Négy boldog évtized óvodások között

Nagybátyja, keresztapja, Fekete Péter nehéz időkben volt hitvalló lelkipásztor, fiatalkorában, 1954-ben meghurcolták, mert nem volt hajlandó agitálni a szószékről a téeszesítés mellett. Ön került bármilyen feszültségbe a kommunista rendszerrel?

Össze sem lehet hasonlítani az én Kádár-kori lelki tortúrámat azzal, amit nagybátyám, keresztapám szenvedett el. Megjegyzem, édesanyámnak azért kellett Pestre költöznie Hajdúböszörményből, mert nem tudott helyben elhelyezkedni. Bátyja, Fekete Péter valóban szembehelyezkedett a diktatúrával, ami miatt elbocsátották debreceni egyetemi állásából, egy időre le is tartóztatták, lelkész csak később lehetett, sőt halála napjáig megfigyelték, vegzálták... Az én esetem mindössze a következő: frissen megtértként kerültem a rákoskeresztúri, meglehetősen vonalas gimnáziumba. Bár ismerhették a káderlapomról, milyen családból származom, vagy éppen azért, az én osztályfőnököm engem jelölt ki alapszervezeti titkárnak. Ez nekem négy év szorongást eredményezett. Minden gyűlésre úgy mentem, hogy lemondok, mert én keresztyén vagyok, de hiányzott hozzá a bátorságom. Az érettségi előtt viszont egész egyszerűen nem fizettem be a tagdíjat. És akkor jöttek, hogy miért nem. Mondtam, mert ki akarok lépni. Na, ebből cirkusz lett…

Persze, mert a legrosszabb pillanatban „keményített be”.

Nem foglalkoztam ezzel. Mint mindenki, én is izgultam a felvételim miatt, mire egy osztálytársam bátorítólag megveregette a hátam: „Mit vagy oda, egy KISZ-titkárt biztos fölvesznek!” Ez rosszulesett, nekem ez ne legyen a hátszelem, gondoltam, és ezért nem fizettem többé tagságit. A felvételim főleg arról szólt, hogy miért léptem ki a KISZ-ből. Nem vettek föl a védőnőképzőbe, de nem voltam szomorú, végre fölszabadultam, hogy ezt meg tudtam lépni.

Hogy lett végül éppen óvónő?

A kudarcomnak csodásan része volt abban, hogy megtaláljam a helyemet. A rákoscsabai gyülekezet énekkarában egy testvérünk várandós volt, ő mondta, akkora az óvónőhiány, hogy képesítés nélkülieket is alkalmaznak, de az ő helyére nincs ember… Megkérdezte, nem akarnám-e egy évig ezt csinálni. Még nem tudtam elhelyezkedni, ezért örültem a lehetőségnek. 1981 szeptemberétől óvónő lettem Rákoscsabán. Rendkívül kicsi fizetést kaptam, de nem zavart, annyira elementáris élményként éltem meg a munkámat, bár hatalmas létszámokkal dolgoztunk, akkorra épült fel a lakótelep a XVII. kerület központjában. Csupa kiscsoportossal foglalkoztam, és még nem dívott a szülős beszoktatás. Reggel hattól sírt a társaság, vigasztaltuk, szeretgettük a kicsiket. Most is úgy gondolok vissza a szakmámra, hogy a legkedvesebb benne a beszoktatós gyerek meghódítása. Munka mellett jelentkeztem az óvónőképzőbe. Ha egyenesen megyek felvételizni a KISZ-ből kilépve, biztosan nem vesznek föl.

Mekkora a jelentősége, ha egy gyermeknek keresztyén és – mint mondja – „helyén lévő” óvónője van?

Óvodáskorban a gyermek még kifejezetten az érzelmeivel fogja föl a világot. A „örök életnek beszéde” talán akkor a leghatékonyabb. Ez az az időszak, amikor a legtöbbet formál a gyermeken a vele szoros kapcsolatban álló felnőtt. Ezért is fontos, hogy óvónőként, szülőként vagy nagymamaként értelmükhöz mért keresztyén erkölcsi tanítást adjak. Azt is szükséges látniuk, hogy ha egy adott helyzetben kibillent valami, jézusi módon meg tudok bocsátani, bocsánatot kérni, megnyugodni. Ezzel együtt vagyok biztos pont az életükben.

Tekintély is?

Az önmaga szerepét jól felfogó tekintélyszemély minta, határokat is szab. Az a felnőtt, aki nem válik felelős tekintélyszeméllyé, alapvető biztonsági eszközt, támaszt, védőkorlátot vesz ki a rábízott gyermek életéből. Anyai nagyapám Hajdúböszörményben, ahová gyerekkoromban hazajártunk, a keresztapám, a szüleim, a családban engem körülvevő élő hitű felnőttek tekintélyszemélyek voltak számomra, ők adták a biztonságát a gyerekkoromnak. Sajnos olyan időt élünk, amelyben a szülő vagy a pedagógus sokszor nem mer tekintélyszeméllyé válni, határokat szabni.

