A felnőtté válás határán rengeteg kapu nyílik ki a fiatalok előtt. Az önállósodás, a szülőktől való elszakadás mellett a hivatáskeresés kerül a fókuszba és vezet sokszor bizonytalansághoz, önmaguk megkérdőjelezéséhez. Mi a dolgom ebben az életben? Mire szán engem a Jóisten? A napokban Kéri Ákossal, a nagymarosi gyülekezet lelkipásztorával beszélgettem a fiatal lelkészlét sajátosságairól. A lelkipásztor a Károli Gáspár Református Egyetemen nemrégiben szerzett diploma után a belépésről az igazi lelkészi életbe, a gyülekezetért vállalt felelősségtudatról, illetve a magánélet fontosságáról számolt be.
Kéri Ákos: A megtérés olyan pillanat volt az életemben, amely teljesen átformálta a gondolkodásomat
Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?
Lelkészi elhívásom óta teljesen szertefoszlott, de mindig is a művészetek vonzottak. Édesapám színházi dolgozó volt, így ebben a környezetben nőttem fel. Ezért sokáig azt hittem, hogy én is hasonló irányba fogok orientálódni. De miután tizennégy éves koromban mély lelki élmény ért: megtértem, teljesen szakítottam ezzel az elképzeléssel, és világossá vált számomra, hogy az Úr lelkipásztornak szeretne engem. Maga a megtérés olyan pillanat volt az életemben, amely teljesen átformálta a gondolkodásomat és a középpontba helyezte Jézus Krisztust. Tehát az újjászületésem volt az, amely teljesen átalakította az orientációmat.
Milyennek látta a hivatást lelkésszé avatása előtt?
A teológián sok mindent mondtak nekünk a lelkészlétről, de akkor még közvetlenül nem szembesültem a lelkipásztori hivatást érintő dolgokkal. Ezekre nem lehet kellőképpen felkészülni, meg kell őket élni. Lelkészi munkám során sok mindent kellett megtapasztalnom rövid időn belül: olyan kérdéseket, mint egy haldokló ember lelkigondozása, vagy támasznyújtás gyermek elvesztését gyászoló embereknek. Vagy azoknak hirdetni az evangéliumot, akik épp szembesültek bűneikkel. Nehéz helyzet, amikor egy hívő beszámol a legféltettebb dolgairól. Ezekre az ember nem tud felkészülni, hanem meg kell tapasztalnia és tudatosítania kell magában, hogy az Úr Jézus Krisztus szolgájaként őt kell képviselnie és visszatükröznie. Az egyetemen mondtak olyasmiket, amik túl negatívan és sötéten festették le a lelkészi életet. Az árnyékos oldalát írták le a hivatásunknak. Olyan legendákról beszéltek, amelyeket a saját hivatásomban és életemben egyáltalán nem tapasztaltam. Sokan beszéltek a kiégésről, azonban amennyiben az ember valóban fontosnak érzi a krisztusi tanítványságot, mindig van, amiben tud növekedni. Én nem érzem a kiégéstől való fenyegetettséget, mert tapasztalom a hivatásom fény-oldalát is.
Mi a fény-oldal?
A legnagyobb öröm azt látni, hogy a gyülekezetben emberek térnek meg, újjászületett emberek jelennek meg. Van olyan, akinek nem volt semmiféle egyházi háttere, mégis hirtelen elkezdett templomba járni, és a saját szavaival elmondta, hogy megtért, szeretne konfirmálni, szeretne a gyülekezetnek aktív tagja lenni, és emellett látom az életében is, hogy fontos számára Jézus Krisztus követése. Az is öröm, amikor látom, hogy a hirdetett Ige megszólítja az embereket, hatással van az életükre. Sőt, nemcsak egyszerűen hatással van, hanem érzelmileg mélyen érinti őket, és az életük is átformálódik. Ez az, ami leginkább örömmel tölt el, hogy gyarapodik a gyülekezetünk, és olyanokkal töltődik fel, akik korábban nem hittek az evangéliumban.
Milyen elvárásai voltak felszentelése előtt?
