Nem vagyunk jobbak, de…

Nem hétköznapi téma a nemzetstratégia. Hogyan tudtak kapcsolódni hozzá a résztvevők?
A kiscsoportokban azt fogalmazták meg az emberek: nem biztos, hogy kompetensek a témában, volt, aki egyenesen elveszettnek érezte magát, hiszen tényleg kemény dió a református nemzetstratégia. Nem számítottam azonban arra, hogy a csoporttagok aktívan továbbfűzik egymás gondolatait. Akár a nagy életkori különbségek és földrajzi távolságok ellenére is jól kapcsolódnak egymáshoz. Gondolatébresztő beszélgetések zajlottak.
A csoportos beszélgetésen arra jutottak, hogy a stratégiaalkotásnak szervezeti és tartalmi részei is vannak. Mit értettek ezen?
Ma már általános jelenség a céges és nonprofit szférában is, hogy a szervezetek stratégiát alkotnak. A szervezeti kultúra fejlettségére utal, ha valaki megfogalmazza a jövőképét, értékeit, stratégiáját. A református egyház is egyfajta szervezet, azonban abban különbözik mindenki mástól, hogy a mi stratégiánk alapjait a Biblia adja.
Találkoztam olyan lelkipásztorral, aki legyintett erre, mondván: a mi stratégiánk az, hogy a Bibliához hűen éljünk. Ennyi volna az egész?
Valójában ennyi, de emberként még többre van szükségünk, hiszen rendkívül komplex mind az életünk, mind a körülöttünk lévő világ, nap mint nap összetett folyamatokban kell helytállnunk. Nem várható el, hogy az ember folyamatosan minden helyzetben el tudjon igazodni, ezért fontos bibliai alapon megfogalmazni válaszokat, amelyek útmutatót adnak a szövevényes világban. Ezért van szükség a hitvallásokra is, mert a Biblia igazságait átültetni a mi összetett világunkba egy embernek nehéz feladat lenne. Isten azonban közösségben gondolkodik, ebben van a mi erőforrásunk.

Úgy fogalmazott a szárszói beszámolójában, hogy „nem vagyunk jobbak saját kultúránknál”. Mit ért ezen?
Ennek a provokatív felhangját magamra is értem, nem kívülről jövő kritikának szántam. Gyakran a kifogástalan szándékú, jó motivációval rendelkező keresztyén ember is elfelejti egy idő után, hogy milyen volt nem keresztyénnek lenni. A kegyelmi állapotot, amelyben Isten szereti, tartja, hordozza, úgy éli meg, hogy közben már jobbnak tartja saját magát annál a valamikori hitetlen embernél, vagy annál, aki szerinte erkölcstelen életet él. Ez azonban önbecsapás, mert a Biblia egyértelműen kijelenti, hogy életünk végéig elveszett, bűnös állapotban vagyunk, és ezt a kegyelmi állapottal egyszerre éljük meg a földön. Ne felejtsük el, hogy ha látványosan nem élünk is gyarló életet, mint esetleg mások, Isten előtt mindannyian bűnösök vagyunk. A másik tényező a konferencia mottója: mi, reformátusok. Ennek nagy lehetősége az identitás meghatározása, fontos foglalkoznunk önmagunk vállalásával.
Ezt a mottót olyan gőgös felhanggal is lehet mondani, mintha „mi, reformátusok” picit közelebb lennénk az Úristenhez.
Ez az érzés mindannyiunkat megkísérthet. Kicsit jobbak szeretnénk lenni másoknál. Önértékelésünk, önbecsülésrendszerünk része, hogy tudattalanul is másokhoz viszonyítjuk magunkat, felszabadító érzés azonban, hogy ebben az összehasonlításban lehetünk kicsik is. Ettől maradunk hitelesek és természetesek. Így megélve Isten kegyelmét és szabadítását egyrészt tudni fogjuk, hogy mindez nem a mi érdemünk. Másrészt őszintén és szeretettel tudunk fordulni azokhoz, akik még nem ezen az úton járnak. Lelkigondozói beszélgetésnél olykor bűnöket is beismernek nekem, például azt, hogy sikkasztottak. Az első gondolat sokszor az, hogy én nem tennék ilyet. Ahhoz, hogy ne hatalmasodjon el rajtam a megvetés, arra van szükségem, hogy ne tartsam magamat jobb embernek azért, mert én nem követtem el azt a bűnt. Sokszor azt tapasztalom, hogy éppen a külvilág hiszi rólunk azt, hogy a keresztyének jobbnak gondolják magukat. Ezt az előítéletet úgy lehet kivédeni, ha nyíltan kimondjuk: nem, nem vagyunk jobbak, ám más a reménységünk, és megszabadítottak vagyunk.
