Sok nehézséggel kellett szembenéznie, életét mégis csodák sorozatának tartja Somogyiné Ficsor Krisztina. A budapest-fasori református gyülekezet intézményi lelkésze öt gyermeket nevelt fel, könyvet írt, dolgozik, támogatja férjét a szolgálatban és lányait az anyaságban. A lelkipásztor azt vallja, hogy a Lélek gyümölcsei nélkül semmi jót nem tudna tenni. Isten áldásaira van szüksége a családi életében és szolgálatában egyaránt.
Nem találsz utat sem fent magasabbat, sem lent biztosabbat a kereszt útjánál – idézte Kempis Tamás középkori holland teológustól. Azt mondta, hogy mélyen megérintette ez a hitvallás.
Már tizennégy éves koromban megragadtak ezek a szavak, mert útmutatást adtak, hogy a kereszt útjánál soha nem találhatok jobbat. Kempis Tamás Krisztus követése című írása sokszor visszatérő olvasmányom volt.
Mit jelent önnek a Krisztus útján járás?
Ez a legfontosabb kérdés az életemben. A krisztusi útról először az Atya útja és az Atya ismerete jut eszembe. Talán azért is, mert még csak nyolcéves voltam, amikor édesapámat elveszítettem, és rengeteg erőt adott az a tudat, hogy bár a földön nincs apám, de van egy mennyei Atyám, aki mindig átölel.
Érett gondolatok egy kislánytól.
Az ifjúsági heteken mindig lelkesen jelentkeztem, hogy átadom magam Jézus Krisztusnak, gyerekkoromtól fogva sokat imádkoztam, a valódi megtérésem mégis később történt, egy erdei táborban. Este, a koromsötétben az erdő aljára kellett a vécére járnunk, rettegtem a sötétben, és úgy éreztem, képtelen vagyok oda egyedül lemenni. A táborban szembesültem először azzal, hogyha a sötétségben ennyire félek, akkor talán Krisztus mégsem uralja úgy az életemet, ahogyan én gondoltam. Azon a héten azonban megszabadított az Úr, és elmúltak a félelmeim.
Ma már nem fél semmitől?
A Biblia azt mondja, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Sok nehéz helyzeten mentem át azóta is, de mindig tudtam, hogy ahhoz kell fordulnom, aki nagyobb a félelemnél és legyőzi azt. A félelem ugyan megjelenhet a szívemben, de ma már nem hagyom, hogy mardosson, rögtön odaviszem Krisztushoz.
A beszélgetésünk elején az édesapját említette, akit fájóan korán elveszített. Ismerte a halálának a körülményeit?
Édesanyám és a nagymamám nem árulták el, hogy édesapám öngyilkos lett. Féltettek, ezért azt mondták, hogy balesetben halt meg. Aztán egy évvel később az osztálytársaim szembesítettek az igazsággal. „Az egész város tudja, csak te nem tudod, hogy apád öngyilkos lett” – mondták. Annyira sírtam, hogy az anyukámnak és a nagymamámnak be kellett jönniük értem az iskolába. Kemény időszak volt, de később is kevés szó esett köztünk erről a traumáról. Családkonzulensként is szolgálok, és sokszor megkérdezik tőlem egy-egy halálesetnél, hogy elmondják-e az igazságot a gyerekeknek. Mindig azt képviselem, hogy igazat kell mondani. Nem szabad a gyerekekre minden információt ráömleszteni, de ha kérdeznek, őszintén kell felelnünk.
Azt olvastam az önéletrajzában, hogy a nagymamája szorgalmazta a templomba járást, de az édesapja ezt nem nézte jó szemmel.
Más idők jártak akkor. A kommunizmusban figyelték, hogy kik mennek a templomba, főleg Dunaújvárosban, ahol felnőttem, de én már óvodás koromban is éreztem a vonzást a szívemben Isten felé. Miután édesapám meghalt, még inkább tapasztaltam, ami a Bibliában meg van írva, hogy Isten az árvák és az özvegyek pártfogója.
SOMOGYINÉ FICSOR KRISZTINA református lelkipásztor, ötgyermekes édesanya, nagymama. 2009-től a Budapest-Fasori Református Kollégium intézményi lelkésze, másoddiplomaként elvégezte a családkonzulens-képzést. A Jellem ABC a Biblia alapján című könyve a keresztyén élet szinte minden területét felöleli, benne személyes bizonyságtételek és igaz történetek olvashatók.
A gyülekezetük honlapján a férjéről, Somogyi Péterről azt írja, hogy „Péterben úgy tükröződött a Krisztus iránti szeretet és a szolgálatkészség, ahogy én is élni szerettem volna”. Milyen volt ez a vágyott élet?
