Mert a haza nem eladó...

A beszélgetésünk apropója, hogy decemberben Magyarság Háza díjban részesült, de korábban már átvehette a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést is. Kárpátalján mindenki tudja, ki Ivaskovics József, és mindenki ismeri a Credó együttest. Önnek mit jelentenek ezek a kitüntetések?

Nehéz kérdés, mert én nem a díjakhoz vagyok hozzászokva. Az életem során inkább más dolgokat kaptam, így nem is nagyon tudom kezelni ezt a helyzetet. Nem tanultam meg örülni az ilyeneknek, mindig meglep, hogy mások ezt milyen jó szívvel fogadják helyettem is, ez megnyugtató, mert akkor nem hiába ismertek el.

A minap osztotta meg a közösségi oldalán Dupka György kárpátaljai költő, hogy harmincöt évvel ezelőtt alakult meg Ungváron az Ivaskovics Trió. A kezdetekben két fivérével zenélt. A rendszerváltás korszakában bejárták a magyarlakta falvakat, hogy az emberekben felébresszék a szunnyadó magyarságtudatot. Ungváriként magam is emlékszem, hogy szinte nem volt olyan kulturális rendezvény, amelyen ne hangzott volna el Dupka György Levél című verse vagy Tárczy Andor Ungnak és Tiszának sebes a járása kezdetű költeménye. Horváth Sándor Mert a haza nem eladó sorai a kárpátaljaiak második magyar himnusza lett. Hol tartanak ma, amikor a magyarságtudatot az ukrán hatóság próbálja visszaszorítani?

A ’80-as, ’90-es évek csodálatos időszak volt. Akkor ébredeztünk, fejjel mentünk a falnak, és tettük, amit tennünk kellett. Ma nehezebb a helyzet. Aki magyarként zenél, regényt vagy verset ír, az tudja, hogy mindez csak akkor tud a közönséghez eljutni, ha az anyaország támogat bennünket. Örülnünk kellene ennek, ám szomorú is, hogy miért nem az az ország támogatja a munkásságunkat, amelyben élünk, adózunk, neveljük a gyerekeinket. Szinte úgy élek itt, Ungváron, mint egy rezervátumban, sokszor félve megyek el valamelyik hivatalba.

A ’80-as évek végén bátran nyitottam be bárhova. Akkor alapítottuk meg az első kis zenei szövetkezetünket, Kárpátalján turnéztunk. A zenész kollégák szerint felcseréltük a több ezres koncerttermeket sáros falusi klubokra. De sosem felejtem el az emberek arcára kiülő félelmet abban a teremben, ahol az öcsémmel elkezdtük énekelni a Kossuth Lajos azt üzente... című dalt. A párttitkár ott ült az első sorban, és nem történt semmi. Szűnni nem akaró vastapssal köszönte meg az előadást a közönség. Az emberekből szinte kitört a felszabadultság. Ez akkoriban igencsak új volt. Ma rafináltabb módszerekkel szorítják ki a hitet, a magyarságtudatot.

Kicsit idézzük fel a kezdeteket, azt a bizonyos gitárt, amelyet Ungváron, egy szemétdombon talált. Hosszú hajú hippiként kezdett el Illés-slágereket játszani.

Az ungvári magyar tannyelvű iskolába falusi gyerekként kerültem. A szüleim tanítók voltak Eszenyben, majd áthelyezték őket Tiszasalamonba, de mivel nevelőapám iskolaigazgatóként nem akart belépni a pártba, üldözték egyik helyről a másikra (Szalóka, Cservona, Csap, Kincseshomok). Végül úgy kerültem Ungvárra, hogy szinte kivetettnek éreztem magam. Nem voltak barátaim. Amikor találtam egy gitárt a szemétdombon, sikerült (például telefondrótokkal) felhúroznom, és megtanultam egy-két akkordot – ez szinte kimentett a kirekesztettségből. Az iskolában elkezdtek szeretni, magam is bátrabb lettem, a gitárt nem volt szabad bevinni az iskolába, ezért a lányok kötélen húzták fel a szünetben, és én „csörömpöltem” nekik valamit. A gitár mindig kapaszkodó volt számomra. Ez a mai napig így van. Ha nagy a bajom, gyertyát gyújtok, előveszem a klasszikus gitárt, és elzenélgetek csendben. A zene megnyugtat, olyan számomra, mint az imádság.

