Megalünei hé pszüché mu ton kürion... – jó volna mindenkinek teljes egészében görögül olvasni Mária hálaénekét. A teológus hallgatóknak megadatik ez a kiváltság, amikor az újszövetségi görög tanulás során kívülről is megtanulhatják a Magnificat sorait. Nemcsak az ének tartalma miatt „kényszerítik" erre őket tanáraik, hanem azért is, mert a „stílusművész" Lukács ebben és az evangéliuma elején olvasható más, hasonló énekekben felidézi a kegyes ószövetségi próféták és Isten szent embereinek szózatait. A Magnificat írója nem véletlenül emlékezteti olvasóit Mirjamra, aki a dicsőséges egyiptomi szabadulást követően dicsérte az Urat, vagy Annára, aki hálatelt szívvel magasztalta a meddő asszonyokat gyermekáldással felszabadító Urat. Az a görögre fordított Ószövetség csendül fel e sorokban, amely az első keresztyének Bibliája volt. Ebből tanulták meg Jézus követői, hogy kicsoda Isten, és hogyan alakítja a dolgok menetét, különösen, ha legkedvesebb teremtményéről, az emberről van szó. Mert „micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá?"
Lukács az ószövetség legnagyobb istenélményeinek tanúit idézi fel ezen a helyen: Mária, Isten alázatos szolgálóleánya is éppen élete legmegrázóbb élményét éli át, amelyben elfelejthetetlen és félremagyarázhatatlan dolgokat ért meg Isten örökkévaló tervéből és szándékából. Csak most kezd számára világossá válni a hetekkel korábban átélt angyali jelenés. Most, Erzsébet házában értette csak meg, hogy amire akkor a hit alázatával ösztönösen azt felelte, hogy „történjék velem a te beszéded szerint", az nem álom, nem képzelődés volt, hanem maga a színtiszta valóság. Ő és nem más lesz az anyja Jézusnak, akit Gábriel arkangyal a mennyei seregek vezére „nagynak", „a Magasságos Isten Fiának" nevezett, és Izráel királyának, aki elfoglalja majd Dávid trónját. Az óegyház hitvallásával szólva „Istenszülő" lesz.
Bár nem volt teológus, és különösebben járatos sem lehetett a Szent Iratokban, Mária annyit mégis tudott, hogy valami rendkívüli történt vele. Olyan, ami egyszer esik meg a világtörténelemben. Ha mást nem, megérezte, hogy az ő törékeny, alig-asszonyi testében a választott nép sok-sok nemzedékének álmai, reményei és vigasztalása, több száz prófécia ígéretei teljesednek be. Rádöbbent, hogy Isten arra méltatta őt, a szegény, alázatos dulét, szolgálóleányt, hogy részese legyen a világ addigi és azutáni sorsát megfordító és meghatározó döntésnek és eseményeknek. Tegyük hozzá: ilyen addig és azóta sem történt meg.
Tapasztalataink szerint a való világban a dolgok másképpen történnek. A maga néhány évnyi élettapasztalatával Mária is döbbenten állt az események előtt, amikor megértette, hogy Isten országában a dolgok éppen fordítva működnek, mint ahogy az nálunk megszokott. Ami nálunk legalul van az értékek listáján, azt Isten legfelülre állítja, amit mi a legfontosabbnak tartunk, a legtiszteletreméltóbbnak és változtathatatlannak, azt Isten a rangsor végére száműzi, ledönti és értéktelenné teszi.
Mária személyében az örök hívő ember tesz hitet Isten „forradalmi" (revolúciós, a dolgokat fejük tetejére állító) értékrendje mellett. Ráadásul úgy tesz hitet mellette, hogy az többé a legkevésbé sem tűnik forradalminak, hanem inkább a legtermészetesebbnek. A hívő Mária szemében az a szép, ünnepélyes és igazságos, amikor Isten szétszórja a szívük szándékában felfuvalkodottakat, amikor hatalmasokat dönt le trónjukról, felemeli a megalázottakat, ellátja javakkal az éhezőket, és üres kézzel küldi el a bővelkedőket. Máriának természetes valóság az is, ami Jóbnak és a bölcsességirodalomnak botránykő volt: vajon Isten irgalma megmarad–e nemzedékről nemzedékre az őt félőkön?
