Nem gyorsabban, mint a védőangyalom

A K+R, azaz a „Puszi és menj!” táblánál találkozunk. Az útjelzés hivatalosan nem található meg a KRESZ-ben, de egyre több helyen látható, jelentése: annyi időre állhat meg az autó vezetője, amíg elbúcsúzik az utasától. Bepattanok. Azonnal feltűnik, oktató mellett ülök. Beszédének tempója, ritmikája és hangsúlya magára vonja utasa figyelmét, ezzel a belső tér kellemes atmoszféráját is megteremti. Nem lehet könnyű kilépnie a tanári szerepből akkor sem, ha éppen ő ül a volánnál.

Tóth Béla negyvenöt éve kapott jogosítványt, akkoriban személy- és teherautó mellett harckocsikon is gyakorolt. Reméljük, az utóbbi tapasztalataira nem lesz szüksége. Egy kis Polskival kezdte, majd egyre jobb autókat vásárolt. Vezetési stílusa ennek megfelelően változott, az oktatás ebben mérföldkő volt a számára: – Előtte fesztelenebben autóztam, tudtam, hol a határ, és azt mennyire léphetem át. Most egyáltalán nem tehetem! Tanítom: a szabályokat a legnagyobb mértékig tartsuk be! A KRESZ legkisebb megsértésével vége a vizsgának. Sikertelen – fokozza a feltűnően szelíd járművezető-oktató.

Az emberek mit felejtenek el a leghamarabb a vizsga után? – tesszük fel a kérdést. – A sebességkorlátozást, a követési távolságot és az indexhasználatot. Ilyen sorrendben. Úgy vélik, a szabályok másoknak szólnak, pedig azok bennünket védenek. – Miközben Bélával egyre inkább belemelegedünk a beszélgetésbe, megérkezünk a tanpályához. Teleszkóppal kinyújtja a csipogóját az érzékelőhöz, a sorompó felnyílik, mi pedig begurulunk, szabályosan elvégezzük a merőleges parkolást hátra-jobbra, és arról kezdünk diskurálni, kiből lesz megbízható sofőr. – A fegyelmezett, türelmes emberekből, akik rutinosan kezelik a kocsijukat, és betartják a közlekedési előírásokat. Tapasztalat: a rendszeres szabályszegések és a személygépkocsik ára némileg korrelál, összefügg. Nem tudok olyan gyorsan haladni a pályán, hogy ne akarna némelyik letolni hátulról, vagy ne villogna, ne közelítene rám másfél méternyire, balesetveszélyes helyzetet teremtve – panaszkodik, és ezzel az élménnyel sajnos nincs egyedül.

De mit mondanak a számok? Elmélkedjünk egy picit! A km/óra egyenlő a sebességgel, viszonyukat egymáshoz még elemiben megtanultuk. Mégis olykor mintha elfelejtenénk, hogy nem sokkal érünk oda hamarabb, ha átlépünk a szabályokon. Persze, minden perc számít! Azaz minden élve eltöltött perc. Tóth Béla taxisokkal végzett kísérletet hoz fel példának. – Az egyiket szabályos vezetésre kérték fel, a másikat arra, legyen erőszakos az úton, és haladjon az autótól telhető legnagyobb sebességgel. Siófok és Budapest között mérték az eredményt, nyolc perc lett a megérkezésük közötti különbség. Ez az idő ma sem több tizenkét percnél. Egy kávé elfogyasztásának az ideje… Az Egyesült Államokból hazaköltözött diákom magyarázta, hogy egy alkalommal kétszázötven kilométeren keresztül utaztak egy irányba, mögöttük, előttük és mellettük mégis ugyanazok haladtak, senki sem akart gyorsabban menni. Ez nálunk elképzelhetetlen – részletezi. A járművezető-oktatóval kitérünk a magyarországi vezetési kultúra hanyatlásának okaira, de nem jutunk konkrétumokra. Pszichológiai, szociológiai természetűek? Hangsúlyozza az ellentmondást: miközben az egyre nagyobb teljesítményű személygépjárművek növelik a veszélyeket az utakon, addig a tanulók kezdetben a sebességgel bánnak a legóvatosabban. – Noszogatom őket, gyorsuljunk negyven fölé, vagy lámpánál induláskor nyomják a gázt! Ha a diák túlságosan óvatos a gázpedállal, de már biztonságosan kezeli a járművet, felviszem az autópályára. Tapasztalja meg: a gyorsaság nem veszélyes, ha figyelmesek vagyunk, és betartjuk a szabályokat – fejtegeti.