Ha már imádság: a kilencvenes évek elején jött létre az Ungvári Református Kórus, amelynek ön a karnagya mind a mai napig.

Érdekes módon született ez a kórus annak idején. A magyar iskolában dolgoztam a ’90-es évek elején, amikor hirtelen beköszöntött a korszakváltó hangulat. Az iskola kórusával különféle rendezvényekre hívtak meg bennünket. Ezt nem nézte jó szemmel az oktatási rezsim, úgyhogy gyorsan mennem kellett onnan. Viszont a gyerekek annyira megszerették ezt a vándorcirkusz-hangulatot, hogy felkerestek engem idehaza azzal, hogy ők nem akarják abbahagyni a zenélést, foglalkozzak velük.

Beszéltem arról Nagy János tiszteletesnek – aki akkor került Ungvárra –, hogy van egy zenét kedvelő kemény mag, akikkel nincs hol összeverődnünk, így ő meghívott bennünket a református templomba, ahol szívesen látott vendégek lettünk. Akkor kért fel a tiszteletes a kórus megalapítására is. Meg is hirdettük a toborzást, de az első alkalommal nem jött el senki. Majd lassan-lassan összegyűltek az emberek, elkezdtünk énekelgetni, magam is akkor tanultam a csodálatos zsoltárokat. A legfiatalabb kórustagunk nyolc, a legidősebb nyolcvanhárom éves volt. Később Nyírbátorban is adtunk koncertet, az volt az első határon túli fellépésünk. Ott kaptam egy emléktáblát, az volt ráírva: „Elég neked az én kegyelmem”, azóta is ez a kapaszkodóm.

1998-ban aztán létrehozták a Credo Alapítványt, amely három zeneiskolát működtet.

Kisgejőcre hívtak legelőször, Ambrus József parókus szerette volna egy kicsit fellendíteni a görögkatolikus éneklést, és mivel rokoni kapcsolatban vagyunk, engem keresett meg. Örömmel elvállaltam, csak annyit mondtam, hogy egyházilag másutt vagyok elkötelezve, de zeneiskolát szívesen nyitok. Így alakult Kisgejőcön a Gyöngykaláris Kórusiskola. Előtte a Zeneművészeti Szakközépiskolában tanítottam, valójában ezt az intézményt cseréltem le a kisgejőciekre, mert már nagyon vágytam egy igazi magyar közösségbe. Itt megkaptam az igazi magyar beszédet, a magyar lelkületet, a magyar gyerekek csodálatos énekhangját, azt a szép kiejtést, amellyel a mai napig elvarázsolnak.

Ahhoz, hogy a zeneoktatást hivatalosan is tudjuk végezni, a Révész Imre Társaság tagjával, Tóth Lajos barátommal összefogtunk, és megalapítottuk a Credo Alapítványt, szabadok lettünk, azt csináltunk, amit akartunk, nem nagyon szóltak bele „fentről”; mindezt önkéntes alapon vállaltuk, nem járt (jár) a munkánkért fizetés. Sokszor a szülők dobták össze a költségeket: így vettünk zongorát, fizették az útiköltségemet. A kisgejőcieknek köszönhetem, hogy elkezdtem „sofőrködni”, mert nem mindig járt busz a faluba. Izgalmas világ volt az, de tettük a dolgunkat.

Alig két éve találkoztam önnel a Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban, ahol hátrányos helyzetből érkező gyerekekkel szeretteti meg a zenét. Mit adnak önnek ők?

Én alapjában véve vándorzenész vagyok, mindig keresem az új impulzusokat. Kisgejőcön a tanítványom, Csákány Marianna épp befejezte a szakképzőt, egyetemista lett, és felkértem, hogy vegye át tőlem a zeneiskola vezetését. Szerencsémre elvállalta, akkor úgy döntöttem, hogy végre megpihenek. Közben szerveződtek a Credo-táborok, csodálatos táncházakkal, verséneklő, népzenei együttesekkel szórakoztattuk a közönséget. Tettük ezt a fiatalság nagy megdöbbenésére, mert ők azt mondták, hogy ha nem lesz diszkó, akkor nem fog eljönni senki. Végül bebizonyosodott, hogy a népzenének óriási ereje van.