Gyakran azért sem teszi a szülő, mert úgy érzi, nincs ideje nevelni…

Személyes istenkapcsolatban tudom felelősen mérlegelni, hogy az adott pillanatban épp a gyermeknek vagy a munkának kell-e előtérbe kerülnie. Ahogy Comenius sok évszázada éleslátással kifejtette: egy személyiség fő ágai hétéves korig alakulnak ki, később inkább csak gallyak sarjadnak. Itt látom annak a jelentőségét, mennyit fektetünk a gyermekeknek ebbe az első időszakába. Például hogy átérezze egy kisgyermek: vannak keretek. Vagy azért, hogy rávezessük őket azokra a foglalatosságokra, amelyekben hatékonyságot, hasznosságot, kompetenciát élnek meg. A finommotorikát rendkívül jól fejleszti a ma divatos kézműves eszköz, a vasalógyöngy, de a végén kidobjuk, mert semmi haszna a keletkezett tárgynak. Egészen más, ha bevonjuk a kicsit a kertészkedésbe a kiskertben vagy csak egy erkély magaságyásának a gondozásába. A digitális kütyüket később nemigen tudjuk kivenni a kezükből, de az iméntiekkel felszabadítottuk bennük a hasznosság, a kompetencia iránti vágyat.

Az óvodában még eléggé megragadható a mai gyerekek figyelme?

Látom, hogy puszta szóval ez egyre nehezebb, a mai gyerek a korábbiakhoz képest figyelemzavaros. Én mégis mindvégig alapvetően eszköztelenül dolgoztam, és így foglalkozom ma is az unokáimmal. Hinnünk kell az Ige erejében, illetve építenünk a személyes hitelességre. Ha az adott pillanatban mégsem sikerül megragadnom a figyelmüket, nem kezdek el fegyelmezni, megkeresem, mi az, ami ott, akkor mégis működik. Leginkább a gyerek belső képi világára építek, de tudni kell, hogy a mai óvodásoké egészen más, mint a negyven évvel ezelőttieké. Közben alapvető szempontnak kell lennie, hogy a gyerekmunkában, beleértve a vasárnapi gyülekezeti gyermekalkalmakat, ne adjuk fel az eredeti üzenetet, se annak szentségét, komolyságát. Igaz ez a bibliai ismeretek átadására is. Hiszen bár világi rajzfilmek, könyvek is foglalkoznak ma már a vallási sokszínűség jegyében a keresztyénséggel, gyakran hozzátoldanak vagy elvesznek a Szentírás mondanivalóiból, szelleméből.

Hogyan magyarázná el a fiatalabbaknak, miért volt izgalmas egyházi óvodaalapításba fogni 1998-ban, szocialista–liberális kormányzat idején?

Horn Gyula korabeli miniszterelnök – hogy, hogy nem – megállapodást kötött a Vatikánnal a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozására. Ez teremtett precedenst arra, hogy a reformátusok is kaphassanak támogatást visszaszerzett vagy újonnan létrehozandó közszolgálati intézmények működtetésére. A férjemmel két évvel korábban, 1996-ban kerültünk Fótra. A gyülekezet akkor már részese volt egy ökumenikus iskolának, de a fóti presbitérium úgy gondolta, ezzel párhuzamosan óvodára is szükség van. Akkoriban sok-sok kisgyermekes család települt ki a fővárosból. A fóti presbiterek nem tévesztették szem elől, hogy az új lelkipásztor felesége óvónő. A körülmények nagyon egybevágtak. A gyermekvárosban 1998-ban elkezdődött az addig központosított, szeparált gyermekvédelem átszervezése, megürültek olyan épületek a kastélykertben, amelyek korábban óvodai célt szolgáltak. Önkormányzati tag presbiterek hozták a hírt: itt a kairosz, az Istentől rendelt alkalmas idő, a helyhatóság nagy segítségként élné meg, ha a fóti református gyülekezet belevágna egy ilyen intézmény létesítésébe. Miközben én még az elhívásom felől akartam bizonyosságot szerezni, Hegedűs Loránt akkori dunamelléki püspök és főgondnoka, Takaró Mihály felkarolta a gyülekezeti szándékot. De én még kétségeskedtem, a három gyermekem mellett akartam végig maradni, ráadásul tíz éve voltam gyesen, közben az óvodai alapprogram kétszer is változott. Talán az akkor már özvegy édesanyám kezdeményezése volt a döntő abban, hogy megértsem, Isten új feladatot akar adni… Egyszer csak eljött hozzánk és bejelentette, ha azon múlik, hogy legyen-e református óvoda, hogy nincs, aki a gyerekekkel legyen, ő hét közben szívesen velünk lesz és segít. Szóval belevágtunk, bár az intézmény létrehozására nem volt központi támogatás. Regényt írhatnék arról, milyen megoldásokkal, hogyan lett kész az óvoda a holland segítségtől a gyülekezeti tagok behozta szőnyegekig…

A hatalom ellenségességét nem tapasztalták?

