Lassítani, találkozni, összeülni

Ferentzi Sándor lelkipásztor nem tart az emberekkel való találkozásoktól: a kertajtón kívül, egy asztallal, tetővel továbbfejlesztett „pletykapadon” fogad. Ennek a faalkalmatosságnak az a haszna, hogy általa sokkal könnyebben kerekedik beszélgetés egy-egy arra járó ember és a pad gazdája között, mint ha utóbbi a háza teraszán ülne. A magyarszecsődi lelkész a helyi kulturális és faluszépítő egyesület elnökeként is az emberi találkozásokat szorgalmazza.

A civil szervezet tagjai vállalták, hogy házuk, kerítésük elé „pletykapadot” helyeznek el, ahogy a régiek tették. – Be kell látnunk, fontos másokkal leülni – érvel a lelkipásztor –, az emberek ugyanis a rohanás meg a virtuális világ hatalma miatt már falun sem beszélgetnek. Le kell lassítanunk, kellenek a találkozások. A személyesség gyülekezeti közösségünk megmaradásához is szükséges. Ha nem vállalnám a lelkigondozói beszélgetéseket, ha nem látogatnám az egyház holdudvarában lévő családokat, egyáltalán: ha nem volnék elérhető, akár itt, ezen a kinti padon is, talán visszaesne a létszám oda, amennyien 1973-ban voltunk, amikor ötödéves teológushallgatóként ideérkeztem – hívja fel a figyelmet. Felidézi, akkoriban csak négyen voltak a templomban. Közülük a legidősebb, Janka néni így vigasztalta: „Ne szomorkodjon, tiszteletes úr, ha mi meghalunk, és senki nem jön templomba!” Jelenleg átlagosan harminc-harmincöten mennek el egy istentiszteletre, pünkösd mindkét napján ötvenöten voltak. Csaknem százhetvenen fizetnek egyházfenntartói járulékot. Megértem, hogy itt nem rossz számok ezek, hiszen három piciny, fogyatkozó lélekszámú, katolikus többségű falu reformátusságáról van szó. Magyarszecsődön például ötszáz lélek él, és csak egy tizedük református. A másik két ellátott településen kicsit jobb a helyzet: Molnaszecsődön a négyszáz lakos, Egyházashollóson az ötszázharminc lakos húsz százaléka kálvinista.

A lelkipásztor megmutatja a „provinciális barokk” stílusú templomot, amely hat évvel II. József türelmi rendelete után, 1787-ben épült. De miért éppen Magyarszecsődön, annak is azon a részén, amelyet hajdan Terestyénszecsődnek hívtak? Ferentzi Sándor felvilágosít: annak idején ezen a részen közbirtokos nemesek laktak, s ők az ellenreformáció viharait is át tudták vészelni. Mivel nem egy katolikus vagy rekatolizált földesúr jobbágyai voltak, hanem szabadok és vagyonosak, ellenállhattak az áttérítési szándéknak. Nekik volt a XVIII. század elején anyagi erejük és tekintélyük, hogy anyaeklézsiát alapítsanak, gyűjtés útján templomot építsenek, és az ahhoz szükséges földbirtokot összeadják.

A Dienes család tette a legtöbbet azért, hogy e Rába menti falubokor (akkor még, a település-összevonások előtt Terestyénszecsőd, Egyházasszecsőd, Németszecsőd, Molnaszecsőd, Egyházashollós, Hidashollós) reformátusainak hitélete végre újra ellátást nyerjen. A jó állapotú, belül is szép templom hamisítatlanul református elrendezésű padjai között Ferentzi Sándor lelkesen mesél az 1973-as idejövetele körüli időkről, amikor sikerült fordítani az enyészet ijesztően előrehaladt folyamatán. A tető rendbehozatalának költségeit félig sem fedezte a gyűjtés. A fiatal lelkész két hetvenéves, fával foglalkozó atyafival és két teológus barátjával felment a tetőre és a toronyba, két hét alatt mindennel végeztek úgy, hogy a nyári hőség miatt (azt a malter sem szereti) hajnaltól tizenegyig, illetve este, autóreflektor fénye mellett dolgoztak.

