Ne ítélj első tetkóra!

Az autójának támaszkodva vár ránk a debreceni vasútállomás parkolójában. Megjelenésében is könnyed természetűnek hat, ahogy a telefonban is annak tűnt. Kifejezetten kéri, hogy Évinek szólítsuk. Az első jelkép, amellyel a lelkipásztor életéből találkozunk, egy kis fakereszt, a tükörről lóg le. A vezető lelkipásztorától szuvenírként kapta, ahogy a többi gyülekezeti szolgálattevő is.

Nyeljük a csíkokat Hajdúsámsonra menet, Évi határozottan beszél a szolgálati területéről és a diplomaszerzés utáni elbizonytalanodásáról is. – Mindegy, milyen szakmában helyezkedtem volna el, takarítónőként is lelkészi minőségemben dolgoznék. Az Istenről szóló bizonyságtételben biztos voltam – vallja.

Megtudjuk, hogy férjével tíz éve házasodtak össze, a lelkésznő harmadik gyermekét gondozta, amikor egy lelkipásztor-továbbképzőn Szanyi György vezető lelkipásztor szóba hozta a hajdúsámsoni beosztott lelkipásztori szolgálat lehetőségét. Évi elutasította, elsőként anyaként akart helytállni a másfél éves Adél mellett. – Egyetlen gyülekezet oltárán sem lennék hajlandó feláldozni a családomat – eleveníti fel. Kissé nyersen hat ránk a gondolat, mégis elgondolkoztat. Ha a feláldozásra nem is vállalkozott, végül mégis szolgálatba állt. A lelkigondozásra összpontosít, hogy jobban megértse a lelki mélységeket, pasztorálpszichológia tanulmányba kezdett a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen.

Felkuporodunk a kanapéra, és némi hivatalos jelleggel megkezdjük a tetoválás keresztyén megítélésének megvitatását. Tetkók kontra nem tetkók – sorakoznak a kérdések és az érvek.

„Ne vagdossátok be testeteket halottért, és ne végezzetek magatokon tetoválást.” (3Móz 19,28) Elég egyértelműnek hangzik Mózes harmadik könyvének parancsa. Ránk nézve már nem olyan egyértelmű Isten kérése? – tesszük fel a kérdést, benne az egyetlen Igét, amelyben a tetoválás szót használják a bibliafordítók. – Veszélyes vállalkozás ezt a tetoválás egyértelmű tiltásaként értelmezni, mivel az igevers szövegkörnyezete a gyász rítusának a megélése. Isten a pogány népek szokásaitól szerette volna elkülöníteni a választott népet. A záróformula: „Én vagyok az Úr!” Azaz, nincs szükségetek arra, hogy a pogány kultúrából merítsetek feloldozást vagy vigasztalást. Én vagyok a ti vigaszotok, aki minden szükségeteket betölti az életetekben, ehhez nem kell jelképeket, bélyegeket viselnetek, hogy kifejezzétek a fájdalmatokat – magyarázza a lelkipásztor, aki ezt manapság az elakadt gyászfolyamat jelének látja. – Segítségkérés, egy megküzdési stratégia, ha kiírattatom magamból a fájdalmat, akkor az kívülre kerül belőlem. De nem hiszem, hogy ennek ereje volna – hangsúlyozza.

Beszélgetésünk mintha nem lenne több a bírósági tárgyalás száraz joggyakorlatánál, ezért, hogy oldódjon a hangulat, mindketten törökülésbe helyezkedünk, majd lassan a jelképes cselekedet éreztetni kezdi a belső szándékot, és a szabályokról átkerül a fókusz az egyénre.