A törvények lehetővé tették az intézményalapítást, de olykor találkoztunk nem éppen támogató hozzáállással az apparátusban. A folyamat során egy vezető hivatalnok még azzal is próbálkozott, hogy előbb kérjünk engedélyt az országos főügyésztől. Fel is hívtam a legfőbb ügyészt, de cáfolta ennek a szükségességét... Amikor végre elindulhattunk az első tanévvel, nagyobb baj jelentkezett: kiderült, hogy az állami támogatásról szóló jogszabály apró betűs része vagy végrehajtási melléklete aknát tartalmazott: sem az egyház vezetősége, sem a gyülekezet nem vette észre azt a határidőt, amelyen túl nem kaphattak normatívát a jelentkezők. Az egyházi vezetők ugyan kipótolták arra a tanévre a költségeinket, és az utolsó pillanatban megérkezett a dolgozóink bére, de benne volt a levegőben, hogy az újabb tanévet már nem éli meg az óvodánk. Az 1998. tavaszi kormányváltás oldotta meg a helyzetet: törvénymódosítással akadálymentesítették az intézményalapítást.

Lelki vonatkozásban mit mondana el a fóti Száz Juhocska Református Óvoda létrejöttéről?

Nem tudtuk előre, ki bátorkodik majd rábízni a gyerekét egy kezdetben bizonytalannak tűnő óvodára. Akik megtették, hitbeli döntést hoztak, és ez plusz töltetet eredményezett. Csodának láttuk, ahogy Isten „összerakta” a munkatársi közösséget. Utolsó pillanatig bizonytalan volt minden, végül mégis találtunk olyan jelentkezőket, akik tudták, mekkora küldetés egyházi óvodában dolgozni. Életem egyik legszebb munkatársi közössége alakult ki így, szoros testvérségben küzdöttük meg a nehézségeket. Hálás vagyok Istennek azért is, hogy nemcsak megszervezhettem óvónőként az óvodát, hanem találtam színvonalas, a Szentírástól is ihletett segédanyagot ahhoz, hogy saját nevelési programot írjak. Indulásunkkor lezárult az összes erről szóló továbbképzés… Valahogy nem estem kétségbe, sőt motivált lettem, hogyan lesz az óvodai programunk szakmailag helyes, törvényes, ezzel együtt valóban keresztyén. Az óvoda azóta is megvan Fóton, őrzi a hitelességét, jelenleg három csoporttal működik.

Nézem a szakmai életrajzát, a további „hegycsúcsokat”. Hajdúböszörményben is közreműködött egy óvodaindításban, a Budapest-Fasori Református Egyházközség számára pedig, miután férje a Nagyvárad téri gyülekezet élére került, a már meglévő iskolával kellett egyesítenie és bővítenie az óvodát egy többcélú intézmény keretében. A Svábhegyen alapított, szakmailag ön által szervezett óvoda éléről vonult tavaly nyugdíjba…

Így történt, élve a nők negyven év munkaviszony utáni korkedvezményével.

Megterhelte a házasságukat, hogy nemcsak feleség, családanya, háttérmunkás volt a lelkipásztor férj mögött, hanem többnyire új egyházi intézmények alapítója, szervezője, vezetője is?

Gyakran mondogatjuk, mennyire jó nekünk, mert kétségtelenül az Úrtól kaptuk egymást. Lehetett volna az a fontosabb, hogy vezetői karriert fussak be, de nekem mindig többet számított az a megtiszteltetés, hogy egy lelkész megkérte a kezemet. Annak idején megharcoltam: rendben, szerelmes vagyok, de el vagyok-e arra hívva, hogy lelkészfeleség legyek? Rövidesen természetesebben tartoztam vele össze, mint a szüleimmel. Tényleg átéltük A prédikátor könyvének házasságra is értelmezhető sorait: ha az egyik elesik, a másik fölemeli, ha az egyik fázik, a másik megmelengeti. De ez azért is lehetett így, mert az Úr kegyelméből nem kerültünk egyszerre olyan állapotba, hogy egymást föl kelljen emelni, meg kelljen támasztani.

Azelőtt is tervezett férjhez menetelt, mielőtt megismerte Zila Pétert?

Bevallom, fiatal lányként elkezdett gyötrő kérdéssé válni: férjnél vagy nem, párban-e vagy egyedül... Menet közben fölismertem: ha nem tudom megélni az Istentől való szeretettségemet, akkor nem lesz olyan férjem, aki megelégíti a szeretetéhségemet, s ha úgy lépek a házasságba, hogy nem vagyok megelégítve Isten szeretetével, akkor tönkre fogok tenni egy férfit. Merthogy ő annak nem tud megfelelni, amit csak Jézus adhat. Ez a felismerés, azt gondolom, ma is lényeges a kapcsolatunkban. Nem csak abból táplálkozunk, hogy mi szeretjük egymást. Ennél fontosabb, hogy mi Istentől szeretettek vagyunk, és az egymás iránti szeretetünk ebből nyer erőt.