Még nem voltam olyan szárszói konferencián, ahol ne vetődött volna fel a hitelesség kérdése. Mitől tudunk hitelesek lenni, hitelesek maradni vagy azzá válni?
Ha valóságosak maradunk, elfogadjuk a töredékességünket, azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, de vannak jó hagyományaink, örökségünk, és ezek attól válhatnak értékké, ha Isten megáldja őket. A hitelesség kulcsa a valóság elfogadása és a valósághoz való kapcsolódás, hogy belátjuk a hibáinkat, tudunk bocsánatot kérni, elfogadjuk, hogy ismereteink végesek, és nem vagyunk minden bölcsességnek a birtokában.
Sokszor éri az a vád a reformátusokat, hogy „magas a gyülekezetek küszöbe”. Ön népes gyülekezetet vezet Budapesten, Gazdagréten. Hogyan lehet befogadóvá válni?
Fogadjuk el, hogy nincs aranyszabály, nem tudunk mindenkit megszólítani, mindenkit befogadni, hiába szeretnénk. Ha elfogadjuk, hogy nem tudunk mindenkihez szólni, felszabadulunk a megfelelés kényszeréből. Nincs olyan gyülekezet, ahol mindenki otthonra találna. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ha a gyülekezeti alkalmak között tartanak olyan „előszobákat”, ahol egy nem hívő ember is komfortosan érezheti magát, megismerheti a gyülekezetet anélkül, hogy valamilyen elvárást érezne, akkor nyitunk mások felé. Ilyen például a baba-mama kör. Gyülekezetünkben kifejezetten azokat az anyukákat szólítjuk meg, akik a lakótelepen laknak, de nem szeretnénk feltétlenül rögtön gyülekezeti taggá tenni őket, egyszerűen igyekszünk jelen lenni az életükben. Ilyen még a Start Café, amellyel a mellettünk lévő szakközépiskola diákjait célozzuk meg, a közösségi klubban beszélgetünk velük, lehetőséget adunk a kapcsolódásra. Gyászcsoportot indítunk a lakótelepen élőknek, ahová eljöhetnek azok, akik elveszítették a szeretteiket. Ez nem gyülekezeti alkalom, azonban a gyülekezetünk ad helyet neki, és az egyik lelkipásztorunk vezeti. Ha megélik az emberek a kapcsolódás lehetőségét, máris tettek egy lépést a gyülekezet irányába. Megmosolyogtat, mennyi energiát fordítunk az emberek megszólítására, mégis jönnek be úgy emberek a vasárnapi istentiszteletre, hogy azért mi semmit sem tettünk. Fontos a házigazda-szolgálat: a presbiterek, lelkészek – elfogadóak, nyílt személyiségek – odamennek egy-egy új emberhez, beszélgetésbe elegyednek vele, igyekeznek a legtermészetesebben válaszolni akár az összetett kérdéseire is. Előfordul, hogy bejön valaki összetörve, és hosszan mesél. Türelemmel végighallgatják, nem rázzák le. Némelyek nem szeretnének beszélgetni, ezt meg kell érezni, és békén kell hagyni őket. Néha az a legnehezebb, hogy hagyjuk: a másik a saját tempójában közeledjen hozzánk. A legfontosabb, hogy gyülekezeti életünk belső eseményei kulturálisan ne legyenek idegenek a környezetünktől. Nem asszimilálódhatunk, de legyünk érthetők a vasárnapi szószéken is, hogy ne bizonyuljon túl magasnak, áthidalhatatlannak a küszöb.

Gyakran tapasztalom azt, hogy zárkózottak a református közösségek. Felvetődött a szárszói konferencián, hogy mitől tudunk mi, reformátusok vonzóvá válni. Van-e erre válasz?
Reformátoraink azért lehettek vonzóak, mert ismerték és mélyen átérezték a kor emberének kérdéseit, nehézségeit. A török hódoltság alatt munkálkodó reformátorok énekeikben, igehirdetéseikben nagy hangsúlyt helyeztek a vigasztalásra, tisztában voltak azzal, hogy rendkívül elkeseredettek a emberek. Bizonytalanságban éltek, kifosztották őket, a fél falut elhurcolták vagy megölték, ezekre a mély kérdésekre kerestek válaszokat a lelkészek. A zárkózottság egyik oka, hogy az emberek szeretnének elvonulni, megnyugodni az életük nehézségeitől, a sötétségtől, problémáktól, amelyek körbeveszik őket. Egy másik ok az emberek egy részében ott lévő kisebbrendűségi érzés, hogy ő nem tud beszélni Isten dolgairól másoknak, a gyülekezet azonban elvárja ezt. El kellene oszlatni azt a misztikus ködöt, hogy az Isten dolgairól csak „képzetten” beszélhetünk. Lehet töredékesen vagy egyszerű megélések történetével bizonyságot tenni. A hétköznapi gyülekezeti tagok sokszor jobban kapcsolódnak a betérő idegenekhez, mint a lelkipásztor, aki rögtön feladatot lát bennük, vagy esetleg Igével, bonyolult tanítással válaszol egy hétköznapi élethelyzetre. A zártság másik oka, hogy több gyülekezeti közösség élt meg bántásokat, nehézségeket. Nem mindenki jó szándékkal közeledik a gyülekezethez, akadnak provokátorok, bántó szándékúak is.
