A Biblia üzenetét úgy tudjuk hitelesen képviselni, ha belátjuk méltatlanságunkat. Ennek a csodának a titka az újjászületésben rejlik, hogy az élő Ige tükrébe nézzünk és meglássuk magunkat. Ez a szembesítés az egyetlen út az életünkben és halálunkban. Az élő Igét lehet meghallani és nem meghallani. Egy dolog nem lehetséges: meg nem történtté tenni – fogalmaz Füsti-Molnár Szilveszter, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára, akivel az élő Ige évének hitéleti hátteréről beszélgettünk.
Isten nemcsak szólt, hanem ma is szól, közösségi értelemeben és személyesen, hozzánk is. Honnan tudhatjuk, hogy ő szól hozzánk? Mi is valójában az élő Ige?
Az élő Ige az evangélium – jó hír. A Szentháromság egy és örök Isten hozzánk szóló szava és tette. A legigazabb valóság, amelyben arról a (hit)titokról van szó, hogy az Isten fia emberré lett az Úrjézus Krisztusban, aki a megváltó. Az élő Ige: Isten örök szava, a Szentlélek Isten hatalma, az örök jelenvalóság. Isten az élő Igéjén keresztül nemcsak azt mondja el, hogy ki is ő tulajdonképpen és hogy mit tett értünk, hanem megszólít. Azt, hogy Isten szól hozzánk az igaz hit által, a megismerésben tudhatjuk, és abban a félreérthetetlen bizalomban lehet a miénk, amit a Szentlélekisten hatalma gerjeszt fel bennünk az evangélium által. (Heidelbergi Káté 21. kérdés-felelet) Ezt lehet meghallani és nem meghallani. Egy dolog nem lehetséges: nem lehet meg nem történté tenni!
Hogyan válik ez kézzelfoghatóvá?
Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezünk, és azon túl jelenünkké válik az az örök Isten, aki akkor és most is mindennél közelebb von magához, élő és látható Igéjével. Titokzatos egybeolvadás ez ővele. „Vegyétek, egyétek! ...”(1Kor 11, 23) Félreérthetetlen egyszerűséggel szól hozzánk, hogy a miénk lehessen az élő Ige valósága. Elrejtette a titkot a külsőségek egyszerűségébe: egy falat kenyérbe és egy korty borba. Elrejtette az ember mindennapi tettébe, életfenntartó cselekvésébe. Nincs rajta látványosság. Egyszerű szókimondás és magunkhoz vétel. Nem csillog benne semmi, nincs benne semmi rendkívüli. Isten titokzatos kegyelme láthatatlanul valósul meg, a Szentlélek hatalma által. A titok pedig így marad titok, hogy ki ne üresítsük vagy hiábavalóvá ne tegyük. Ne sorolhassuk be az önmegsemmisítő világunk andalító „természetességébe“ vagy éppen közönyébe. Így tehát mindaz, ami a titokból a miénk lehet, a hit érdeme lesz. Az Istentől kapott hité. Így az egyszerű eszközökbe öltözött evangélium, a kenyér és bor már minden rendkívülinél nagyobb, mert az a jó hír, amit közvetít, nem a mi világunkból való, hanem az Isten országából. Minden ebben a világban megtapasztalható természetesnél és emberinél nagyobb súllyal hat. Isten élő Igéje szétterjed a földkerekségen, hogy felemeljen, hogy betöltsön mindent: múltat, jelent és jövőt. „Vegyétek és egyétek!” – elárasztják ezek a szavak a beláthatatlan történéseket, hogy az utolsó vacsora hatótere az egész földi világunkra, az itt és mostra táguljon. Isten fiának búcsúszavai ezek, és a ma esténkben és minden napunk jelenében hangzik és hat. Szavai soha el nem múlnak, kitörölhetetlen az életünkből és a teremtett világból. Kimondott szavai örökké szólnak és örök valóságot jelentenek. Hatalom, mert az Úrjézus önmagát adja.
Füsti-Molnár Szilveszter főiskolai tanár
Az élő Ige éve lehetőséget ad arra, hogy megvizsgáljuk saját hitéletünket, istenkapcsolatunkat. Hogyan tudjuk hívőként hitelesen képviselni a Szentírás üzenetét akár szavakban, akár tettekben?