A lelkésznő anyai ágon hagyománytisztelő katolikus családból származik, amelyben számos tiltást Isten haragjával indokoltak. – Fütyülni azért nem volt szabad, mert az angyalok sírtak miatta, és a további „kedves” gyermekkori riogatásokkal végül egy büntető Isten képe formálódott meg bennem. Fiatal felnőtt koromra nemcsak a bűn miatt furdalt a lelkiismeretem, hanem amiatt is, hogy nem tudok megfelelni a tradicionális vallási elvárásoknak. Minden tettemért, amely negatív megítélés alá eshetett, Isten fenyegető haragját éreztem. A leghétköznapibb kérdésekben se volt szabadságom: fessem-e a körmömet, viselhetek-e csinosabb ruhát, eljárhatok-e szórakozni, ott ihatok-e némi alkoholt. Minden élethelyzetemben önmagamban kerestem a hibát. Extrovertált személyiségként gyakran azzal vádoltam magamat: „túl sok vagyok mások számára, velem van a baj” – idézi fel Évi. Teológus társa gondolkodtatta el, a meglévő istenképe vajon mennyire fedi a mennyei valóságot? – Az Úr azelőtt a tekintélyt jelentette a számomra, aki csak akkor fogad el, ha megfelelek az általam hitt elvárásainak. Az istenképem meghatározta a világhoz és a felsőbbséghez való viszonyomat is, legyen az egy lelkipásztor, vezető személyiség vagy édesapám, édesanyám. Meghitt, bensőséges kapcsolatra van szükségünk Istennel, hogy szerető atyának, ne pedig erkölcscsősznek lássuk, aki megbüntetni, megítélni akar, aki olyat vár el tőlünk, amelyet nem tudunk teljesíteni – mondja.

A tetoválást önkifejező eszköznek véli, amellyel látványosan vagy kevésbé látványosan mutatja meg önmagát az egyén, attól függően, milyen helyen viseli az ábrázolást, amelyet talán csak akkor értünk meg, ha rákérdezünk annak jelentésére.

Keresztyénként nem volt egyértelmű a számára, élhet-e ennek a lehetőségével. A lelkésznő hetekig tett fel kérdéseket önmagának, az Úrnak. – Helyénvaló-e? Mennyire van erre szükségem? Mit képviselek vele? Ebben nem kértem igei vezetést, mivel azelőtt megtörtént, hogy félreértettem azt. Döntéseim helyességét gyakran a békességemmel mérem meg. Tudtam, időt kell hagynom az elhatározáshoz, amelyet azóta sem bántam meg, azóta sem okozott lelkiismereti kérdést – nyomatékosítja. Azért elárulja, hogy az első minta elkészülte után érzett némi frusztráltságot. – Kétségbeesve felhívtam a sógornőmet: „Ez már itt marad!” „Hiszen ez volt a szándékod, nem?” – kérdezett vissza nyugodtan. – És valóban… – idézi fel kacagva Évi.

Első tetoválásának történetét, mint sokan mások, ő is születésnapi évfordulóhoz köti. Eben-Háézer – az eredeti, punktálatlan héber feliratot két szalonban is azzal az indokkal utasították vissza, hogy nem szívesen használnak idegen nyelvű jelképeket, hiszen nem ismerik a jelentésüket. – Sámuel könyvében arról olvasunk, hogy miután Izráel népe megverte a filiszteusokat, a próféta vett egy követ, felállította Micpá és Sén között, majd elnevezte Eben-Háézernek, mondván: „Mindeddig megsegített minket az Úr!” Ez a hitvallásom – jegyezte meg a lelkésznő.

Évi Hajdúsámsonban nem tapasztalt negatív megkülönböztetést, az idősebbek sem kérdeztek rá, mit visel a karjain és a lábán. – A nagyszüleimként tekintek a szépkorúakra, és ők is unokájukként viszonyulnak hozzám. Jó a kapcsolatunk. Senkit sem ítélhetünk meg egy tetkó révén, ha így tennénk, valójában nem is vagyunk kíváncsiak az emberre. Az előítéleteket sosem a minták száma, hanem annak megléte hozza felszínre – hívja fel a figyelmet.

