A reformáció ötszázadik évfordulóján sokszor halljuk átvitt értelemben: de kár volt Krisztus varratlan köntösét szétszaggatni! Pedig a valóságban nem tépte azt szét senki, sorsot vetettek rá, János evangélista szerint így teljesedett be a prófécia. „Legfeljebb mi megyünk el messzire Jézustól. De ha közel vagyunk hozzá, látjuk, hogy egyben van az a köntös” – mondta már az egyházról Bogárdi Szabó István református püspök a Merre tovább keresztyénség? című disputa második alkalmán.
Erdő Péter katolikus bíboros és Bogárdi Szabó István református püspök tartott előadást a reformációról október 17-én Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. A teológia két kiváló, tudós művelője – ahogy Balla Péter rektor nevezte őket – az 500 évvel ezelőtti történések előzményeiről, a keresztyén felekezetek közötti párbeszéd elmúlt évszázadairól és mai helyzetéről is elmondta véleményét.
Reform vagy reformáció?
Nem volt újdonság maga a kifejezés a reformáció korában, akkor már legalább száz éve téma volt az egyházon belül a megújulás, a „főben és tagokban való megreformálás” szükségessége – kezdte a reformáció előzményeit és kiváltó okait katolikus szemszögből bemutató előadását Erdő Péter bíboros.
Erdő Péter bíboros, teológus, kánonjogász. A budapesti központi papnevelő intézetben folytatta teológiai tanulmányait, ahol 1975-ben szerezte meg a teológiai doktorátust. 1977 és 1980 között Rómában ösztöndíjasaként kánonjogot tanult, ebből a tárgyból is doktorált. 1983-ban Budapesten habilitált. Előbb az esztergomi hittudományi főiskola teológia tanára volt, később Rómában oktatott és az időközben itthon megalakított Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára, majd dékánja és rektora is volt. A Magyar Tudományos Akadémia 2013-ban rendes tagjává választotta. 1985-ben szentelték pappá, 1999 és 2002 között a székesfehérvári egyházmegye segédpüspöke, 2002-től esztergom-budapesti érsek. 2003-tól Magyarország prímása és a pápaválasztó bíborosi tanács tagja. 2005-től 2015-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke volt.Az egyházi intézmények terhes összefonódása a feudális rendszerrel sem a 16. században kezdődött, hanem a keresztyénség európai elterjedésekor, amiben döntő szerepet játszottak a kontinens országainak uralkodói. Mint mondta, az egyház gazdasági működésének alapját az ő földadományuk biztosította, így nem tudta teljesen kivonni magát a hűbéri rendszer alól. A világi hatalom egyre inkább növelni igyekezett befolyását az egyházi birtokok, így a magasrangú egyházi tisztségviselők felett. A bíboros szerint az évszázadokon át tartó invesztitúraharcban az egyház az „avignoni fogság” idején maradt alul, amikor a pápaság távol került a bevételeit biztosító itáliai birtokaitól. Ezután szorgalmazták egyre inkább a különböző járandóságok pénzbeli behajtását. A folyamat mélypontja volt, amikor a búcsúcédulák árusai és az egyháznak hitelező bankárok alkalmazottai együtt járták a vidéket.
Közben azonban számos és sokféle megújulási mozgalom jött létre egyházon belül (ferences kolduló rendek, németalföldi jámborsági rendek), az egyház megreformálását a kortárs társadalmi problémákkal foglalkozó, „skolasztikán túli” teológusok, humanista gondolkodók is szorgalmazták. „E kor tehát nem volt bűnösebb, hiteltelenebb, mint a korábbi századok. Miért ekkor jelentkezett az igény?” – az érsek szerint a bürokratikus rendszer, az egyházi felsővezetés állami kötelezettségei ekkor már a lelkipásztori szolgálatuk rovására növekedtek. „Ez a kor reneszánsz szemléletű világfelfogásától már idegen volt” – válaszolta meg a kérdést a katolikus egyházfő.
A reformáció kifejtette hatását a katolikus egyházra is, zsinati és egyházmegyei szinten egyaránt reagáltak a változó társadalmi igényekre. Erdő Péter úgy véli, nem feltétlenül kellett volna szakadáshoz vezetnie ennek a folyamatnak, a reformáció emlékévét is tanulságkereső jövőbetekintésnek fogja fel. „A régi elméleti ellentéteket is meg lehet haladni krisztusi szellemben” – zárta előadását a bíboros. Erdő Péter elismerte: katolikusok és protestánsok egyaránt igyekszünk egyre inkább megismerni Jézus tanítását. Ez a törekvés erősítheti kölcsönös kapcsolatainkat – legyen szó teológiai párbeszédről, közös bibliatanulmányozásról vagy közös tanúságtételről a szeretetszolgálatban és a tömegkommunikációban.
Teljesség egymás nélkül?
„A középkor végi reformáció egyik lehetséges megközelítése az, ha felidézzük, hogy a 16. század disputáló korszak volt” – vette fel az elbeszélés fonalát Bogárdi Szabó István református püspök. Mint mondta, a korábbi századok vitáinak volt köszönhető, hogy a középkor végére egy átfogó, rendszerezett, erkölcsi és metafizikai szempontból egyaránt megalapozott és racionális érvekkel végigvezetett világkép jutott érvényre az akkori Európában. Ez az „intellektuális csata és elkötelezett igazságkeresés” aztán a 16. században kikerült az egyetemek falai közül, sokkal szélesebb mederbe terelődött.
