Leltár miatt

„Leltár miatt zárva” – gyakran olvastuk ezt a feliratot a boltok bejáratán az új évek első napjaiban. A szocializmusban általában év elejére időzítették az aktuális áremeléseket, ügyelve rá, hogy az emberek közérzete ne legyen még rosszabb a már megszokottnál. Ez a tábla ma már alig néhány helyre kerül ki, talán csak a kisebb üzletekre – az áremelés megtörténik egyetlen éjszaka alatt, és nem kell hozzá új év, elég egy világpolitikai esemény vagy új haszonszerző ötlet.

Az elmúlt években rafinált és nyugatról honosított akciók csalogatták a vásárlókat (nem a kötelező árcsökkentésre gondolok), s már régóta gyanakszunk arra, hogy ha a több hétre dagadó „fekete péntek” megéri a gyártóknak és üzleteknek, egész évben sem tennék tönkre őket a csökkentett árak. Nem beszélve arról, hogy rögtön karácsony után érkezik a téli árzuhanás, noha az sem mindegy, honnan esik harmadára valaminek az ára: ötezerről vagy tízezerről. Nem ártana már a kiadás előtt leltárt készítenünk arról, szükség van-e rá, ha igen, megéri-e, helyettesíthető-e valami mással stb. (a „satöbbi” furfangjaival a gondos háziasszonyok nagyon is tisztában vannak, amikor a beosztást kell megtervezniük).

„Leltár miatt nyitva” – ezt kellene kiírnunk a szívünk ajtajára, nemcsak karácsonykor és újévkor, hanem már az adventi időszak kezdetétől, s az sem volna haszontalan, ha egész esztendőben ezt a táblát viselnénk a szívünk fölött. Persze csak jelképesen, mert a tábla csupán tetteink révén volna látható. Karácsonykor önkéntelenül szeretetleltárt készítünk, néha palástolatlan büszkeséggel (amely eleve kizárja a szeretet alázatában megnyilvánuló őszinteséget), máskor szomorúan, a veszteség fájdalmával (noha ekkor is kereshetnénk a megbékélést az örömhír és a hozzá rendelt kegyelem tudatában).

Aki végzett már leltározó nagytakarítást, tapasztalta, hogy az nemegyszer zűrzavarral jár, selejtezni kell, ami szükségszerű mérlegelést kíván. Szembesülünk a káosszal is, amely gyakorta saját magunk miatt keletkezett, bár hajlamosak vagyunk ráfogni a rend hiányát a körülményekre.

A káosz pedig nem más, mint zaj. A fölösleges információk zaja, a szorongások és a félelmek zaja, az erőszaké és a kapzsiságé, az arányok helyett az amorf (és polipkarokként fojtogató) vágyaké, a rend helyett a rendszertelenségé, a folytonos éberség helyett a figyelemelterelésé. Ezzel már azt is körbe tudtuk írni, hogy mi a csönd. Nem a hírek, hanem az örömhír. Nem a szorongás, hanem a hit. Nem az erőszak, hanem a béke és megnyugvás. Nem a vágy, hanem az elfogadás.

Isten csöndje (mint ahogy Bergman trilógiájának zárófilmje sugallhatja) nem azt jelenti, hogy Isten hallgat, magunkra hagyott bennünket, hanem azt, hogy meghallgat. A leltározó rendteremtés a cselekvő szándékkal kezdődik (mert ezt is jelentheti a „leltár miatt nyitva” helyzete), hogy megszólítjuk őt – mi ugyanis már megszólítottak vagyunk.

Az ima nem magányos monológ, amely elhallgattatja a lelkiismeretünket, hanem párbeszéd. Az ima mindig válasz, a válaszból pedig fölmérhető az, hol tartunk a rend felé vezető úton. S nem a „mennyei rendet” kell a földihez alakítani, hanem a földi rendet kell úgy igazítani, hogy tisztasága és arányossága, szeretetre, krisztusi kegyelemre nyitottsága magával hozza nemcsak a megszólítottság, hanem a megváltottság fölismerését is.

Ehhez a fölismeréshez meg kell szüntetnünk a zajt, ki kell a szívünkből dobni minden fölösleges kacatot és terhet. A Füves könyvben arról is írt Márai, hogy mindennek alapzata a minden fölötti Rend, s mögötte a Gondviselő szándéka van. Ehhez kell hozzátennünk a mi nyitottságunkat, a készenlétet, tehát folyton választ kell adnunk.

A földi káosz süketjei és vakjai nem hallják, nem látják meg a csöndet. S nem ismerik föl, hogy a leltár miatti nyitva tartás soha nem fog a szeretet inflációjához vezetni!