Megmondanám a magamét!

Mi fáj önnek a leginkább a kritikában?

Amikor célt téveszt, és nem a másik cselekedetére, hanem annak személyére vonatkozik, vagy amikor a kritizált összekeveri a kettőt, és személyes sértésnek veszi, amit a tevékenységéről visszajelzésként megfogalmaznak. Lelkünk sebezhetőségétől válik nehézzé az elhordozása.

Ön hogyan reagál a bírálatra?

Attól függ, ki milyen helyzetben és hogyan közli.

Például amikor tapintatlanul, nem túl választékosan fogalmazzák meg. Ez akkor fáj a leginkább, amikor van igazságalapja, így nem utasíthatjuk el egyből.

Ha később van lehetőség megbeszélni az elhangzottakat, akkor a téma és a kettőnk kapcsolata fokozatosan a helyére kerül. A probléma rendeződése után az emlék a múltba vész. Azért van meg- és feloldatlan történetem is. Fiatal, kezdő lelkipásztorként a napi Ige, egy ítéletes prófécia alapján prédikáltam, azt az üzenetet igyekeztem átadni, hogy Isten elítéli a bűnt, viszont az ítéletet Jézus Krisztuson hajtotta végre azokért, akik az ő fiában hisznek. Amikor az istentisztelet után a templom kapujában elköszöntünk a testvérektől, egy feldúlt idegen férfi állt meg előttem, kezembe nyomott egy papírdarabot, majd elrohant. Jöttek tovább sorban az emberek, csak később tudtam elolvasni. A tartalma ez volt: „Ha a beszédének csak annyi a hatása, hogy a levegő szén-dioxid-tartalma megnövekszik, ne menjen lelkipásztornak. Ennek az igehirdetésnek nem volt értelme, Isten szeretetéről kellett volna beszélnie. Mit képzel magáról, minek áll szószékre, ha ilyenekről prédikál?” Azóta sem láttam őt, nem rendezhettem a helyzetet, kimondta fölöttem az ítéletet és eltűnt, nem adott lehetőséget a megbeszélésére. A kritikában nem tért ki konkrétumokra, nem írta alá. Nem úgy beszéltem Isten szeretetéről, ahogyan elvárta tőlem. Az igehirdetéseim ma sem tökéletesek, biztosan akkor is fogalmazhattam volna letisztultabban, sajnos kezdő lelkipásztorként különösen előfordul, hogy rosszul mérjük fel prédikációnk érthetőségét.

Sikerült lelkileg elengednie?

Inkább tanulságként viszem tovább, némely történést tudni kell lezárni magunkban akkor is, ha megoldatlan maradt. A jó kritika a lelki közösségen alapszik, abból indul ki, hogy ismerjük egymást. Az a fajta véleménynyilvánítás nem ér célt, amelyet az utca túloldalára átkiabálunk egy idegennek, hiszen nem vagyunk tisztában azzal, mit miért tesz a másik.

Péter első levelében azt írja Jézusról: „…nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” Hogyan lehet méltóságteljesen fogadni a rosszul megfogalmazott, szeretetlen értékelést?

A körülménytől is függ, attól, hogyan hangzott el. Ha a nyilvánosság előtt igazságtalanul vádolják az evangéliumot, vagy az Istennek végzett szolgálatot, bármennyire nehéz is konfrontálódni, mégis mondjuk ki világosan és egyértelműen, hogy az állítás hamis!

Milyen lenne az ön válasza a nyilvánosság előtt? Erélyes? Esetleg halk és szelíd?

Hogy erélyes-e, az másodlagos, de határozott, egyértelmű. Pál apostol a Timóteushoz írt első levelében úgy fogalmaz: „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak »két vagy három tanú szavára«.” A gyülekezeti vezetőknek nagyobb a felelőssége, ezért Pál azt írja, hogy „mindenki előtt fedd meg”, ha vétkeznek. Ugyanígy, ha egy presbitert, lelkipásztort, szolgálatvezetőt a közösség előtt illetnek elhamarkodott ítélettel, éles szavakkal, a gyülekezet jelen lévő vezetőinek a feladata ennek a határozott visszautasítása. Pál apostol erre utal. Ne fogadd el a pletykát! Ha egy bibliaórán elhangzik valamilyen vád, vagy az istentiszteleten valaki föláll és becsmérli Isten elhívott szolgáját, akkor a jó hírnév megőrzése kötelességünk.