Hogyan lehet megtalálni az egészséges határt a vonzó gyülekezet és az önfeladás között?
Az egészséges közösségi határok gyökere az ember saját lényének határhúzásánál kezdődik. Ez hosszas lelki folyamat. Igehirdetéseimben, tanításaimban igyekszem hangsúlyozni, hogy az embernek szüksége van arra, hogy határokat húzzon és tartson az életében. A korábbi évtizedekben az a szemlélet terjedt el evangéliumi körökben, hogy az igaz keresztyén állandóan szolgál, önfeláldozó, de úgy vélem, hogy ez a fajta altruizmus nem szolgálja az Isten dicsőségét. A menekültválságban sok gyülekezeti tag ment ki a pályaudvarokra, és éjjel-nappal segített. Akit tudtam, egybegyűjtöttem, imadélutánt tartottunk, amelyen elmondtam, hogy az segít jól ma, akinek marad ereje holnapra is. Ne áldozz fel mindent másért, mert mindig lesz kin segíteni! Hitem szerint Isten nem akarja, hogy sérüljünk, kiégjünk a rengeteg segítségadásban. Segíthetnek a határok megszabásában, megtartásában a hagyományok és a szokások is. Érzékeny pont a keresztelő sákramentuma. A nagyvárosokban sokan csak szokásból jelentkeznek be keresztelőre. Lelkiismereti kérdés sok lelkész számára, hogy megkeresztelje-e a gyermeket, ha nem is hívő a szülőpár, vagy nincsenek is megkeresztelve a keresztszülők. Gyülekezetünkben presbiteri határozat írja elő, kit keresztelhetnek meg a lelkészek. Igyekszünk nagyon kedvesek lenni mindazokhoz, akik idegenként betérnek hozzánk. Elmondjuk, hogy keresztelő nélkül is járhatnak közösségbe, mennyiféle módon kapcsolódhatnak hozzánk, de hozzátesszük, hogy a keresztséget csak szülői hitvallásra nézve szolgáltatunk ki, ezzel együtt szeretnénk lehetőséget kínálni nekik arra, hogy eljöjjenek az előkészítő alkalmakra, kurzusokra. Ezek elvégzése után kereszteljük meg a gyermeket. Azt, hogy mit értünk keresztségen, nekünk, a gyülekezetnek kell megharcolni és képviselni, nem pedig a kívülállóknak. Ekkor ütközünk a fogyasztói szemlélettel, mert némelyek puszta szolgáltatásnak látják a keresztséget, de én nem szolgáltató vagyok, hanem lelkipásztor.

A beszélgetés végére mégis oda kanyarodunk vissza, hogy akkor a legvonzóbb a gyülekezet, ha erősen ragaszkodik a Biblia tanításához.
Abszolút így van! Ez azzal jár, hogy nem lesz mindig népszerű vagy sikeres, nem fog számokban állandóan rendkívüli módon növekedni, lehetséges, hogy nehéz helyzeteket is el kell hordoznia. Számtalan történet erősít meg abban, hogy jól döntöttünk a keresztség kiszolgáltatásában. Némelyek másként kezdik el látni az egyházat, miután elvégzik a keresztelői előkészítőt. Akad olyan is, aki nem volt hajlandó részt venni a kurzuson, de elkezdett a gyülekezetbe járni, mivel megértette, hogy úgy is kapcsolódhat hozzánk, ha nem volt gyerekként megkeresztelve. Személyes beszélgetésből az is kiderül, ha csalódott valaki az egyházban, a gyülekezetekben. Azt az esetet egyénre szabva, érzékenyen kezeljük. Nem azért törődünk vele és figyelünk rá oda, mert mi jó fejek akarunk lenni, mivel más nem volt az. Ez a Krisztus befogadó szeretete, hogyha valahol megsebződünk, akkor őnála gyógyulhatunk is. Gyülekezetként olyan közösség szeretnénk lenni, ahol az ember Isten szeretete által gyógyulhat.