– Kijavítottuk a tetőt, annak minden egyes cserepével úgy, hogy harminc évig hozzá sem kellett nyúlni – nyugtázza a szervezőkészséggel is megáldott Ferentzi Sándor. – Idős kollégák észrevették, hogy én Szecsődön más lelkészi stílust honosítottam meg. Egyikük így fejezte ki, hogy a példát átvehetetlennek tartja: „Ferentzi huszonévesen fölmegy a templomtetőre, megigazítja, és gyünnek az emberek a templomba. De én hogy menjek föl hetvenévesen?!” Szót ejt arról is, hogyan végezte el a gyülekezet önkéntes munkában a templom külső szigetelését, ugyancsak a hőskorszakban. Az NDK-ban látta a lelkész ezt a módszert, tanulmányozva a régi német kőházak szigetelésének technikáit. S hogy honnan a lelkipásztor építőipari fogékonysága? Magyarázata a történelmi félmúltba repít: édesapja körmendi bíró volt a második világháború előtt, nagyapja ráadásul egykori csendőrezredes. Így apját a kommunista rendszerben kirúgták az állásából, mint politikailag megbízhatatlant szakmája közelébe sem engedték, egy építőipari ktsz-ben kényszerült dolgozni. Ott szerezte a fia az ilyesfajta gyakorlati tudást.

Visszaülvén a pletykapadra az apjáról kérdezem, akinek jogászi karrierjét kettétörte ugyan az osztályharcos rezsim, de mint hallom, a hátratételben krisztusi jellemvonások véglegesültek benne. – Emberi vonalon – bár mindent Isten rendez – azért lettem lelkész, mert édesapám olyan volt, mint egy igazi lelkipásztor – mondja. Szegényeket látogatott, segített sokakat. Közben jelentettek róla, megfigyelték a diktatúrában. Csak azután álltak le a titkosrendőrök a követésével, hogy egy fekvőbeteg idős asszonynál takarított, akinek a fia a börtönben ült. A fekete bőrkabátosok rájuk nyitottak, majd látván, mi folyik ott, szégyenszemre elkullogtak.

Amikor meghalt, a temetésén rengeteg cigány ember is gyászolta. Ferentzi Sándor ennek okát csak sokkal később értette meg, amikor egy roma szakmunkás dolgozott náluk, aki elmesélte, téliszalámit akkor látott először, mikor Nyugat-Európából kapott a családja segélycsomagot a hetvenes években. Az idősebb Ferentzi intézte, ugyanis nagy levelező volt. Mások érdekében, beleértve cigány szomszédaikat, ha kellett, nyugati segélyszervezeteknél is közbenjárt.

Még az ötvenes évek végén történt, hogy a későbbi lelkész édesapja a körmendi gyülekezet birtokos parasztjai nevében fogalmazott kérvényt a kormánynak. Kádárék akkoriban már dűlőre akarták ugyanis vinni a birtokos parasztság téeszbe kényszerítését, ami Rákosi alatt nem sikerült. Felemelték hát kitermelhetetlen mértékűre a gazdák adóját, ezzel is nyomást gyakorolva, hogy hagyjanak fel életformájukkal, és adják a közösbe vagyonukat. Ám a jogászi indoklású fogalmazvány hatására a minisztérium felére csökkentette az adót!