Bogárdi Szabó István püspök, teológus, egyetemi tanár. 1981-ben, a Budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett lelkészi oklevelet. 1982-83-ban Chicagoban tanult tovább, 1994-ben teológiai doktorátust szerzett a Károli Gáspár Református Egyetemen. 1998-tól 2015-ig a Pápai Református Teológiai Akadémia Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője volt. 2002-ben habilitált az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, 2015-től a Károli egyetemi tanára. 1981-82-ben Sáregresen volt segédlelkész, 1983-tól 1985-ig Józsefvárosban volt beosztott lelkész, majd 1997-ig a Budapest-külső-üllői úti missziói gyülekezetet vezette, azóta a budahegyvidéki közösség lelkésze. 2003 óta a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, ebben a tisztségében harmadik ciklusát tölti. 2015 óta a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke.„Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a 16. század az egymásnak ellentmondó és feloldhatatlan kinyilatkoztatások korszaka volt” – fogalmazott a református teológus, aki szerint „több száz év távlatából, a kölcsönös megengesztelődés készségével ma már higgadtabban nyithatnánk újra a befejezetlenül hagyott vitákat – például a kinyilatkoztatás forrásáról, a hit és cselekedetek viszonyáról, a szentségekről, a szeretet erejéről, krisztus közbenjárásáról, az egyház természetéről”. A dunamelléki püspök szerint napjaink ökumenikus teológiai párbeszéde, minden hiányossága mellett, jó reménységet ad arra, hogy a reformáció korában felmerült nagy kérdéseket a szakadék mélyülése nélkül végigbeszéljük.
Bogárdi Szabó István szerint a reformáció korában azért lehetett egyáltalán disputálni, mert a 16. századi európai keresztyénség közös alapokon állt: egységes világképe, isteni üdvözítésre tekintő teológiája, a kalkedóni dogmához igazodó krisztológiája, az antik és keresztyén erénytanra épített antropológiája volt a vitatkozó feleknek. „Meggyőződésem, hogy ha el is halványodtak és a mögöttünk levő ötszáz esztendő szellemi világában peremre is szorultak ezek a meghatározottságok, ma is ezek jellemzik egyként a keresztyén közösségeket” – hangsúlyozta a református egyházi vezető.
A református egyház zsinatának lelkészi elnöke szerint a vallásháborúkat lezáró 1648-as vesztfáliai béke után a keresztyén felekezetek több száz évig „inkubált állapotba” kerültek Európában. Olyan időszak volt ez, amikor a párbeszéd egymás megcáfolásában merült ki, és a keresztyén élet teljességét minden felekezet önmagában próbálta megélni. Ezt a szemléletet a gyarmatosítás során a harmadik világban is meghonosítottuk, és véleménye szerint épp a napjainkban ott tapasztalható keresztyénüldözés inti a felekezeteket alázatos lelkületű, közös igazságkeresésre. „A keresztyén közösség gyakorlásának legelemibb, ám sokszor csak mélyen rejlő vonatkozása Krisztus népének eszkatológikus szemlélete. És a végső remény: a halottak feltámadása és Isten országa teljessége olyan valóság, amely teljes mértékben egységbe vonja a keresztyénséget” – emlékeztetett a püspök, hozzátéve: ma bárhol, bármi történik a keresztyénségen belül, az mindenkit, minket is érint.
Jövőbe tekintés
Míg a felekezetek között megvan, addig a világgal hiányzik a második előadásban említett közös alap, ezért a közös tanúságtétel lehetőségét Erdő Péter elsősorban abban látja, hogy hitünk igazságait kulturálisan jobban befogadható nyelven fogalmazza meg a református és a katolikus egyház. Bogárdi Szabó István is a közös értelmezés és a kétezer éves tapasztalatok miatt örülne egy katolikus-protestáns bibliafordítás megszületésének.
A két Széchenyi-díjas teológus egyetértett abban, hogy a forráshoz való visszatalálás igénye nem protestáns privilégium. Zsengellér József, a Károli stratégiai rektorhelyettesének kérdésére válaszolva elmondták: minden keresztyén felekezetnek Jézus személyéből kiindulva, mindent az Ő tükrében kell megvizsgálnia. Bogárdi Szabó István ezt a „Semper Christus – mindig Krisztus” jelszóban foglalta össze.
A református egyházvezető a pár nappal korábbi, evangélikus-református dispután szóba került, megigazulástanról szóló nyilatkozatról fontosnak tartotta elmondani: a Református Egyházak Világközössége nem pusztán elfogadta a dokumentumot, hanem függelékben jelezte tagegyházainak, így a Magyarországi Református Egyháznak azzal kapcsolatos fenntartásait is. „E kérdésben nem tudtak az óegyházi zsinatok tanításaihoz visszanyúlni 16. századi elődeink, ám az eltelt négyszáz év alatt kiderült, hogy abban egyetértünk: az ember nem igazíthatja meg önmagát” – mondta Bogárdi Szabó István.
„A hivatali lelkipásztorkodás ideje egészen biztosan lejárt, különben azokat is elveszítjük, akik jelenleg gyülekezetbe járnak” – adott hangot véleményének Fekete Károly református püspök a reformációi emlékév alkalmából szervezett disputa első alkalmán, melyen Fabiny Tamás evangélikus püspökkel beszélgetett.
Feke György, fotó: Vargosz, videó: Füle Tamás / parokia.hu