Szóba hozzuk, hogy a törzsi vallások talizmánként használták a tetoválásokat, hogy a rómaiak a rabszolgákat bélyegezték meg, később a kalózok és a rabok között terjedt el, majd hogy a bosznia-hercegovinai keresztyén horvátok az ottomán megszállás alatt keresztet varrtak a gyermekek bőrére, hogy azok ne essenek erőszakos hittérítés áldozatául. – „Minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 6,12) – írja Pál apostol a korinthusiakhoz. Krisztus szeretete az önazonosságra szabadít fel, hogy az legyek, akinek teremtett, hogy az életemet a lehető legteljesebben éljem meg. De ez a szabadság feltételezi, hogy a tetteimért vállalom a felelősséget is. Olyan mintát választok, amellyel azonosulni tudok, talán pont ellenkezően, krisztusi szabadságból úgy döntök, hogy bizonyos tisztséggel járó vagy munkahelyi elvárás miatt nem, esetleg nem látható helyre varratok magamra ábrázolást – magyarázza. A sajátjait például az év nagyobb felében elrejti a ruházata, és a méretük is csekély. Bár az evangelizációjának nem ezek az elsődleges eszközei, Krisztusra akar velük mutatni.

A lelkésznő hangsúlyozza: semmiképpen se tetováltassunk, ha békétlenségünk van a felől, bűn-e vagy sem. Előbb tegyük a Szentírás, majd pedig a saját lelkiismeretünk és az Istennel való kapcsolatunk mérlegére. Ne vegyük félvállról, harcoljuk meg a választ – javasolja.

Fölvetjük Évinek, hogy a jelképek mennyire hatnak ránk. Azonnal a keresztre asszociál, és annak lelket emelő üzenetére. – Az emberek gyakran nincsenek tudatában annak, milyen jelentéshordozókat festetnek magukra. Az okkult hátterű szimbólumok veszélyes kapukat nyithatnak a viselőikben, de negatív erővel hatnak azokra is, aki a távolból vetnek rájuk pillantást, egyszerűen félelmet keltenek. A tizennyolc éves talán csak azért választ egy mintát, mert pusztán tetszik neki… Nem mindegy, milyen élethelyzetben, lelkiállapotban hozunk erről döntést – szögezi le a beosztott lelkipásztor. Ő maga senkit sem bátorít, sőt a hittanosait is igyekszik lebeszélni a „sárkányokról” az imént említett okok miatt.

Az oldalunkat azonban továbbra is furdalja a kíváncsiság, hogy testünket mint a Szentlélek templomát mennyire illik díszíteni. Nos, Évi szerint ezzel visszatérünk az eredeti kérdéshez, hogy mennyire tudunk a jelképeinkkel Istenre mutatni. – Talán nem a tetoválás a legkardinálisabb kérdés a Szentlélek temploma kapcsán, elevenebb az étkezés, az öltözködés és az önmegtartóztatás – mondja.

Az első mintáját készítő hangoztatta: „meglátja, ezután sorba jönnek a további ábrák”, Évi azonban ellenkezett: „ez lesz az első és az utolsó”. Nem így lett! Öt év alatt négyet készíttetett. – Számos kérdést felvet, hogy vajon miért vágyik az ember újabb és újabb impulzusok megörökítésére, ábrák megjelenítésére, vagy épp a fájdalomtól teszi függővé magát, amelynek hátterében mélyen gyökerező lelki problémák állnak. Magam nem tervezek az előre látható időben újabbat. Hogy hol kell megállni? Az mindig azon múlik, hol van a belső határom, és nem azon, hol van a többieké – fejtegeti a lelkésznő.

Úgy véli, keresztyénként is van esélyünk megbánni a tetoválásunkat. Leggyakoribb oknak a hirtelen felindulást látja, amikor némelyek egy trauma következtében vagy érzelmileg erősen kiszolgáltatott helyzetben tetováltatnak.