Azonnal tiltakozzon? Ez azt jelentené: már eldöntöttük, hogy a kritikusnak nincs igaza, pedig nem is kérdeztünk meg másokat.

A nyilvánosság előtt azonnal reagáljunk! Ha senki sem emeli fel a szavát, akkor abból pletyka lesz, az pedig az egyházban nagy károkat okozhat.

A szószékről elég nehéz megvédenie magát az embernek.

Álljon ki a főgondnok vagy egy presbiter, mondván: „Elfogadhatatlan a támadás, amely a lelkipásztort érte!”, és vezessék ki az illetőt a templomból! Az egyházi elöljárók kritizálásának is megvan a módja, de nem ebben a formában. A bibliai rendben először négyszemközt beszélek azzal, akinek a kritikát megfogalmazom, ha nem akar változtatni, akkor következő lépésként egy vagy két hívő testvérrel intjük meg, és csak ezután visszük a problémát a gyülekezet elé. Nyilvánosság előtt kezdeni a folyamatot nem krisztusi.

A lelkész is ember, ő is hibázhat. Attól még, hogy a forma nem megfelelő, lehet igazság a vádban.

Attól, hogy valaki mások előtt mondja, még nem feltétlenül igaz. Ráadásul a Jézustól tanult rend a kritikust is védi. Amikor odafordul a többi testvérhez, hogy „beszélni kellene az illetővel, mert már szóltam neki, és nem vette komolyan az intést”, lehet, hogy a másik egy-két testvér neki fogja azt mondani, hogy „szerintünk ebben így nincs igazad”. Megszoktuk, hogy minden gondolatunkat kihangosítjuk, erről szól a közösségi média is. Bárkiről bármit bármilyen fórumon elmondhatunk, és még büszkék is vagyunk rá, hogy ez hozzátartozik a szólásszabadságunkhoz. Nem vesszük észre a károkat, amelyeket a kitárgyaltnak okozunk és annak, aki azután őt az általunk javasolt „dobozban” helyezi el. Nagy baj ugyanis, a Biblia szigorúan kezeli a pletykát, a mendemondák veszélyesek, ha Isten olyan szolgálatot bízott ránk, amelyhez szavahihetőség kell. Persze, mindenkinek vannak hibái, de nem biztos, hogy helytálló a vád. Ki dönti el, mi az igazság? A nyilvánosan kritizáló? Ő tudja? Biztosan? Inkább személyesen beszéljen a vezetővel, hallgassa meg a döntései hátterét. Ha valóban hibázott és a tanúkra sem hallgat, utána sem feltétlenül istentiszteleten feddjük meg, ott van arra a presbitérium. Nem botránygerjesztés, nyilvános megsemmisítés a feladatunk, hanem hogy segítsük a másikat Isten szolgálatára alkalmasabbá válni.

Mi határozza meg a hozzáállását a kritikához?

A pasaréti gyülekezetben nőttem fel. Vezető lelkipásztorunk, Cseri Kálmán hallotta, értette és megfontolta a gyülekezeti tagok észrevételeit. Olykor azzal kezdte az igehirdetését, hogy megkeresték a korábbi istentisztelet után, vagy levelet kapott, amelyben kérdéseket tettek fel neki, vagy megfogalmazták, kihagyott pár szempontot a téma feldolgozásánál. Időnként korrigálta a korábban elhangzottakat a jobb érthetőség végett. Egyszer egy szolgatársunk rosszat mondott a fiataljainkról, mire Kálmán bácsi megintette őket. Emlékszem, milyen nehéz volt újdonsült ifivezetőként bemenni hozzá, és kiigazítani a történetet, amelyre a feddését alapozta. Másnap bocsánatot kért az érintettektől, és helyesbítette az elhangzottakat. Fiatalon sokat jelentett ez számomra, attól váltak a lelkészeim hitelessé, ahogyan a visszajelzést fogadták.

