Lassú változás

A lassú változások fogalma az elmúlt évek egyik slágertémájává vált mind a közélet, mind a humán tudományok területén. Az apránként melegített vízben észrevétlenül megfövő béka képe találó, de túlságosan egyoldalú megközelítése a jelenségnek: hiszen korántsem mondhatjuk el valamennyi ilyen, nehezen tetten érhető folyamatról, hogy a főzővízhez hasonló, életveszélyes fenyegetést jelentene számunkra. Ahogy magam is haladok előre az emberélet útján, egyre több szellemi izgalmat fedezek fel abban, hogy a körülöttem változó környezet jelenségeit ilyen megközelítésből faggassam: egy lassú, ám meghatározó változás apró darabját látom, vagy mulandó kortünetet, divatjelenséget?

A kérdés eldöntésekor a történelmi tájékozódás mindig sokat segít. Az öltözködés (aránylag ártatlan) témája kapcsán például tudjuk, hogy az alapvetően természetes szükségleteket kiegészítő ruhák díszítése, az azokban való gyönyörködés minden emberi közösségben természetes volt. A tizenkilencedik századig az egyes embercsoportok nagyjából a saját kultúrájuknak megfelelő öltözéket hordtak: más volt a japán kimonó, a skót kilt és a székely harisnya elkészítése, kinézete, használata. Ezután jött egy világméretű egységesülés, a férfi- és női ruházatban számos praktikus darab az egész világon elterjedt, így például a ma ismert férfi öltönytípusok a világ legtöbb részén nyilvános megjelenésre alkalmas viseletté váltak. A huszadik század második felére létrejött globális divatvilág elkezdett a legkülönbözőbb élethelyzetek, „identitások” számára az öltönyhöz hasonlóan univerzális, de már az egyéniség, kulturális hovatartozás és ezerféle dolog kifejezésére alkalmas ruhákat készíteni. Kialakult a farmerviselés szokása, a rövid szárú nadrágok és szoknyák felnőttek számára is elfogadott viseletté váltak, ugyanígy bizonyos keretek közt az utcán vagy a munkahelyen meg lehet jelenni sportöltözetben is. Lassú, emberöltőkön átívelő változási folyamat ez – vélhetően a következő évtizedekben további, korábban elképzelhetetlennek tartott újdonságok fogják követni az eddigieket.

Lukács evangéliumában a tanítványok elküldésekor kéri a Mester: ne legyen két ruhátok! Az önkéntes visszafogottságnak ez a parancsa egyértelművé teszi: Isten országának elhívott hírnökei emberi lényként már nem szorulnak a divat vagy a vagyon jelentette többletre. Nyilván igaz ez ránk is – már olyan értelemben, hogy valódi szükségleteink szempontjából az öltözködés problémája teljesen lényegtelen.

A következő kérdés az, alkalmazható-e ez a „módszer” az öltözködésnél jóval megosztóbb tudományos-társadalmi-közéleti kérdések ügyében is. Lényegi és elkerülhetetlen-e a változás, amelyet az állatokhoz, háziállatokhoz való viszony terén látunk, vagyis hogy egyre inkább az emberekkel közel azonos tisztelet és együttérzés övezi őket? A mesterséges intelligencia megjelenése a sportban, az orvoslásban és a zeneszerzésben kiváltja-e az emberi tudást és intuíciót? Valóban eljön a munka nélküli alapjövedelem társadalma? Eltörlik-e a szekuláris társadalmak a házasság ismert formáit, hogy teret adjanak a legváltozatosabb együttélési formáknak? Mindegyik felsorolt változás valamelyest már folyamatban van, és az irányuk elég egyértelmű. Lehet, hogy gyermekeink, unokáink Magyarországa, Európája a ma élő ember számára igen különös, idegenszerű környezet lesz.

Az egyik jó hír, hogy a lassú változások természetéből adódóan mire odaérünk, kevésbé fogunk csodálkozni: hiszen ahogy eddig is lassan hozzászoktunk a mindenhonnan áradó könnyűzenei háttérhez, a szelfikultúrához és a hajpántként viselt napszemüvegekhez, úgy ami eleinte divathóbortnak vélhető, utóbb maga lesz a normalitás. A másik, igazából lényeges jó hír viszont az, hogy biztosak lehetünk benne, Megváltónk akkor is felismeri bennünk eltévedt gyermekeit, ha mi magunk már szinte idegenként nézünk szembe magunkkal a változó emberi évszázadok tükrében.