Negyvenhat év presbiteri szolgálat

Gazdag életpályájának fordulópontjai hitéhez köthetők. Melyik volt a legelső?

Családom a budai Vár közelében lakott, de az otthonunkat a második világháború alatt, nem sokkal a születésem után, lebombázták. Mindenünk odaveszett. Édesapám indult el kiadó lakást keresni, és Pasaréten bukkant megfelelőre. Választása az egész további életünket meghatározta. Édesanyám, akit római katolikusnak kereszteltek, 1945 tavaszának egyik vasárnapján elindult a harangszó hívására, és a pusztulás romjai után egy torony nélküli, fehér falú, tiszta, világos templomra lelt a Torockó téren, ahol Joó Sándor hasonlóan világos és tiszta igehirdetése egy életre megragadta. Először anyám ölében ülve hallgattam Isten Igéjét, később gyermek-istentiszteletre jártam, majd a serdülők körébe, ahol Szabó Mihály teológus – a későbbi mohácsi lelkipásztor – minden résztvevővel személyesen elbeszélgetett. Felnőttként kezelt bennünket, nekem ez egy életre szóló élményt adott. Az 1956-os forradalom alatt egy idős presbiter, Berti bácsi esténként összegyűjtött minket imaközösségre, bibliaolvasásra. Alagsori lakásukban egy alkalommal elmondtam az Úr Jézusnak, hogy szeretnék hozzá tartozni, elfogadom bűneimre a bocsánatát.

Miben tapasztalta meg Isten vezetését élete során?

Életem nyolcadik évtizedét taposom, de soha nem voltak vezérigéim, mindig Isten ajándékozott meg egy-egy nyitott ajtóval, hogy arra menjek tovább. Terelgető vezetésének példája bekapcsolódásom az ifjúsági szolgálatba. Hárman fiúk beszélgettünk a templom udvarán, amikor mellénk lépett Uray Enikő a későbbi Cseri Kálmánné, aki hitben előttünk járt, és komoly tekintélynek számított. Elmondta, hogy az ő generációja szeretné átadni a stafétabotot nekünk, a következő nemzedéknek. Ott helyben eldöntöttük, kutatni fogjuk Isten akaratát. Egy sátorral bevettük magunkat a Budai-hegyekbe, három napig ki sem jöttünk az erdő mélyéről: imádkoztunk, beszélgettünk, és teljes egyetértésben elfogadtuk, hogy ősztől az ifi vezetése már a mi dolgunk. Negyvenhat évvel ezelőtt beálltam a gyülekezeti presbiteri szolgálatba, 1992-től a Magyarországi Presbiteri Szövetség munkájába. Néhány év után hívtak az elnökségbe, megbíztak a gazdasági bizottság vezetésével, majd a missziói bizottság elnökeként folytattam. Ezután érkezett a felkérés, hogy legyek ügyvezető elnök. Közben bekapcsolódtam a Presbiter újság szerkesztésébe, és rám bízták Az Ige körül rovatot.

Feleségével, Erdélyi Judittal ötvenhárom éve házasok. Hogyan találtak egymásra?

Az ifjúságunk mindig együtt töltötte a szilvesztert. 1969-ben Judit és két öccse hívták meg a körünket. A program vége felé mindenkinek kiosztottak egy borítékot, amelyben kérdések lapultak. Amikor elkészültünk a válaszokkal, lezártuk a borítékot és legközelebb egy év múlva kaptuk vissza, hogy lássuk, hogyan munkálkodott Isten az életünkben. A kérdések közül az egyik így hangzott: „Mit vársz a következő évtől?” Nekem ott, abban a percben adta Isten a gondolatot, hogy Juditot fogom feleségül venni, és ezt le is írtam a papírra. Az éjféli úrvacsora után már úgy tekintettem rá, hogy ő lesz a feleségem. Az Isten különös kedvessége, hogy, mint utóbb kiderült, a vonzalom Judit szívében is megszületett.

Nemrég vált meg a Magyarországi Református Presbiteri Szövetség alelnöki posztjától. Munkájáért Kanizsai Pálfi János-díjjal tüntették ki. Sokéves tapasztalattal a háta mögött milyen tanácsot adna a presbiteri szolgálatra jelölt fiataloknak?

A presbitérium tagjai együtt keresik Isten akaratát, és nem vonulnak ellenzékbe, mert a presbitérium nem demokratikus, hanem teokratikus szervezet. A testület döntését közösen képviselik, és nem az eltérő véleményeket hangoztatják. A presbiter a lelkipásztor munkatársa. Ha a presbiterjelölt nem ért egyet a lelkész teológiájával vagy gyülekezetszervezési rendjével, akkor ne vállaljon presbiteri munkát. Természetesen szeretetben, a Szentírás alapján a presbiter is figyelmeztetheti, tanácsolhatja a lelkipásztorát.