy odajön, megölel, és zokoghatok a vállán. Hiába igyekeztem a hitemre támaszkodva túllendülni a hiányérzeten, azt csak ideig-óráig sikerült leküzdenem – eleveníti fel a történteket a még mindig mosolygó asszony.
Egy elhalt terhesség okozott még több fájdalmat az ötödik évben. Ez onkológiai szövődményekkel járt. – Körülöttem megszűnt a világ, már csak ürességet és keserűséget éreztem – mondja Zita, miközben egyre jobban elveszíti a lelki erejét a beszédhez. – Semmire sem vágytam, se gyermekre, se házasságra. Fizikailag és lelkileg is kiüresedtem, és ezen nem tudtam változtatni... – folytatja.
A házaspár egyre kevesebbet beszélgetett, annál többet vitatkozott. Amíg Zita a gyermek, addig Barna a szerető feleség hiányától szenvedett. Egyre szomorúbbá és magányosabbá váltak. – Nemcsak gyermekem nem volt, de idővel feleségem sem. És ebbe kezdtem belefáradni – komolyodik el a férj.
A felszabadulást egy másik fájdalom hozta el, az elhalt terhesség után két évvel. Zitának megerednek a könnyei, sokáig csak hallgat, mielőtt megszólalna. – Autóbalesetben elveszítettük az elsőszülött, szeretett unokatestvéremet. A hitemmel tudtam, hogy el kell fogadnom a gyermektelenséget, a szervezetem, az idegrendszerem azonban lázadt ellene, a magam ellenségévé váltam. Ám amikor eltemettük Esztert, látva a nagybátyám és felesége fájdalmát, úgy éreztem, jobb, ha nincs gyermekem, mint ha elveszítem. Ezért már nem is vágytam rá. Gyászoltam.
Egymástól távol, Istenhez közel
– Mivel a feleségem önző módon csak a gyereket akarta, ezért én önzően azt tettem, amihez kedvem volt. Tizenhat éves korom óta az életem meghatározó célja volt, hogy elnyerjem Zita tetszését, meghódítsam a szívét. Mindez hiába sikerült, rövid időn belül el is veszítettem. Nem tudtam, így miért maradnánk együtt, és emiatt egyre több mellékút jelent meg az életemben. Ezekre némiképp rá is léptem... – vallja be, és el is hallgat Barna. Szavaiból fájdalom és szégyen árad.
Ezután Zita részt vett a Gyermekevangelizációs Közösség három hónapos vezetőképzésén, Nagyszebenben, Erdélyben. Megerősödött a hitében. – Isten visszavezetett az eredeti célomhoz, hogy érte éljek – részletezi. – A meddőséget nem tudtam elfogadni, pedig megtérésemkor kész lettem volna meghalni is Jézusért. Meg kellett értenem, hogy sokkal nehezebb érte élni és megelégedni az ajándékaival akkor is, ha nem akkor és nem úgy adja, ahogy elképzeltem, vagy ahogy az „élet rendje” diktálná.
– Útközben elveszett a megkeseredett feleségem, és visszatért az, akit elvettem: volt kedve élni, szolgálni, megölelni engem, ismét férfiként nézett rám. A feleségemet választottam, három hónap múltán pedig megfogant a gyermekünk, és már nem engedhettem meg azt a luxust, hogy kilépjek a kapcsolatunkból: a magzat nem tehetett arról, hogy a szülei eltávolodtak egymástól.
Meg kellett tanulnom: Isten irányít, nem én. Fiatalon kezdtünk el járni az Úr útján, a döntésünk biztos volt, a hitünk azonban éretlen. (Zita)
Zita nem akarta észrevenni Barna hűtlenségét, hitt abban, hogy keresztyénként csak a halál töri meg az esküjüket. – Barna, ön látta a másik kapcsolatában Isten áldását? – kérdezzük. – Nem is kerestem. A nem létező gyermek kitaszított a szeretett férj szerepéből, ezért kutattam a nőt, akinek én vagyok az egyetlene, és csak rám vágyik – válaszolja.
– Meg akartam halni – mondja ma már nevetve Zita. – Nálam mindenre ez a megoldás, hirtelen nincs más kiutam. Persze megint élni kellett... Ha láttam is némi jelét, úgy gondoltam, csak bebeszélem magamnak. Ha a gyermekáldás előtt vallja be Barna, világgá megyek – néz mélyen a szemünkbe az asszony. – Azelőtt mindig voltak kikötéseim: megesküdtem, hogy holtomiglan, holtodiglan – de csak addig, amíg le nem iszod magad és meg nem csalsz. Isten lezárta a menekülési utat, mivel már nem csak az önmagam életéről döntöttem. Nehéz természetem van, sok időbe telik megtanulnom egy-egy leckét, és általában nagy árat fizetek érte. De mára világossá vált: az Úr követésében nem szabhatok feltételeket – szögezi le.