Az élő Ige és a Lélek hatalma nélkül nem tudjuk hitelesen képviselni a Szentírás üzenetét. Egyre töredékesebb minden emberi igyekezet. Nem lehet elég a sokszor hangoztatott „Bibliával a kezünkben” felhívás! Bibliás szavainkkal, ám az élő Ige hatalma és valósága nélkül még a legkörültekintőbb álcába öltöztetve sem tudjuk nyomorult helyzetünk természetét levetkőzni. Hívőként sem tudjuk! A bűn természete ez a nyomorúságos állapot. Ebből fakad, hogy milyen sokszor gyűlölünk és pusztítunk szavainkkal. (HK 5. k-f.) Tetteink pedig – előbb vagy utóbb – leleplezően igazolják, hogy beszédünk legtöbbször nem több az aljas és számító érdekeink szövevényes labirintusában történő vagdalkozásnál, ahol egymást és magunkat is jócskán megsebezzük. Nyilvánvalóvá válik, hogy Istennel és egymással szemben árulókká, embertelen szörnyekké váltunk.
Mit tehet az ember ebben a helyzetben? Milyen lehetősége van a hiteles keresztyén életre?
A hitelességnek, a méltóságnak a kiindulópontja a méltatlanságunk belátása. Ennek a csodának a titka az újjászületésben rejlik. Ebben életbátorságunk van a Szentlélek hatalma által az élő Ige tükrébe nézni és meglátni magunkat. Ez a szembesítés nem felemésztő és megsemmisítő, hanem az egyetlen, semmivel sem pótolható út az életünkben és halálunkban: a vigasztalás, a megváltás, az igazi Istenre, egymásra és önmagunkra találás útja abban, hogy nem önmegvalósítanunk, megváltanunk kell magunkat, mert Jézus Krisztusé, a megváltónké vagyunk. (HK 1. k-f.) Ez egy új perspektívát ad az életünkbe. Kizökkent abból a világból, amelynek hazugságait vélt igazságunk szerint szelídítjük meg. Amikor életélménnyé válik, hogy Jézus Krisztuséi vagyunk, akkor Isten közelében nem maradunk azok, akik voltunk. A Szentlélekisten hatalma életünket formáló igazság lesz. Egy olyan felszabadító erő ez, amely az életet elfedő és tagadó állapotból szabadít ki és Istenhez vonz. Így az életünk Jézus Krisztusban, az élő Igében megvalósuló Istenhez tartozást tudatosító irányba mutat, ami a hitelességnek – szavakban és tettekben is – kizárólagos feltétele.
A világunkban történő borzalmas események sokkolnak és gyakran elbizonytalanítanak. Ebből adódóan fokozottan érezzük magunkat elkeseredettnek, kétségek között, nem egyszer egyedül vagy éppen magányosnak. Egyházunk most a világban zajló folyamatok mellett saját magára nézve is válságos időszakot él meg. Hogyan lehet ilyen nehézségek közepette is hiteles közvetítője az élő Igének? Milyen szerepe van az élő Igének az egyház missziójában?
Mai társadalmi életünk rettentően és kétségbeejtően, súlyosan beteg, ahogyan az egész világunk is. Illúziókat kergetünk, ha egyháztársadalmunkat vagy annak bármelyik részét bármilyen összefüggésben is egészségesnek, tisztának határozzuk meg. Luther írja egy helyen a prédikációjában – és jól mondja –, hogy az egyház a legbűnösebbek közössége. Nem abban az értelemben, ami az egyház lényege, a hit tartalma. Ez ugyanis nem tőlünk van. Isten Fiától van (a testté lett élő Ige) és az ő elhívó akaratából, ami egyetlen, egyetemes, szent (igaz) és apostoli (Nicea-Konstantinnápolyi Hitvallás, HK 54.k-f). Az egyház tagjai éppen azért a legbűnösebbek, mert így igazolják vissza azt, aki megbocsát, a hozzánk érkezett és semmivel ki nem érdemelt és érdemelhető isteni ajándékot: a kegyelmet. Isten kegyelme nem kijátszható, annak erőtere nem tartozik az ember hatalma alá. Az emberi szándék, érdem és jóakarat csak kiüresíti vagy akarva-akaratlanul visszaél vele. Az engedelmes, elfogadó hitben, az Isten Igéjének szolgálatában járó egyházi küldetésben az egyetlen és legfőbb feladat annak a bűnbocsánatnak a hirdetése, amivel Isten szólított meg minket. Ez az elhívásunknak és a küldetésünknek, az egyháznak az alapja. Itt válik ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a Jézus Krisztusban megismert Szentháromság egy Isten mindenek feletti valóságát hirdetjük-e, vagy magunkat reprezentálva, önmagunkat bálványozzuk.