A veszély és baleset sokféle lehet: koccanás, kereszteződésben áthajtanak a piroson, kifordul elénk egy jármű, ránk húzzák a kormányt stb. – Nehéz elkapni a veszélyhelyzet pillanatát, olyan hirtelen történik. A rutinos vezetőnek általában sikerül az ütközés előtt fejben elvégeznie az extrapolációt: a közeledő autó méretnövekedéséből, mozgásának vonalából kiszámítania, hova érkezik, hogyan kerülheti el az ütközést. Viszont a kezdőknek ez a képessége még hiányzik, és váratlan, ismeretlen helyzetekben rossz a reakciójuk. Egy korábbi statisztika szerint akiknek friss jogosítványuk van, ötezer és tízezer megtett kilométer között okozzák a legtöbb balesetet. Ötezerig még óvatosak, azután kihúzzák magukat, „már tudnak vezetni”, és jönnek a bajok. Tízezer megtett kilométer után már valóban van elég tapasztalatuk a váratlan helyzetekre is megfelelően reagálni – részletezi a tendenciát Tóth Béla, és hozzáfűzi: az adatok nem sokat változhattak a mérés óta. Szerinte azért a férfiak okozzák a legtöbb balesetet, mert náluk a bátorság fontosabb jellemvonás, és jobban elhiszik magukról: ők már mindent tudnak. Hangsúlyozza, a nők megfontoltabbak, de nem ügyetlenebbek, az csupán tévhit.

Súlyos balesetet még nem élt át, csupán könnyebbet: a dugóban megindult a sor, a mögöttük haladó autóban az édesapa hátrafordult, hogy lecsillapítsa a civakodó gyermekeit, közben ismét beállt a dugó, és belehajtott Béla járművébe. Máskor egy tanulójával történt meg, hogy induláskor lefulladt, és hátulról a kocsijuknak mentek. Arra is kitér, hogy a valószínűség törvénye szerint több balesetnek van kitéve – állandóan úton van.

A mérgelődés és a vezetés számtalan ember esetében fonódik össze, Béla azonban a sofőrök másik csoportját erősíti. Hiába próbáljuk kiugrasztani a nyulat a bokorból, vissza-visszatérve a témára, nem kezd el panaszkodni. – A diákokat is türelemre intem. Elrontotta, bejött elénk? Lassítsunk, és koncentráljunk a következő feladatra. A legnagyobb hiba, amikor elkerüljük a balesetet, mégis azon mérgelődünk: ki a hibás? Miért nem jelez, köszöni meg? Ne rágódjunk rajta, nem lett baleset, ez a lényeg! – magyarázza, úgy véli, a másik hibájának utólagos elemzésével tanulhatunk bár, a szidalmazásával csak a feszültségünket növeljük.

Vajon honnan ered ez a higgadtsága? – A szakma megkívánja, de a hitem, a kapcsolatom az Úrral is segít benne. Ha hibázunk is, emberek vagyunk, és ez másokra is igaz. A munkám legérdekesebb része, hogy sokféle személyiséggel találkozom. Amikor elkezdtem az oktatást – három éve –, lelki segítségre is szükségem volt, hogy a tőlem telhető legjobban végezzem a munkámat. Nem tudom, hol „vettem fel” Jézust, de akkoriban ült be mellém, nem volt éles fordulópont. Tapasztalom a jelenlétét, segít megőrizni a nyugalmamat, amikor a tanuló például lefullad a járművel, vagy nem sikerül elindulnia. Még nem kerültem veszélyes helyzetbe, igaz, akkor sem veszem fel a kesztyűt, amikor mások párharcba kezdenek az úttesten: heccelnek, bosszantanak. Jézus így az apró lépésekben, láthatatlanul van velem – fejtegeti az oktató. Viccesen azt is megjegyzi, sosem megy gyorsabban a védőangyalánál.

A Tóth házaspár rendszeresen jár vasárnaponként istentiszteletre, és igyekeznek a koncertek, előadások és a házi csoport lehetőségeivel is élni. Tóth Bélát a felesége vitte el a gyülekezetbe, a külső-kelenföldi református közösségben felnőttként konfirmált – tudom meg az anyósülésen, amely baleset szempontjából a legveszélyesebb hely az autóban. Béla a névválasztást inkább azzal indokolja, hogy amikor a család közösen utazik, tágas kilátása és lábtere miatt illő az anyósnak adni a legjobb helyet. Jó tanáccsal is szolgál az ott ülőknek: – A legjobb békén hagyni a sofőrt, hiszen már kialakult a saját módszere, stílusa. Magam is megállom, hogy ne szóljak bele például a fiam vezetésébe. És kibírom! Érdekes megfigyelni, vizsgán hogyan hat egyetlenegy sóhaj. Hárman ülünk a kocsiban: a kormánynál a tanuló, tőle jobbra én, hátul a vizsgabiztos. Csend van, csupán navigálok: „Jobbra!” – „Balra!” A vizsgabiztos menet közben sóhajt egy nagyot, mire a tanulóban azonnal felvetődik a kérdés: „Mit csináltam rosszul? Mit láthatott, amit én nem?” Ahelyett, hogy az útra összpontosítana, elkezdi visszapörgetni a gondolataiban a történéseket: „Valóban, közeledett egy gyalogos a zebrához! Nem vettem észre! Megbukok…” Pedig a vizsgabiztos nem állította le a vizsgát, viszont a jelenben fékeznek előtte, inkább ezzel kellene foglalkoznia…

