Nemlátásban

Az egyetemen többször előfordult velem, hogy a kurzusok ütközése miatt egyik-másik előadásra nem tudtam bejárni. Ilyenkor a diktafonomat küldtem be magam helyett az órákra. Többen is hasonlóan voltak kénytelenek megoldani a problémát, ezért aztán előfordult, hogy öt vagy hat diktafon is sorakozott az előadó orra előtt a pulpituson. Az egyik ilyen alkalommal a professzorunk megjegyezte: eljön még az idő, amikor az egyetemi előadások úgy fognak kinézni, hogy egy videómagnó beszél sok-sok diktafonhoz. Akkor ezen jót nevettünk, abszurdnak és elképzelhetetlennek tartottuk ezt a helyzetet. Ma, a világjárvány tapasztalataival és következményeivel a hátunk mögött (?) lassan – mutatis mutandis – ez az alaphelyzet, a korábban nélkülözhetetlennek tartott személyes tanár-diák kapcsolatokat az online adatfolyamok fokozatosan elmossák. Kommunikációnk a személyesnek vélt szinteken is egyre inkább mediatizálódik, közvetítetté válik, és a telefon recsegése, a képernyő pixelei lassan beépülnek abba a képbe, amelyet közeli vagy távoli ismerőseinkről magunkban felidézünk. Közhely, szinte már említeni is kínos, hogy a közösségi életünkben is ezt tapasztaljuk, s az online istentisztelet, internetes imaközösség messzire vivő problémáját felhozni sem érdemes.

Nem vagyok technológiaellenes, mindezt azért tartom fontosnak, mert igaznak látom Marshall McLuhan gyakran idézett gondolatát: „A médium – maga az üzenet.” Egyrészt abban az értelemben, hogy a médiumok meghatározzák azt, ahogyan az azokat használó társadalom a kommunikációról gondolkodik, amit és ahogyan közölni képes, és így azt is, miképpen tudja a világot megragadni. Másrészt – ebből következően – abban az értelemben, hogy a társadalom és a médiahasználat sokszor többet árul el egy közösségről, mint amit az ezeken keresztül ténylegesen kommunikál.

Nem olyan régen hangversenyen voltam egy református templomban, amelyben az impozáns, XVIII. századi belső teret oszlopok tagolják. Több oszlopon és a templom egyik falán is hatalmas kivetítők függenek. A templomot mostanában újíthatták fel, de a történeti teret értelmezhetetlenné teszi a modern technika tolakodása. A kivetítőkön a koncert alatt végig a közvetítés képét lehetett látni, s egy idő után azon kaptam magam, hogy akaratlanul is – hiszen a padban ülve két gigantikus képernyő takarta el előlem a tényleges történéseket – a kivetítőket bámulom. Miközben abban a hitben ringattam magam, hogy így jobban látom, mi történik, mégsem részese, hanem kívülálló nézője lettem annak az eseménynek, amelyen tulajdonképpen jelen voltam. A végén inkább becsuktam a szemem, hiszen ahogyan a hit, úgy a zenei tapasztalat is „hallásból van”. Nem tudom, hogyan zajlik itt egy istentisztelet, de voltam hasonló „felszereltségű” templomban, ahol a szószék két oldalán szintén áll egy-egy kivetítő, az ott prédikáló lelkipásztort ezeken is lehet látni.

Az olvasó most talán felteszi magának a kérdést, hogy miért kell ilyen ezredrangú kérdésekkel vesződni, amikor annyi a gond az egyházunkban? Talán azért, mert az ilyen ezredrangú kérdésekben meghozott döntéseink árulják el a leginkább, mekkora a baj, mennyire automatikusan és magától értetődő természetességgel cseréljük fel a láthatatlant a láthatóra. Mi, reformátusok, akiknek identitása arra a felismerésre épül, hogy nem kell közvetítő, azaz médium Isten és ember között, mert csak egy közvetítő van, az élő Ige, az élő Igében való részesedést lecseréljük a kamerák élőképének bámulására. Miközben pedig azt hisszük, hogy jobban látjuk, hogy mi történik, hiszen jobban látjuk azt, ami történik, a történés látványának nézőivé válva éppen a történésben való részesedésből zárjuk ki magunkat. Nem tudom, egy gigakijelző felszerelése előtt felvetődik-e a kérdés, vajon mit szólna ehhez Kálvin vagy Méliusz… Vagy már az ötlet is avítt és nevetséges?

A szerző főiskolai tanár, tudományos rektorhelyettes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen, az Újszászy Kálmán Református Örökség Kutatóintézet vezetője