Hogyan mondhatjuk el a világnak is, hogy ki ez az Isten?
Pál athéni beszédének a fő üzenete, hogy Jézus húsvéti történetének tükrében, az „ismeretlen”, mégis közeli Isten számos paradoxonnal szembesít. Az „ismeretlen” Isten legjellemzőbb vonása, hogy a gyengeséget erővé, a halált életté, a vereséget győzelemmé, az ostobaságot bölcsességgé, a bölcsességet pedig ostobasággá változtatja. Éppen ezért titokzatos, kiszámíthatatlan, kétértelmű, és nem lehet kikutatni, hanem éppen a szívünk számára, a hitben jelenti ki magát Jézus titkában. Krisztusban, aki megalázta magát, szolgai formát vett fel és mindenben engedelmeskedett neki. (Fil 2, 6-11) Gyalázatos kivégzésének pillanatában emelte a magasba Isten. A fiának önátadása, önkiüresítése, elégtétele és engedelmessége alkotja az „ismeretlen” Isten igazi arcát és a Jézus Krisztusban nekünk adott titkát.
Mi következik ebből az emberi világunkra nézve?
Az egész emberi civilizáció kóros és benne az egyház is. Tapasztalatunk elválaszthatatlan a szenvedéstől. Ez a szenvedés nem szüntethető meg ebben a földi életben. Sem a boldogság, a jó élet és társadalom eszménye nem válaszható el ettől. Hazugság és talán korunkat már elég régen és masszívan meghatározó önbecsapás, hogy az életünk szenvedésmentes lehet. Ahogyan az egészség és betegség a szervezet funkciójához tartozik, így van ez egyházi és világi társadalmunkban is. A betegség az egészséges szervezet megpróbáltatására adott rossz válasz. Az egészséges szervezet nem azt jelenti, hogy nincsenek bennünk kórokozók, amelyek saját normáik szerint működnek és a változásra képtelenek. A betegség az egészséges szervezet próbája. A betegség mindig arra figyelmeztet, hogy a rossz válaszok is bennünk vannak, de egyben a normához is vezethet, aminek éltető értéke van. Ezt csak az élő Ige éltető, vele való közössége, az őbelőle történő részesedés adhatja meg. Ígérete szerint adja meg, a mi egyetlen reménységünkként: „... veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28. 20).
Mit jelent mindez a társadalmunkra, az egyházi közösségeinkre nézve?
Találkozást és felelős kapcsolatot. Az egyház küldetésében, az élő Ige szolgálatában mindig egy valós találkozásról és kapcsolatról van szó, mindenekelőtt Istennel, majd a világgal, még a mindenkori politika világával is. Ez a világ csak akkor lehet valóban „nagykorú”, ha szembesül és találkozik az Isten Igéje alatt álló, élő egyházzal. Isten egyházának küldetése pedig akkor lehet önmagán túlmutató, ha valósan szembesülni és találkozni mer a „nagykorúvá” vált világgal, sőt részesedni mer belőle. A keresztyén egyház világból történő részesedése, mélysége, evilágiassága olyan mélység és rend a világban, amely fegyelmet mutat, és magában foglalja Jézus Krisztus emberként való (halálának, feltámadásának és mennybemenetelének) mindenkori tapasztalatát. Az Isten emberé lett Jézus Krisztusban (az élő Ige testet öltött), ezért tudott viszonyulni az emberi állapothoz. Az élet értéke így nyer értelmet az élő egyház számára. Ezért vállalhatnak az egyház tagjai Jézus Krisztusban a vádak helyett szolidaritást a világgal. A szenvedőkkel, az éhezőkkel, a betegekkel, a jövevényekkel, a legkisebbekkel, a kérdezőkkel, a kétségek között lévőkkel. Így lehet türelmes és éber az egyház. Így tud megkülönböztetni jót és rosszat, egészséget és betegséget. Így lehet együtt a világgal, mert Isten az ő egyházán keresztül akarja nyilvánvalóvá tenni hatalmát a világban. Megszólítottak vagyunk, és Isten vár választ tőlünk. Ennek egyetlen, általa adott útja, hogy meghalljuk és megcselekedjük: „Vegyétek és egyétek!”