Ha már úgyis megvannak azok a tetkók, megkérjük, hogy meséljen a mérföldköveiről. – Ha elbizonytalanodom, kezd elhatalmasodni egy probléma rajtam és éppen törökülésben ülök, akkor elég csak rápillantanom az Eben-Háézer feliratra, és eszembe jut a bizonyosságom: Isten eddig is megsegített, és hiszem, hogy ezután is megteszi. A mélységben legtöbbször Isten jelenlétére emlékszem vissza, amelyet legerősebben édesapám haláltusájakor éreztem. Amikor már nem tudta megbánni a bűneit szavakban, már nem volt ereje beszélni, magam imádkoztam érte hangosan – küszködik a könnyeivel a lelkésznő. – Az Áment követően egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. Nem voltunk egyedül… – Évi elhallgat, lassan folytatja: – De a félresikerült gyászfeldolgozásomban pánikbetegséggel küzdöttem, aminek a rohamaiban csak tudtam, hogy velem van Isten, de érezni nem éreztem – mondja mély fájdalommal. A lelkésznő elutasította a gyógyszeres kezelést, Istenre hagyatkozva, évekig tartó hosszú folyamat eredményeként küzdötte le a pánikbetegségét. Az első nagyobb lelki fordulatot első gyermeke várásában élte meg, majd csatlakozott egy gyászfeldolgozó csoporthoz. – A halálfélelemben mankó a tudat, hogy Isten velem van. Amikor nem érzem, akkor tudom, és amikor nem tudom, mert elbizonytalanodom, akkor az Úr mindig közel jön, hogy éreztesse a jelenlétét. Ez a hit – hangsúlyozza.

Örül, hogy az „emlékkövet” a lábára már a személyes válsága után varratta, így nem a fájdalom jut eszébe róla, hanem Isten közelsége és megtartó ereje. Egy veszteségnapló megjelentetésén dolgozik, amely a gyászfeldolgozás folyamatában szeretne segítségül lenni.

Legutóbbi mérföldkövét áprilisban élte át, amikor eltávolították a pajzsmirigyét. – Ismeretlen volt a helyzet. A műtőasztalon fekve nem maradt más, mint átadni magam az Úrnak: a kiszolgáltatottságomból fakadóan már semmit sem tehettem, ellenben Isten mindent. Szeretem az érzéseimet képi formában is megjeleníteni. Számos gyülekezeti tag fohászkodott értem, úgy képzeltem el, mintha az égnek emelt tenyerükön feküdnék. Így aludtam el – csuklik el a hangja, majd szinte szavanként fűzi hozzá: – Az egykori büntető istenképem ellenére mindig is a szerető Atya jött közel hozzám. Hosszú idő kellett, de ma úgy érzem, hogy Istennel a szerelemben megtapasztalható közelséget élem meg.

Kocsiban ülünk ismét, amikor firtatni kezdjük, hogy bár hangsúlyozta, a tetoválásai Istenre mutatnak, a két láthatóbb az alkarjain egy dátum, az öt darab pötty azonban a családját jelképezi. – Isteni csoda az a körülmény, amelyben találkoztam a férjemmel. A lányok egy szerelmi csalódás után sok butaságot gondolnak, magam is elhatároztam, hogy egyhamar nem köteleződöm el érzelmileg, majd aznap este egy szórakozóhelyen találkoztam egy keresztyén sráccal, a férjemmel. Mindketten 1989. július 16-án születtünk – mosolyodik el Évi.

A tetoválótű nyoma gyakran mélyebb lelki történéseket, esetleg fájdalmakat fed el, mint azt elsőre képzeljük. Persze, nem mindig jut idő egy-egy minta mélyebb jelentésének feltárására, de minden ott kezdődik, hogy feltesszük-e a kérdést: ez mit jelképez a számodra?