Tóth Béla még 1990-ben végezte el a szakoktatói tanfolyamot. Képesítése huszonkilenc évig lapult felhasználatlanul a fiókban. Eredeti szakmáit tekintve gépész- és gazdasági mérnök. Dolgozott vasúti felsővezetőként, majd három cikluson át volt Gyúró község polgármestere. Hogy a járművezetés oktatása előrelépés-e az életében, erről így vélekedik: – Attól függ, mit nevezünk előrelépésnek. Ha arra gondolok: jól érzem magam, szeretek oktatni, sok érdekes emberrel találkozom, és vannak levizsgázott tanulóim, mintegy három év alatt hetvenhat, akkor az. Szakmailag nem volt jó választás a tizenhárom évnyi polgármesteri tisztség. Lezárultával szembesültem azzal, hogy felégett a híd az eredeti mesterségem és köztem, elavultak az ismereteim és a kapcsolati tőkém. Lemaradtam. Nehéz két év volt a 2019-es és a 2020-as, sok lelki, sőt még anyagi segítséget is kaptunk a gyülekezettől. Meglepetésszerűen kerestek meg egy-egy borítékkal, mondván, „erre biztosan szükségetek van” – emlékezik vissza Béla a konfirmációs felkészítő időszakra, amikor rendszeresebben találkoztak a közösség tagjaival. – Már az erőt adott, hogy hozzájuk tartozhattam. Nemcsak a problémáinkról beszéltünk, hanem minden egyébről is, és közben felejtődtek a gondok. Más megvilágításba kerültek, hiszen fontosabb, hogy élünk, egészségesek vagyunk, és tartozunk valahová – idézi fel.

Elmondása szerint a tanulók istenhitére előbb-utóbb fény derül az órákon, bár nem jellemző, hogy vezetés előtt fohászba kezdjenek. – Viszont egyszer vizsga előtt álltam a kocsi mellett, és láttam, ahogy a tanuló a kormánynál beszélget, de nem velem. Feltehetően az Úrral, hogy támogassa, és adjon neki kellő bölcsességet. Mélyen hívő fiú volt, de sajnos figyelmetlen… Nem ment át. Talán magasabb szándék húzódott a háttérben, hogy gyakoroljon még.

Hátrafordulok: utasunk is van a felelősségérzet megalapozására, gyerekülésben egy majdnem méteres barnamedve. Béla frappánsnak találta a munkájához, ezért ingyen fuvarozza. Mindenki arcára mosolyt csal, főként a gyerekekére. Munkájában leginkább az emberek sokszínűségét élvezi, kijelenti, hogy az eredmény eléréséhez mindenkihez egyéni hangot kell találnia. Az ügyesebb tanulók harmincnégy-harminchat óra után vizsgáznak, az átlagosak negyven-ötven óra között, kiugró esetben kilencvennyolc óránál, ezernégyszáz kilométerrel mögöttük sikerül letenni a vizsgát.

A beszélgetésben újra és újra visszatérünk a stresszfaktorhoz. Arra kanyarodik a téma, hogy vajon a férfiak valóban az utakon lesznek-e idegesek, vagy csak ott vezetik le a felgyülemlett indulataikat, energiáikat, mivel otthon és a munkahelyen nem ildomos. – A családdal kirándulunk, sportolunk, biciklizünk, persze nem mindennap, viszont a feleségem esténként felolvas a Szentírásból. Ez segít feldolgozni egy-egy vizsgabiztos túl szubjektív értékelését, és segít elengedni a mérgemet – mondja. Béla nem fekszik le haraggal.

Közben rá-rápillant a karórájára. Kezdődik a következő óra! Övet be, gyújtást rá, és már fordulunk is ki a tanpályáról. – Jobbkéz-szabály! – figyelmeztet, miközben arról beszélgetünk, a vezetés folyamán mi mindenre kell figyelnünk. Ahogy a járművezető-oktató pestiesen fogalmaz: „Mindenre is!”