A teológián erősödtem meg az elhívásomban, és ebben nagy szerepet játszott az is, hogy megismertem olyan teológusokat, köztük a férjemet is, akiknek az életén azt láttam, hogy nemcsak diplomát akarnak szerezni, hanem ténylegesen odaszánni az életüket Istennek. Imaközösségeket tartottak, szolgálatokat vállaltak, hitelesen éltek.
Folyamatosan mosolyog, amikor erről beszél.
Hiszem, hogy ez is Isten ajándéka. Pedig sok nehéz helyzettel kellett megbirkóznunk, azonban Isten a megpróbáltatások által is mélyítette a hitünket. Két évvel a házasságkötésünk után súlyos agyvelőgyulladást kaptam, deréktól lefelé teljesen lebénultam, végül fulladni kezdtem, ebben a súlyos, béna állapotban a kecskeméti kórházba vittek. Meglepetésemre két olyan lány dolgozott az osztályon, akiket korábban az egészségügyi szakközépiskolában hittanra oktattam. Összesen három ilyen diákom volt, és kettő éppen oda volt beosztva, ahol feküdtem, jó kezekben voltam. Ahogy teltek a napok, kiderült, hogy a kecskeméti kórházban nem tudnak segíteni rajtam az orvosok, zavaros volt az agyvizem, emiatt átszállítottak a budapesti Szent László Kórházba, hátha ott kitalálnak valamit. A férjem a rohammentőben a napi Igét olvasta nekem Náhum próféta könyvéből: „Most már leveszem rólad az ő igáját, és bilincseidet leszaggatom” (Náh 1,13). Hiába olvasott nekem Péter, olyan rossz állapotban voltam, hogy nem tudtam fölfogni, amit mondott. Már nem tudtam beszélni, és nem ismertem fel az embereket. Viszont mielőtt Péter este hazaindult volna a kórházból, utánaszóltam, hogy éhes vagyok, és ennék egy kis kolbászt.
Az éhséget általában a gyógyulás jelének tekintik.
Emberileg már nem tudtak segíteni rajtam az orvosok, mégis jobban lettem, sőt két hét múlva már járni is tudtam. A kezelőorvosom nem volt hívő ember, és csak annyit kérdezett tőlünk: ugye tudják, hogy csoda történt? Mi azt válaszoltuk, hogy tudjuk, és nagyon köszönjük, hogy ezt éppen ő mondta ki.
Az élete során sok bizonyítékot szerzett arra, hogy vannak csodák.
Valóban sok csodán vitt keresztül az Úr, azonban a legnagyobb csoda számomra az, amikor látom, hogy emberek befogadják a szívükbe az Úr Jézust, megváltozik az életük, és képesek lesznek imádkozni. Engem is sokszor figyelmeztetett Isten, hogy csodaváró hittel imádkozzam. Ilyen volt, amikor a második kislányunkkal voltam várandós, de közben rózsahimlőt kaptam, az orvosok pedig azt mondták, hogy a gyerekünk súlyos betegen születik majd, vak, süket vagy szívbeteg lesz, de az is lehet, hogy halva születik, ezért inkább vetessük el a magzatot. Azt nem is tudták értelmezni, hogy mi egy beteg gyereket is elfogadnánk és felnevelnénk.
Előbb a betegség, majd ez a súlyos diagnózis. Nem tiltakozott Istennél?
Huszonévesek voltunk, az utunk kezdetén jártunk, és az Úrra bíztuk, hogy mit akar kihozni az életünkből. Amikor egymás után minden orvos abortuszt javasolt, mi Márk evangéliumából kaptunk megerősítő üzenetet. Ez volt a bizonyíték számunkra, hogy élni fog a gyermekünk, sőt még azt is megtudtuk belőle, hogy kislányunk születik majd. „Ráálltunk” az evangélium ígéreteire, és elutasítottuk az abortuszt. Tudom, hogy az anyák sokszor átélnek félelmeket a várandósság alatt, vajon milyen gyermekük születik, de nekem talán soha nem volt olyan békesség a szívemben, mint akkoriban.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos az abortusz?
A saját életemben nem! Az abortusz gyilkosság, de mindenkinek egyénileg kell eljutni a hitben addig, hogy nemet tudjon mondani az abortuszra. Mi is hitben hoztunk döntést a férjemmel, és végül teljesen egészséges kislányunk született. A Dorottya nevet kapta, ami azt jelenti, hogy Isten ajándéka. A szolgálatomban többször előfordult, hogy az abortusz mellett döntöttek a párok, és ez annyira fájt nekem, hogy néha azt fontolgattam, odarohanok a kórház kapujába, és megakadályozom a műtéti beavatkozást. Tudom, hogy elképzelhetetlenül nehéz helyzetek is vannak, de számos bizonyságtételt hallottam, ahol az emberileg megoldhatatlannak tűnő helyzetekből csodák születtek az anya és a gyerek számára is.
