Megfordította sorsát az Úr

Érdeklődésem, szent kíváncsiságom annak is szólt, hogy Jób könyvéről – pár fejezetet leszámítva – még nem mertem prédikálni. Amikor a Reformátusok Lapja részére Az Ige mellett rovatban 2011-ben és 2017-ben kétszer is megküzdöttem Jób könyvének koncentrált végigmagyarázásával, akkor döbbentem rá, mennyire megérint ez a bibliai könyv, egyszersmind milyen nehéz megragadni, hiszen olyan teológiai és emberi kérdéseket hoz elénk, amelyek előtt eltörpülünk. Az első és második prédikáció összegzi is e kérdéseket, amelyek aztán végigvonulnak a sorozaton: „Föl kell tennünk néhány kérdést… hogyan beszélhet egy feddhetetlen ember ilyen keményen a kegyelmes Istenről, és hogyan bánhat ilyen keményen a feddhetetlen emberrel a kegyelmes Isten?” Majd: kicsoda Isten mindenhatóságában, igazságában, rejtőzködő voltában, miért hallgat az Isten? A prédikációk nem hagynak bennünket válasz nélkül a kérdéseket illetően, de azzal a bizonyosságos alázattal, hogy kérdéseink e testben élve mindig is megmaradnak, hogy érleljék, tisztogassák, elevenítsék hitünket. A sorozat kezdetén jó volt olvasni azt az imádságos alázatot, amellyel az igehirdető hozzáfogott e szolgálathoz: „Egyfolytában olvasom Jób könyvét, de megvallom, ritkán mertem igehirdetésbe foglalni. Vajon megoszthatom-e tapasztalataimat veletek? Elmondhatom-e, hogy én már láttam Jóbot?” Bogárdi Szabó István olyan rendszeres teológus – a teológia teljes tudományára, valamint a segédtudományokra való, irigylésre méltó rálátással –, aki vallja: az egyház legitim módon csakis az igehirdetéssel hathat, amennyiben az Úr Szentlelke megkönyörül a prédikáción, a prédikátoron és a hallgatókon. Ő úgy műveli a rendszeres teológiát, hogy azt mindig az igemagyarázat, a helyes és helyesen aktualizált írásmagyarázat szolgálatába állítja, ezért a homiletikát kiemelten fontosnak tarja. Többször beszélgettünk az igehirdetés szépségéről, de a nehézségeiről is. Bogárdi Szabó István úgy műveli a teológiát, hogy leginkább az igehirdetés izgatja; vallja, az egyház minden élettevékenysége igehirdetés, Krisztus evangéliumának hirdetése, amelynek koronája a szószéki szolgálat, a prédikáció.

A Dunamelléki Református Egyházkerület három cikluson át volt püspökének, egy cikluson át volt zsinati elnöknek, teológiai tanárnak, a budahegyvidéki gyülekezet lelkipásztorának Jób könyve alapján mondott igehirdetései 2022-ben hangzottak el. Az elhangzás után nem sokkal megjelent anyagról van szó, amely azt is igazolja, hogy az igehirdető végigküzdötte a készülés teljes útját, egészen odáig, hogy a kidolgozott és elhangzott igehirdetést végső formába öntötte. Csodálatos, nagy munka ez, amelyet megáld az Úr. Például azzal, hogy mi is, akik nem lehettünk ott az elhangzáskor a budahegyvidéki gyülekezetben, mégis részesei lehetünk a prédikációk gazdagságának. Ezek a prédikációk igemagyarázatok is, miközben mindig felragyognak azok az örök krisztusi és egyben aktuális üzenetek, amelyek az igehirdetőt megragadták, és ezért minket is megragadnak. Ez a Szentlélek csodája a prédikáláskor.