Egy magyarországi újságíró hölgy beszélt nekem a ráti gyermekotthonról. Szégyelltem magam: itt élek Kárpátalján, és nem tudom, hogy mi történik a környezetemben? Meghívtam a gyermekotthon lakóit a táborba, el is jöttek. Láttam, hogy milyen kegyetlen világ az övék, milyen nehezen találják meg a helyüket a többiek között. Bekéredzkedtem az otthonba, hogy egy kis közös énekléssel megidézhessük a tábor hangulatát. Ez talán tizenegy éve történt, azóta is ott vagyok. Közben jött egy komoly szívműtét, azt gondoltam, hogy most már leteszem a lantot. De nem találtam senkit a helyemre. Elkezdtük a foglalkozásokat a gyermekotthon új lakóival, egy teljesen új csapattal, akik most tanulják a magyar nyelvet, a magyar lelkületet. Ráton otthon érzem magam, amíg bírom, csinálom.

Az Ivaskovics Trióval, később a Credóval minden író-olvasó találkozón ott voltak, de tagja volt a József Attila Stúdiónak, felelős kiadója volt a Tárogató és a Bóbita című havilapoknak. Mindenütt jelen volt, ami valamiféleképpen a magyar identitás megőrzését szolgálta. Kárpátalján ma az egyház az az intézmény, amelyben a magyarságtudat és a közösségépítés erős, és talán egyre inkább erősödik.

A kilencvenes években teljesen lehetetlen helyzetünk volt, de néhányan mindig összekapaszkodtunk. Én voltam az egyik „faltörő”, világot látott zenész, aki bejárta az egész Szovjetuniót. Akkor valahogy bátrabbak voltunk, nem tudtak megfélemlíteni bennünket. Utólag persze látom, hogy késélen táncoltam abban az időben, de akkor nem vettem róla tudomást. Újságot írtunk, magyar könyvek kiadásával foglalkoztunk. Én adtam ki illegálisan M. Takács Lajos Résnyire nyílt ajtó könyvét. Emlékszem, a Patent Nyomdából a hátsó kapun loptuk ki, ha akkor elkapnak, most nem vagyok itt. Boldog vagyok, hogy a kórus által tagja lettem a gyülekezetnek, sőt, már a harmadik ciklusomat töltöm presbiterként, ez nagyon megtisztelő. Mai napig félve megyek a megbeszélésekre, azzal, hogy vajon mit keresek én itt egy egyházi közösség vezetésében. Sokat próbált ember vagyok, de itt érzem magam otthon igazán.

A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években tilos volt a templomba járás, titokban mentünk, vagy leginkább otthon imádkoztunk. Mennyire volt jelen az ön családja életében az egyház? Említette, hogy a szülei nem voltak hajlandóak párttaggá válni.

A szüleim Ungváron végezték el a tanítóképzőt, mélyen hívő emberek voltak, de mint pedagógusoknak ezt titkolniuk kellett. Én már gyerekkoromban megtanultam, hogy ha megkérdezi valaki, tudok-e imádkozni, azt kellett mondanom, hogy nem – de közben arra is megtanítottak, hogy hazudni bűn. Apám hadifogoly is volt, édesanyám is megszenvedte azokat az időket, mert az „intelligenciát” üldözni illett, s hogy mégis állást kaptak, maga a csoda volt. Gyakran jöttek hozzánk különböző emberek, tanfelügyelők „ellenőrzésre”, egyszer az egyik „továriscs” megkérdezte, hogy tudok-e imádkozni, és én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Persze rögtön megkérdezte: ki tanított meg? Akkor esett le a tantusz, hogy milyen butaságot követtem el, most játszottam el a szüleim állását. Gyerekfejjel gyors mentőötletként rávágtam, hogy a szomszéd Máris néni volt a tanítóm. Így nem lett nagy baj belőle.