Amiről és ahogy Mária itt énekel, az a hitre és valódi „megismerésre" jutás örök paradigmája. Ez történik azokkal is, akik megtérnek, vagy az életük egy olyan fordulópontjához jutnak, ahol Isten megállítja őket, betölti őket Lelkével, és megvilágosítja az értelmüket, hogy úgy láthassák a körülöttük lévő világot, ahogyan az Istennek szerint „természetes", jóllehet emberi megítélés szerint képtelenül és irreálisan forradalmi.
A Magnificat figyelmeztet, hogy vigyázzunk: ha már átéltünk ilyet, ha Isten egyszer már bepillantást engedett abba, hogyan mennek a dolgok az ő Országában, nehogy újra visszasüllyedjünk, és megint természetesnek tartsuk, hogy a szívük szándékában felfuvalkodottak győzedelmeskednek, a hatalmasok trónjaikon egyre jobban megerősítik hatalmukat; a megalázottak elnyomottak és megalázottak maradnak, és az éhezők nem hogy nem laknak jól, de logikusan előbb vagy utóbb éhen halnak. Nehogy megint természetesnek tartsuk, hogy Isten irgalma egyre távolabb kerül azoktól, akik félik őt.
Mária éneke felnyitja a szemünket arra a párhuzamos „dimenzióra", ahol Isten országának törvényszerűségei érvényesülnek. Ez a dimenzió éppen olyan valóságos, mint ez a miénk, csak sokkal igazabb, szebb és emberhez méltóbb. Ahogyan Jézus mondta, Isten országa nem itt van vagy ott van, hanem közöttünk van, amikor felismerjük a valóságát, és úgy kezdünk élni, mintha nem ennek a világnak, hanem Isten országának lennénk a polgárai.
Pál apostol azt írta, hogy az odafennvalókat keressük és az odafennvalókkal törődjünk, ne a földiekkel. De amikor ezt írta, ő sem egy föld felett lebegő álomországra gondolt, hanem Isten országára, amelyről Mária énekelt, és amelyet Jézus Krisztus elhozott közénk. Amikor könyörült az elesetteken, a betegeken, a megszállottakon, jóllakatta az éhező ötezret, megbocsátotta a bűneiket azoknak, akik bánkódtak miattuk, imádkozott azokért, akik keresztre feszítették, és hatalommal ruházta fel a kicsinyhitű tanítványait, akkor ízelítőt adott belőle mindnyájunknak.
Jézus földi szolgálatában azonban – ha szabad ezt mondanom – csak a Magnificat felét végezte el. Könyörült az elesetteken, de nem döntötte le trónjukról a felfuvalkodottakat. Ez ugyanis a visszatérő és ítélő Úr feladata maradt, akit hitünk szerint várunk is vissza minden nap. Amikor visszatér az ég felhőin hatalommal, akkor mint gyermekei mi irgalomra találhatunk nála, reményünk bizonyossággá, hitünk pedig látássá érhet. Akkor mondhatjuk majd el, hogy a két dimenzió összeért, és felfordult emberi valóságunkban is beteljesedett mindaz, amiről a Magnificat szól.
Valahányszor tehát azt imádkozzuk, hogy „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" Mária hite, a Magnificat ígérete és Jézus Krisztus hatalma mellett teszünk bizonyságot. Valahányszor azonban úgy rendezkedünk be ebben a felfordult emberi valóságban, hogy igyekszünk a hatalmasok mellé telepedni, a saját életpéldánkkal ékesen cáfoljuk a Magnificat igazságát.
Pecsuk Ottó
A szerző református lelkész, a Magyar Bibliatársulat Alapítvány főtitkára.
Ünnepelve az úton. A mai nap bibliai textusa az ünneplésről szól. Nem az elért siker ünneplésének értelmében, hanem abban az értelemben, hogy az ünneplés az Istenben és az Isten igazságosságában való reménység jele. Ennek megfelelően egységéért folytatott imahét annak a reménységnek a jele, hogy a mi egységünk egyszer valósággá lesz akkor és úgy, ahogy az Istennek tetszik.
A nyolcadik napra ajánlott igeszakaszok: Ünneplés a nehézségek idején (Hab 3,17-19.), Isten tisztelete az egész világon (Zsolt 100.), örüljetek az Úrban mindenkor (Fil 4,4-9.), Mária éneke (Lk 1,46-55.).