Maraton a hit ösvényén

Énekben és írásban lehet imádkozni: a sporttal is tudunk szólni Istenhez?

Ahogy Pál apostol mondta: „Szüntelen imádkozzatok!” Nekünk egy olyan Istenünk van, aki nagyon közel jön hozzánk. Személyes kapcsolatot ébreszt, és azt kéri, hogy tegezd és mondd neki, hogy „mi Atyánk”. Nem előírás, hogy állva, ülve, térdepelve, fekve, hangosan, halkan, hosszan vagy röviden imádkozzunk. Én szoktam futás közben is imádkozni, és szoktam kérni is, hogy vezesse a gondolataimat. Mert néha vannak nehezen meghozható döntések vagy bonyolultnak tűnő helyzetek egy-egy gyülekezet életében, és nem egyszer volt már, hogy olyan megoldás jutott eszembe futás közben, ami a sima mindennapi tevékenységek vagy irodai szolgálat közben nem. És egy kicsit tovább menve: a sport már önmagában is Isten dicsőségére szolgál. Hiszen – ismét csak Pált idézve – „a mi testünk a Szentlélek temploma”, amit azért kaptunk az Úrtól, hogy míg élünk, kiszolgáljon minket. Mert el tudunk használni egy fizikai testet negyven-ötven éves korunkra, de megfelelő kondicionálással nyolcvan-kilencven évig is kitarthat.

Mi lehet az oka, hogy a lelkészek hajlamosak elhanyagolni a testmozgást?

Egyfelől a munkánk, amely döntően egy irodához, a szószékhez és az úrasztalához köt bennünket. Rengeteg az ügyintézés, a számítógép előtt ülés, levelezés, telefonálgatás, amelyek mellett hatalmas a felelősségünkkel együtt járó komoly stressz. Ezek pedig összességében rossz pályára állítják rá a szervezetünket. Továbbá sokaknak szabadnapja sincsen a héten, teljesen ellepi őket a feladat, nem tudnak időt szakítani magukra. Az már egy plusznehézség a felsoroltakon kívül, hogyha az ember túlsúlyos, mert még kevésbé tudja mozgatni magát.

Túlzsúfolt napirenddel hogyan lehet aktív életmódot folytatni?

Onnan közelítem meg, hogy mindenkinek szüksége van egy kis énidőre, öngondoskodásra. Néha jó egyedül lenni, mert folyamatosan körbe vagyunk véve emberekkel, az ő konfliktusaikkal, problémáikkal, gyászukkal, kihívásaikkal. Kezdetben mindenkinek azt ajánlom, hogy menjen el egy kicsit sétálni, mert egészen más úgy gyalogolni, hogy nem akarunk eljutni sehova, hanem csak úgy megyünk, ahogy nekünk jó. Fontosnak tartom, hogy merjük egy kicsit ilyen lazán, kötetlenül, szabadon élvezni az egyszerűséget. Erre elég odaszánni egy fél órát, órát, egyszer vagy kétszer egy héten. És esetleg érdemes a testalkat adta kényszerűségből, illetve a kényelemből használt autót is lecserélni gyaloglásra, kerékpározásra – én, ha lehetőségem van rá, így teszek. Szerintem jó opció arra, hogy az ember elkezdje valahol, mert egy amúgy is elérendő cél felé tartunk, ráadásul a fantázia is tud közben szárnyalni, míg vezetés közben erős koncentráció szükséges.

Mikor vált a sport a mindennapjai részévé?

Elég mozgékony ember vagyok már gyermekkoromtól kezdve. Ezt az bizonyítja a legjobban, hogy van egy olyan tengerparti kép, amit csak úgy sikerült elkészíteni, hogy félig lefogtak hozzá… Egyébként gyermekkoromban tájfutottam és bicikliztem, illetve cserkészkedtem. Ezek a mozgásformák idővel sajnos hátrébb szorultak az életemben a tanulmányok és a színjátszókör, az irodalmi szavalóversenyek miatt. A koronavírus-járvány idején tértem vissza a rendszeres mozgáshoz, sportoláshoz. Akkor nagyon korlátozottá vált az életünk, gyülekezeti alkalmakat sem lehetett tartani, így az egyik megbirkózási stratégia a sport volt, amelyből szép lassan szenvedély lett.

Ennek a „visszatérésnek” mi a történte? Egyik nap felkelt és eldöntötte, hogy mostantól máshogy lesz?

Nem teljesen ez a gondolatmenet volt mögötte, de a gyors belevágás az igaz. Ekkor Biharugrán éltünk. Egy, abban az időben még súlyproblémákkal küzdő kedves barátom kezdett rendszeresen futni, és egyszer engem is elhívott, hogy tartsak vele. Akkor derült ki, hogy magas, vékony ember lévén nemcsak a testi adottságaim miatt megfelelő sport számomra a futás, de a szervezetem is jól reagált a terhelésre. Így aztán az életem szerves részévé vált olyannyira, hogy mostanra a feleségem és a két gyermekem is elkezdett futni járni, mert megtetszett nekik mindaz a plusz, amit a mozgás jelent.

Konkrétan milyen pluszról beszélhetünk?