Öt gyermek édesanyjaként talán még erősebb a kiállása az életért. A gyermeknevelés azonban áldozatvállalással is jár.
Már nagymama vagyok, a nagylányaimnak két-két gyermeke született, és látom, hogy milyen hatalmas odaszánást igényel tőlük az anyaság. Viszont nincs annál szebb, ahogy formálhatjuk a kis életeket. Talán ez a legnagyobb alkotás az életben. Bármilyen anyagi dolog elmúlhat, inflálódhat, elértéktelenedhet, de a lelki gyümölcsök, amelynek a magvait elültettük szülőként, megmaradnak.
Úton van az ötödik unokája. Mennyiben más a nagymamaság, mint az anyaság?
Fiatal nagyszülő vagyok. Ötvennégy évesen még a munkában is helyt kell állnom, bőven akad teendő és elvárás. A férjemnek és a gyerekeimnek is szeretnék mindenben segíteni, tehát néha olyan ez, mint egy dupla állás. A teendőktől függetlenül csodálatos dolog a nagymamaság, nekem sok öröm jut a gyerekekből, a lányaimnak pedig emellett ott van a rengeteg teendő is: az éjszakázások, a gyerekbetegségek, amelyeken szülőként mi is keresztülmentünk.
Említette a szolgálatot, ahol számos feladata van, és látom a Facebook-oldalán is, hogy nagyon hangsúlyosan megjelenik a lelkipásztorsága.
A közösségi oldalak arra is jók, hogy a hitemről és a szolgálatom fontosságáról valljak. Amikor elkezdtem a teológiát, a nőknek nem sok lapot osztottak a lelkészségben. Volt olyan gyülekezet, amely megszólította a férjemet, de azt akarták, hogy én ne lelkészkedjek, így erre a megkeresésre Péter nemet mondott. Ugyanakkor hálával tekintünk Kecskemétre, ahol megkezdhettük közös szolgálatunkat, a férjem ifjúsági lelkészként, én pedig a hitoktatásért felelős lelkipásztorként. Ha nincs a kecskeméti szolgálat, akkor lehet, hogy sok mindenben elbizonytalanodom, de a feletteseink mindig erősítettek, bátorítottak. Sokat jelent számomra, hogy Isten hívott el a lelkipásztorságra, így már egészen másként tekintek arra is, ha hangosan megjegyzést tesznek rám, hogy „ez csak egy női lelkész”. Isten ugyanis azt mondja, hogy nincs különbség az elhívásban.
A férje, Somogyi Péter a fasori gyülekezeti szolgálat mellett a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzői tisztét is betölti. A vezetőkre gyakran embertelenül sok feladat hárul. Hogyan tudja a férjét támogatni a szolgálatában?
A legnagyobb támogatás az, hogy együtt imádkozunk mindenért. Előfordul, hogy éjszaka elmegyünk sétálni, beszélgetünk az őt foglalkoztató dolgokról. Amikor tehetem, elkísérem a kerületi szolgálatokra, és igyekszem a fasori gyülekezetben is segíteni. Tudom, hogy Péter Istentől kapott küldetéssel végzi a szolgálatát. Hálás vagyok azért is, hogy Balog Zoltán püspök úr mellett áldott, sokrétű missziót végezhet.
Több bibliai Ige is szóba került a beszélgetésünkben. Ha egyet kellene kiemelnie, melyiket választaná?
A konfirmációi Igémet Józsué könyvének első részéből: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9). Ez az Ige minden nehézségben megtartott. Isten folyamatosan a szívemre helyezi, hogy az igazi bátorság az, ha az erős Istenre támaszkodunk, a mi erőnk pedig az erőtlenségünkben van. Ahogy Pál apostol is mondja: ebben a törékeny korsóban van az Isten ereje. Ha bátorság sugárzik rólam, az nem az én erőm, hanem az Istené. Éppen a napokban roskadtam össze a napi feladataim alatt, és elpanaszoltam az Úrnak, hogy mennyire gyengének érzem magam. Abban az imádságban viszont megerősített az Úr, megmutatta, hogy számtalan nehéz helyzetben adott már erőt nekem. Feltette a kérdést: „Most miért gondolod, hogy gyenge lennél?” Ha a konfirmációs Igémre tekintek, tudom, kinek hiszek, ki az erős és a bátor, és tudom, hogy általa én is az lehetek.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!