Az egyház jövője mindenképpen az, hogy hitvalló egyházzá váljunk. Ahhoz, hogy meg tudjon újulni, autentikus lelkiségnek kell kialakulnia. Ezért ha a gyülekezetemmel kapcsolatban egyáltalán van bármilyen elvárásom, az az, hogy élő, biblikus közösség legyünk. Amikor teológiára jártam, fontos volt, hogy mindenféleképpen ragaszkodjam ahhoz az evangéliumhoz, amelyet megismertem. Hogy ne tévesszem szem elől, mit jelent a reformátusság. Van-e mögötte lelkiség? A református vallási identitás evangéliumi lelkiség nélkül nem sokat ér. Ezért volt számomra kiemelkedően fontos, hogy evangéliumi lelkülettel tudjak szolgálni a későbbiekben.
A nagymarosi lelkész szerint fontos, hogy ne sztereotípiáknak akarjunk megfelelni, hanem Isten Igéjének.
Hogyan birkózik meg a gyülekezet vezetésének felelősségével?
Vágytam a felelősségre, vágytam arra, hogy a szolgálatomnak minél nagyobb súlya legyen. Ez a felelősség sok örömmel jár. Ha valaki lelki vezető, sok mindenben együtt tud formálódni a gyülekezettel, sok mindent tud adni a másiknak a lelkiségéből. Ebben a gyülekezetben több olyan presbiter testvér van, aki segíti szolgálatomat, és összhangban vagyunk egymással. Ezért a felelősség nem rémisztett meg soha. De felelősnek lenni azt is jelenti, hogy soha nem megyek felkészülés nélkül a szószékre, vagy anélkül, hogy imádkoztam volna, hogy Isten tegye a szolgálatomat áldottá. Tehát igenis érzem a felelősséget, hogy amit hirdetek, ahogyan élek, ahogyan a lelkiségemet megélem, az hatással lesz a gyülekezetre.
Hogyan kapcsolódik ki egy lelkész?
A barátaimmal való találkozás számomra fontos. Kell kapcsolati háló, kell, hogy bizonyos időközönként kikapcsolódjunk. Sok lelkipásztor elfelejti ezt, és beleragad a mókuskerékbe. Ha azonban nem ápolja a magánéletét, abból problémák adódhatnak a szolgálatában, hiszen mentálisan ez nem egészséges. Létezik az a hiedelem, hogy a lelkésznek nem lehet magánélete. Ez nem igaz, kell, hogy legyen. A barátaimmal való találkozás mellett szeretek a természetben lenni, olvasni, és a sport is fontos szerepet játszik az életemben, így rendszeresen járok konditerembe is. Bátorítok minden lelkipásztort és jövendőbeli lelkészt, hogy tartsák fontosnak a magánéletet, és a gyülekezetüket arra kérjék, hogy tartsa ezt tiszteletben.
Szabad egy lelkipásztornak a barátaival sörözni?
Hívő emberként a Szentírás alapján mértékletes életmódot kell élnem. Ugyanakkor nem tartom egetverőnek, ha leülök a barátaimmal beszélgetni, és mellette megiszom egy sört. Azt kell látnunk, hogy mi az, amire a Szentírás világosan felhívja a figyelmünket, és mi az, amire nem. Amiről a Biblia tisztán beszél, az fontos nekünk hívő emberként, mivel szeretnénk az Úr Jézust követni. Ez szeretetből, önszántunkból történő cselekedet. Viszont amiről a Szentírás nem beszél, abból felesleges rigorózus dolgokat magunkra aggatni. Szerintem ha a barátaimmal leülök beszélgetni és sört iszom, ezzel senkit nem botránkoztatok meg. A helyes mértéket kell megtartani.
Szabad-e lelkészként hibázni?
Bár a szívünkben ott van az Úr Jézus Krisztus követése, előfordul, hogy az ember vétkezik. Megtérésünk után nem lépünk egyből a tökéletesség állapotába, hanem a megszentelődés folyamatába állunk bele. Bűnös természete miatt a lelkipásztornak is mindig lesznek vétkei. A kérdés inkább az, hogy küzdök-e ez ellen. Vágyom-e arra, hogy az Úr Jézust mint szépséget, szentséget, szeretetet kövessem? Vagy engedek a kísértéseknek? Ez azonban nemcsak a lelkipásztor dolga, hanem minden hívő emberé. Ahhoz, hogy egy lelkész Isten szép edénye lehessen, törekednie kell a megszentelődésre. De ahogy János apostol első levelében olvashatjuk: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje. Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” Fontos, hogy ne sztereotípiáknak akarjunk megfelelni, hanem Isten Igéjének. A sztereotípia nem bibliai alapú, nem kell vele foglalkozni. Ilyen a tökéletesség is. Egy lelkész miért lenne jobb, mint bármely más hívő ember? Nincs kettős mérce
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!