Hogyan kritizál szeretetből?

Sokszor nem vagyok ehhez elég bölcs és türelmes, inkább arról beszélek, hogyan szeretném én is csinálni. Első lépésként adjunk hálát Istennek a testvérünkért, ez meghatározza, miképpen fordulunk hozzá a későbbiekben. Másodszor erősítsük meg a jóban; Cseri Kálmántól tanultam, hogy három pozitívum előzzön meg egy negatívumot. Ez komoly munka, mivel olykor nehezen fogalmazzuk meg, miben jó a másik, mit tanulhatunk tőle. Csak ez után kérdezzünk rá a történtekre, esetleg mondjuk el, miben kellene változtatnia a másiknak. Ha érzi, hogy nem a legyőzése a célom, elismerem őt és építeni szeretném, akkor jobb lelkülettel fogja fogadni a véleményünket.

Honnan tudja, mikor jött el a megfelelő idő ehhez?

Fontos, hogy zavartalan körülmények között beszélhessünk, tudjunk koncentrálni az elhangzókra. Nem érdemes hosszan halasztani. Ha valóban kérdéssel indítok, lehet, hogy az illető csírájában változtat a viselkedésén. Ezzel segítem a megszentelődését, hiszen ez a célom.

Érdemes ilyen kellemetlen helyzetet vállalni a másikért?

A példabeszédek könyvében azt olvassuk: „Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködő csókja.” Könnyebb a szőnyeg alá söpörni a problémát, viszont az idővel egyre púposabb lesz, és a végén letagadhatatlanná válik a helyzet komolysága. Akkor már nehéz szétválasztani, ki hol hibázott. A felvetődő kérdéseket még csírájában tegyük fel, ez kevésbé fájdalmas, mint a felnövekvő probléma! A szeretet nem bólogat mindig mindenre, hanem megerősíti a másikat a jó tetteiben, de a rosszat sem takargatja. Ilyenkor hasznos konkrétumokat megfogalmazni. Ne csak annyit mondjak: „Nem volt jó!”, hanem gondoljam végig Isten előtt, pontosan mi zavart, csak engem feszélyezett-e, vagy valóban helytelenek voltak az elhangzottak, a történések.

Joel Beeke amerikai református lelkipásztor szerint a pályát elhagyó lelkészek nyolcvanöt százalékban a kritikával nem tudtak megküzdeni. Mennyire képes tudatosítani, hogy a bírálás természetes, és a pályáját végig fogja kísérni?

Meg kell értenünk, hogy az első szószékre lépésünktől olyan, mintha közszereplők lennénk. Fognak foglalkozni azzal, miképpen áll a frizuránk, hogyan fogalmazunk, és erről visszajelzéseket fogunk kapni. Persze más dolog tudni, megint más megtapasztalni ezt. A kritika feldolgozása sohasem egyéni feladat, az Újszövetség közösségben gondolkozik, mi pedig túlságosan individuálisan. Legyenek barátok, lelki testvérek körülöttünk, akik segítenek helyre tenni az elhangzottakat, jól ismernek, tudják, hogy helytálló volt-e a vélemény, miben kellene változtatnunk, mit engedjünk el a fülünk mellett, és ebben segítenek is. Fontos kapaszkodó számomra az a lelkészkör, ahova a családommal tartozom. A feleségekre is hatnak a történések, nekik is szükségük van egymás támogatására. A feldolgozásban sokat számít, hogyan viszonyul a presbitérium a lelkipásztorhoz és fordítva. Ha a kritikát közös teherként fogjuk fel, könnyebb változtatni, illetve elengedni mindazt, amire nincs szükség.

Hogyan növekedhetünk a bírálatok elviselésében?