Zita újra és újra Barnára teszi a kezét, miközben közös életük legnehezebb időszakára emlékeznek. Férje csak azután tudott önmagának megbocsátani, miután a felesége is megtette, ehhez hosszú út vezetett. – A lelkem ordított. Magyarázhatjuk a bűn okait, de akkor is meg kellett bocsátanom, el kellett fogadnom, és muszáj volt együtt élnem a tudattal. Isten arról akart meggyőzni: bocsássak meg, hiszen nekem sokkal többet engedett el a kereszten, meghalt értem! Újra és újra elhatároztam, megbékélek. Ennek ellenére két-három nap, hét, hónap után ismét feltört belőlem a gyűlölet. Azelőtt nem nyílt lehetőségem igazi megbocsátást gyakorolni. A terméketlenségemhez hasonlított a helyzet, elméletileg elfogadtam, a gyakorlatban mégsem ment. Évekbe telt, amire Isten elvette a neheztelésemet. Több gyermek után egy napon úgy éreztem, már nem kell gyűlölnöm Barnát, már szerethetem, a családunk úgy jó, ahogy van, mivel Isten szeret bennünket – osztja meg velünk meggyőződését az édesanya. A férj hozzáteszi: – Legyen bármilyen házsártos, durcás vagy vádló a feleségem, eldöntöttem, maradok, a gyerekünk érdekében. Még évekkel később is felhánytorgatta a múltat, de nem törődtem ezzel, mert elhatároztam, Zitával és a gyermekemmel maradok.
Én, én sosem?!
A terméketlen hét év önismeretet hozott az édesanyának. Azelőtt úgy vélte, némely bűnökre képtelen lenne, mégis eltöltötte az irigység, a vádaskodás, ítélkezés. – Nem vallottam be magamnak, Barnust is hibáztattam, sőt mindenkit. Kimondani nem mertem volna: még Istent is! Számonkértem rajta: „Ennyivel rosszabb volnék a többieknél?!” Ez már vád, és az bűn! – csuklik el a hangja. – Mi fáj ebben a mondatban ennyire? – tesszük fel Zitának a kérdést. – Nem bírtam feldolgozni a meddőséget, és elbuktam a hitemben… – vallja meg.
– Tudtam, hogy Barna őszinte ember, néha mégis szerettem volna, ha inkább takargatja az igazságot. Házasságunk elején álmodozó nőként megkérdeztem: „Ha meghalnék, újra nősülnél?” Azonnal felelte: „Igen.” Legalább egy kicsit gondolkodhatott volna rajta – zsörtölődik Zita, habár a hangja nevet, mire Barna: – Már az elején hazudjak?
Mintegy húsz év után
A házaspárnak azóta négy gyermeke született: Jonatán, Márta, Mátyás és Ákos. Zita tanítónőként öt éve indított magyar nyelvű elemi tagozatot a településen. A kezdeti lelkesedés után tavaly mindössze öt nebuló jelentkezett az első osztályba. Erre talán magyarázat lehet, hogy a magyar és vegyes nemzetiségű családok egy része külföldre vándorolt – a háború kitörése után – az amúgy is túlnyomó többségében ukrán településről.
A család az elmúlt években gyümölcsfeldolgozással foglalkozott. Benézünk a manufaktúra épületébe, megtudjuk, a munka alapanyaga az alma, ezért annak beszerzésétől függ az idénymunka. A vállalkozó édesapa tudatja, öt liter tiszta almaléhez nyolc kilogramm gyümölcsre van szüksége. A családfő először csupán a kerti fák termését préselte ki saját részre. Az alaptőkét külföldi szezonmunkával és az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ vállalkozásfejlesztő pályázatai révén gyűjtötte össze.
A gyümölcslevet a család szállítja a megrendelőknek. Barna szerint ahhoz, hogy a legközelebbi találkozásukkor is a szemükbe tudjon nézni, tisztességesnek kell maradnia. A családfő saját kézzel építette a pincét a gyümölcslevek tárolására, csupán a boltív kialakításához fogadott szakembert. A nyári forróságban ellenőrizzük: valóban szigetel a pince tetejére a férj által felhordott tizenkét-tizenöt köbméter föld.
Az orosz–ukrán háború családjukra gyakorolt hatását is érintjük az édesapával. – Kárpátalján nincs lövöldözés. A háború kirobbanása óta egy holland felajánlás révén tíz kamionnyi segélyszállítmányt osztottunk szét, főképp egyházi területen, Kárpátalján és Belső-Ukrajnában. Az egykori vásárlói kör hatvan százalékát veszítettem el a hadiállapot bevezetésekor, azóta hiába indult növekedésnek a kereslet, az áramszünetek miatt kérdésessé vált a munka folytatása – osztja meg aggodalmát a férj. Naponta kétszer-háromszor is szünetel az áramszolgáltatás, akár tíz-tizenkét órát egy nap. A család a kiesést időnként generátorral pótolja. – Nem értem, hogyan spórol ezzel az ország, hiszen ha megjön az áram, triplán használjuk. De ezt is el kell fogadnunk… – hangsúlyozza belenyugvással Zita.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!