Sok mindent kellett titkolni akkoriban, nemcsak az egyházhoz való kötődést, de a magyarságtudatot is. Valamiféleképpen mégis volt kapcsolat az anyaországgal, ha csak a Dinnyés Józsefhez kötődő barátságára gondolok, aki sajnos már nincs közöttünk. A Credo nevet is ő ajánlotta önöknek.

Jóskával különleges baráti viszonyunk volt, bármikor mehettem hozzá, éjjel-nappal. Ő zseni volt. Nem volt olyan helység a Kárpát-medencében, a magyarok lakta területeken, bárhol a világban, ahol a kultúrával foglalkozó szervező ne ismerte volna személyesen Jóskát. Szívtam magamba az „előadásait”, és boldog voltam, hogy a barátjának tartott, rettentően sajnálom, hogy ilyen hamar itt hagyott bennünket, nagy űrt hagyott maga után.

Varga Katicával is sokat szerepeltek egy színpadon. Mely igen jó az Úr Istent dicsérni – zsoltárok és dicséretek című, közös lemezükhöz Fekete Károly püspök úr írt ajánlót annak idején.

Itthon nem fogadtam, nem vállaltam tanítványokat. Egyszer csak beállított Varga Katica a családjával, tizenkét-tizenhárom éves lehetett akkor. A nyári konyhában volt berendezve egy kis stúdióm, szerkesztőségem, mindenes kis kuckóm, ott kezdtünk el énekelni. Kiderült, hogy a Credo első lemezének (Ez hát a hon...) szinte minden dalát ismeri. Nagyon összecsengett a hangunk, rögtön ráérzett a ritmusra, és így került ő házon belülre. Akkor a Credóból valaki épp férjhez ment, és Katica jött a helyére. Rögtön koncerttel debütált Budapesten, azóta tart ez a barátság. Amikor szóba került a zsoltáros lemez elkészítése, arra gondoltam, mi lenne, ha feldolgoznám klasszikus gitárral a Katica által válogatott énekeket, hogy kicsit kilépjünk a megszokottból, így kezdtük el próbálni a dicséreteket és a zsoltárokat gitárkísérettel. A lemezt Miskolcon, az Európa Rádió stúdiójában vettük fel, Csonka Richárd kiváló hangmérnök közreműködésével.

Elmúlt 71 éves, bár a szívműtét újrahangolta a szívbillentyűit, mind a mai napig produktív maradt. Mi az, amivel ki tud kapcsolódni, ami pihenteti?

Egysíkú ember lettem, csak a zene maradt az életemben, és az olvasás. Sok mindent be kell még pótolnom, tele regénnyel a polcom. Készülünk az új Credo-lemezre vonósnégyes kíséretében, teljes erővel azon vagyunk, hogy ezt az új lemezt megvalósítsuk.

Milyen zenét hallgat egy verséneklő?

A kedvencem a jazz, Miles Davis, B.B. King; John McLaughlin – épp most olvastam, hogy 80 éves lett.

Sok időt tölt gyerekek körében, milyen gyakran tud találkozni az unokáival?

Az a legnagyobb bánatom, hogy nagyon ritkán. A lányomék az anyaországban élnek, csalogattak sokszor, hogy „gyertek utánunk”. Nagyon jól érezzük magunkat velük, de eltelik öt-hat-hét nap, és a szívem már hazafelé húz. Nem is tudom, miért vonz ennyire a szülővárosom: ha kilépek az utcára, ma már idegen világban találom magam, ennek ellenére itt vagyok itthon...

Mert a haza nem eladó?

Mert a haza nem eladó. Egyszer egy koncerten nem énekeltük ezt a verset, és egyszer csak valaki bekiabált: „Mi van, a haza már eladó?” Kérték az emberek, hogy énekeljük. Ez a mi kis világunk. Itt is kell valakinek élni. Most olvastam egy cikket, amelyben a szerző azt írja, hogy csupán néhány évet ad itt a magyarságnak, a következő generáció már nem lesz itt, Kárpátalján. Én nem vagyok ilyen borúlátó. Túléljük ezt a helyzetet is, mint mindent, hiszen volt itt sokkal gonoszabb világ is. Különösen az egyház megtartó erejében bízom. Az egyháznak meghatározó szerepe van Kárpátalján. SDG!