A sportot élvezeti faktorként próbálom felfogni, amelyben az élmények, a lelki felüdülés és a sikerek motiválnak az életem többi területén való teljesítésre is. A feladataimat sokkal hatékonyabban és boldogabban végzem el. A mozgás segít a jobbik énünket a felszínre hozni. Lelkészként egy teljesen új dimenziót is megnyit a számomra, mert olyan személyekkel hoz össze, akik ugyan nem feltétlenül zárkóznak el, mindenesetre nincs élő kapcsolatuk sem egy közösséggel, sem az Istennel. A versenyeken, jótékonysági futásokon számos új emberhez tudunk hívőként közelebb kerülni, olyanokhoz, akiket nyíltan az evangéliummal nem érnénk el, mert az iránt nem mutatnak elsőre érdeklődést. Az viszont felkelti a figyelmüket, hogy látnak egy lelkészt, aki olyan, mint egy normális ember, aki ugyanúgy sportol, odafigyel magára, meglátja ebben is az értéket és az örömöt. Nyit mások felé, és nem azt várja el, hogy mindenki hozzá menjen, hanem ő is jelen van ebben a világban. Így az egyházról a társadalomban kialakult csomó torz képet is helyre tud tenni, megmutatja, hogy a hívek és a lelkész is éppen olyanok, mint mások, nem kell földönkívüliként elképzelni őket.

Ezek szerint a lelkésznek feladata beszélni a sportról, a testmozgásról, tanítani annak fontosságát akár a prédikációban is?

Rendszeresen felhozom a beszélgetésekben és az igehirdetésben is. Az embert ugyanis test és lélek alkotja. Csak az egyikkel foglalkozni a másik nélkül félmegoldás. Olyan, mint amikor zúg a fejem, mert valami gond van, és beveszek egy fájdalomcsillapítót azt gondolva, hogy attól minden megoldódik. Persze nem vitatom, vannak olyan esetek, amikor ez elég tud lenni, de egy nagyobb, komolyabb problémát jelző fejfájáskor nem biztos, hogy az a célravezető, ha elfojtom a tünetet. Szerintem jelentős tévedés az, hogy a mindennapokban nem testként és lélekként tekintünk az emberre, hanem vagy csak így, vagy csak úgy. Mert a világ inkább a testre helyezi a hangsúlyt, „legyen kényelem”, „legyen élvezet”, „megérdemled”, „neked jár”, az egyház és a vallás pedig hajlamos elvinni az egészet ennek éppen az ellentétjébe, és csak a lélekről beszélni, szinte megtagadva a testet. Valóban találunk ez utóbbira vonatkozó Igéket, de itt is inkább csak úgy, hogy ne ez legyen az életcélunk. Úgy gondolom, hogy ha helyesen értelmezzük az Igét, akkor nem próbáljuk meg egymástól szétválasztani a testi és a lelki mivoltunkat. Mert bármelyikkel fordulunk szembe, magunkkal fordulunk szembe.

Mondhatjuk, hogy az aktív életmódon keresztül közelebb lehet kerülni Istenhez?

Meggyőződésem, hogy Isten – legalábbis, ahogy a Bibliában is látjuk és ahogy a személyes tapasztalatunk is alátámasztja – egy sokkal gazdagabb és tágabb személyiség, fogalom, lény, mint ahogyan mi fel tudjuk fogni. Pál mondja: „keresik Istent, pedig egyikőjüktől sincs távol”. Benne élünk, vagyunk és mozgunk. Nem egy panteista istenképről van szó, hogy Isten a fűben, a fában benne van, hanem emlékeztet, hogy ezt a világot, a testünket ő alkotta, a lelkünket neki köszönhetjük. Amikor tudatosan éljük meg az emberi mivoltunkat, amikor a határainkat megtaláljuk, az mind közelebb visz hozzá, mert ő végtelen, mi pedig korlátoltak vagyunk. Hozzá vezet, amikor elérünk egy olyan célt, amit soha nem gondoltunk volna, és szárnyalunk mint a sasok, ahogy Ézsaiás próféta mondta – új oldaláról és jellemvonásáról ismerhetjük meg az Istent. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy a sportban is el lehet mozdulni az öncélúság, az önzés felé, amikor a díjak és a sikerélmények mindennél fontosabbá válnak – nem szabad bálványt csinálni belőle.

Tud teljes életet élni az, aki nem sportol?

Hiszem, hogy az örömöt és azt, amitől teljesnek érzi magát az ember, sok mindenben meg lehet találni. A sport ezek közül csak egy dolog – nem gondolom azt, hogy mindenkinek nagyon aktív életet kell élnie. Ugyanakkor hozzáad az életünkhöz, és ha nincs olyan akadálya, ami miatt nem tudnánk ezt a lehetőséget megélni, akkor ez egy kihagyott helyzet. Ám az fontos, hogy ne a másik bevált módszerét akarjuk egy az egyben átvenni, hanem figyeljünk oda arra, hogy mi az, amire mi is egyfajta vonzalmat vagy érdeklődést érzünk. Ne várjunk el magunktól azonnali, látványos eredményeket, hanem igenis érjük be azokkal a hétköznapi apró csodákkal, amik megadatnak!