E kötet elolvasásával jobban megértjük Jób könyvét, mint eddig értettük. Ez történt velem is. Ahol kérdőjelek szerepeltek az egyes jóbi igeszakaszoknál a kipreparált Bibliámban, azt most jobban értem. Bogárdi Szabó István nagy ajándéka a tanítás karizmája. Néhány kiragadott példa ezekre a tanításokra: amiként szól a kerettörténetről, majd megvilágítja Jób feddhetetlenségének jelentését és a barátok kezdeti hallgatását, kitér Jób megszólalására, aki végül is megtöri a csendet – Jób első megszólalása, átka és siratója, e kettő együtt, valójában imádság, Isten utáni kiáltás, mert Jób végig a hitéért harcol, Istenéért harcol; vagy amiként Elifázt a suttogva vigasztaló barátként jellemzi, aki kérve kéri Jóbot, hogy most ő is fogadja el a vigasztalást, miként korábban ő maga is megvigasztalt másokat, Bildádot pedig a higgadt, kimért beszédűnek jellemzi, míg Cófárt úgy, mint aki kiabálva teremti le Jóbot. Nagy ajándék volt nyomon követnem azt az érzékenységet, amely a prédikációkban megnyilvánul: együttérzés, finomság, emberség rezdül egy olyan egyházvezetőn át, aki joggal és okkal tudott kemény és határozott lenni, és aki ritkán mutatta ki érzéseit, noha ismertük és megtapasztaltuk szeretetét. A kötet elején olvassuk: „Én már láttam Jóbot? Láttam a barátomban, akinek megégett a lába…, abban az édesanyában, aki özvegyként kezdte el ápolni balesetben megbénult huszonnégy éves fiát…, élethosszig vergődő emberekben, akiknek soha senki nem szolgáltatott igazságot és nem adott kárpótlást… láttam-e azokban Jóbot, akik megtapasztalták Jézus szavának igazát: az egyik felvétetik, a másik itt marad?” Belegondolunk, milyen érzékeny mélység rejtőzik például ebben az utolsó kérdő mondatban, egy dogmatikaprofesszor emberi kérdése, igazat adva Istennek, emberileg mégis rákérdezve a felvétetés és az elhagyattatás isteni döntésére, mintegy jelezve: nem minden foglalható dogmatikatételek összefüggő rendszerébe…

Megragadott az is, ahogy a prédikálásunk kritikájáról olvasunk az egyik igehirdetésben. Nem szóltatok rólam igazán, mondja az Isten a barátoknak (42,7), nem szóltatok rólam egyenesen, rendesen; amit mondtatok, abban nincs semmi érvényes, semmi maradandó, semmi igazság. „Hosszú hónapok óta magyarázzuk Jób könyvét. Nos, ki emlékszik ezek közül valamelyikre?” Hát lehet a világteremtőről, a gondviselőről úgy szólni, hogy abban nincs semmi maradandó; lehet-e Istenről úgy szólni, hogy az nem ér semmit? Az igazság mindig történik és üdvösségesen megvigasztal.” Történik-e ez a csoda a prédikálásunk során? Mindegyik igehirdetésben felragyog az evangélium. Mi azért olvassuk Jób könyvét újra meg újra, hogy teljes létmélységben és végső valóságban foghassuk fel az isteni megváltás titkát. Kimondja: Istennel is történik az, ami velünk. Ez Jób könyvének Krisztusig előre mutató titka. Jób Jézus Krisztus előképe az állhatatosságban, a szenvedések elhordozásában, az isteni boldogító cél fölragyogtatásában: „Iobus Christus”, krisztusi Jób. Isten igazolja Jóbot mint szolgáját. A barátoknak el kell menniük Jóbhoz, meg kell kérniük, imádkozzon érettük. Az Úr egyedül Jób személyét fogadja el ebben a történetben. Nem a barátok vezették Jóbot Istenhez, hanem Jób vezetheti őket az Úr elé, aki Jób könyörgéséért nem a barátok teológiája, az „isteni megfizető igazság” tétele szerint bánik velük, miként azt megérdemelnék. Ez az evangélium: megfordította, jóra fordította az Úr Jób sorsát (42,10; Zsolt 126,1–3), miként a feltámadott Jézus Krisztusban üdvösségesen jóra fordította a mi sorsunkat is. Isten nem hagy minket a halál fogságában, az út végén Isten vár bennünket. Gyönyörű evangéliumi kerete ez az egész prédikációsorozatnak, hiszen ezzel az üzenettel kezdődött és végződik a kötet: „Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5,10–11)