Kritika esetén az embert kétféle kísértés jellemzi. Amikor alapvetően elutasítok mindenféle negatív visszajelzést, mintha tökéletes lennék, kritikán felül állnék, a „másik úgysem tudja, miről beszél, bezzeg, ha az én cipőmben járna, akkor ő is így tenne”. Ez azt a rossz benyomást kelti a gyülekezetben, amelyet mi is könnyen elhiszünk magunknak: olyanok vagyunk, mint Isten, semmiben sem kell változnunk. Engem inkább ez a véglet kísért, pedig ha a kritizálónak kilencvenkilenc százalékban nincs is igaza, azért az egyért érdemes meghallgatni. Sokszor kiderül, hogy van az tíz, húsz, talán nyolcvan százalék is. A másik véglet, amikor minden rossz minősítést gondolkozás nélkül elfogadunk. Pál első korinthusi levele szerint: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon…” Ne gondolja a lelkipásztor, hogy rendelkezhet olyan respektussal, mint az apostol, de tekintélyt kaptunk Istentől. Megdöbbentő hallani, amit ezután ír: „Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, […] sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik.” Lelkészként Isten vezethet bennünket visszajelzések által, viszont nekünk nem a kritizálónak, hanem az Úrnak kell megfelelnünk, ő bízott meg a szolgálattal. Ismerjük fel, hogyan vagyunk kísérthetők, és egyik végletnek se engedjünk, találjuk meg az utat, hogy tiszta lelkiismerettel számoljunk el Isten előtt arról, amit a kritikában hallottunk!

Mire nem elegendő a kritika, mit nem érhetünk el vele?

Nem képes megváltoztatni a másikat, nem is azért kell elmondani neki. A kritikát megfogalmazónak is vannak határai, csak Isten szava képes az átformálásra, a miénk nem. Még Jézus sem változtatott meg mindenkit a szavaival, pedig isteni hatalommal rendelkezett, ahogyan nem is gyógyított meg minden embert földi szolgálata során. Ha az illetőben benne van is a formálódás iránti vágy, nem biztos, hogy képes rá. Akkor is maradjunk mellette, szeressük őt, ha újra és újra elköveti ugyanazt a hibát, esetleg élete végéig nem képes megváltozni! A mellette maradás viszont nem azt jelenti, hogy olyan szolgálat betöltésében támogatjuk, amelyre nem alkalmas, nincs hozzá lelki ajándéka és bölcsessége. Ebben az esetben, ha nem hallgatna a testvérekre, a közösségnek kell ezt jeleznie neki. A Bibliában egyetlen helyen, A zsidókhoz írt levélben szerepel a görög kritikosz kifejezés, amelyből a magyar kritika szó származik: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli (kritizálja) a szív gondolatait és szándékait.” Helyesen egyedül a Biblia ítélheti meg az életünket, az elménket és cselekedeteinket, ezért is kell odafigyelni a Szentírás üzenetére.

Mit kezdene egy folyton kritizáló, panaszkodó személyiséggel, aki nem vágyik testvéri kapcsolatra?

Az ilyen ember véleménye nem feltétlenül alkalmas a gyülekezet és a bírált építésére. Ha sokszor köt bele olyan dolgokba, amelyekhez nincs kellő tudása, jelentéktelen részleteket bírál, akkor idővel könnyen elengedjük a fülünk mellett, amit mond. Elértéktelenedik a visszajelzése, és inkább hátra-, mintsem előremozdítja a közös ügyet.

Isten tetteit is szoktuk bírálni…

Mivel nem látjuk át cselekedetei indítékát, irracionális, azonban bátran kérdezhetünk tőle is, csak legyünk készek elfogadni, ha az Úr nekünk is azt válaszolja, amit Jóbnak: nem láthatod át a tetteimet. Amikor Jézus nyíltan kijelentette tanítványainak, hogy megölik Jeruzsálemben, Péter félrevonta őt és megfeddte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Jézus ezt határozottan elutasította: „Távozz tőlem, Sátán...” Viszont nem volt olyan ravasz farizeusi vagy buta kérdés, amelyet ha föltettek neki, ne adott volna olyan választ, amelyből többet lehet megérteni az ő nagyságából és dicsőségéből. Csalódni fogok, ha irányítani akarom Istent, viszont ha jobban meg akarom érteni, akkor új dolgot fog magából kijelenteni a számomra.