Milyen volt lelkipásztornak lenni a még föl nem puhult szocializmus idején? – erről folyik tovább a Rábához hasonlóan kanyargós beszélgetés. Ferentzi tiszteletes egy szombathelyi népfrontgyűlés jellemző mozzanatát említi. Valamelyik kommunista véleményvezér körülbelül ezt mondta leereszkedő intéssel az odahívott lelkészeknek, utalva arra, hogy az egyházat hosszú távon be akarják szüntetni: „Maguk úgyis el fognak múlni, de addig viselkedjenek jól, és támogassanak bennünket!” Azt is tudakolom, bő ötven szecsődi-hollósi évéből melyik a legszebb lelkipásztori emléke. A rendszerváltozás korából való ez: a Dunántúli Református Egyházkerület visszakapta a pápai gimnáziumot, és az ezt kiharcoló gyűjteményi igazgató, Kövy Zsolt kérést intézett a gyülekezetekhez, hogy küldjenek pénzadományokat az intézmény újraindításához. – Mi itt gondban voltunk – meséli –, mert semmi anyagi többletünk nem volt.

– Viszont akkoriban működött nálunk egy kis színjátszókör tehetséges ifisekből. Betanultunk egy gyerekdarabot, a templomunkba járó színésznő megnyerte ügyünknek a Nemzeti Színház díszlettervezőjét, ő találta ki nekünk a díszletet. A piros esernyőt adtuk elő, Kőrösi Éva rendezte. Feleségem, Bogyó Anna orvos hét helyen leszervezte a szállásokat, Lejkát, a shetlandi pónit befogtuk, az húzta azt a kocsit, amelyen a díszlet volt, így indultunk gyalogos gyűjtőkörútra Pápáig. Összesen százhúsz kilométert tettünk meg. Mielőtt az adott faluban-városban előadtuk a darabot, a település központjában meghirdettük az előadást, egy táblára két nyelven fel volt írva, kik vagyunk és mire gyűjtünk, a gyerekek felülhettek a pónira… Utoljára Pápán léptünk fel, ahol aztán a minket segítő színésznő kétéves gyermeke átadta az adakozásból szerzett hatvanötezer forintot – emlékezik vissza. A csattanót kicsit elérzékenyülve mondja: – Azok a gyülekezeti fiatalok, akik ebben a felejthetetlen akcióban részt vettek, most is kötődnek a gyülekezethez, mert vagy aktív tagok, vagy a távolból hazajöttek a gyereküket megkeresztelni!

Megmaradás a szinte szórványhelyzetben – mindig ez volt a meghatározó célja Magyar-, Molnaszecsőd és Egyházashollós lelkipásztorának. Területükön megszűnt az iskola, és ennek a gyülekezetre sincs jó hatása. Ettől még igaz, hogy minden virágvasárnap kisebb gyereksereg kíséri a lelkészt és két csacsiját az erdő túloldalán, a parókiától nyolc kilométerre lakó holland barátaikhoz, Arinához és Wilihez (utóbbi Egyházasrádóc polgármestere). – A szamár, aki csak a saját tempójában hajlandó haladni, nemcsak kicsit lassítani tanít bennünket, hanem a virágvasárnapi történeten keresztül arra is, hogy hozzá hasonlóan christophorosok, azaz Krisztus-hordozók legyünk – jegyzi meg itt a tiszteletes. A lelkészi személyesség mellett a kiemelt alkalmak is a gyülekezethez vonzhatják az embereket. Ezek közé tartoznak az egyházon kívüli közösségteremtő összejövetelek; ilyen a helyi angol klub is, amely évtizedek óta szolgálja a nyelv gyakorlása mellett a művelődést, színvonalas meghívott előadókkal. A klub mögött szintén a lelkész áll, aki arról is beszámolhat: a jelenlegi gondnok először az angol klub látogatója volt, utána a gyülekezeté is.

– Kicsik vagyunk, rengeteg kapcsolatra van szükségünk, hogy életben maradjunk – állapítja meg beszélgetőtársam. Kapcsolatrendszerét kezdettől építgeti. Adományokat, munkáskezeket szerzett külföldi kapcsolataival. Harmincöt éven át volt az Őrségi Református Egyházmegye tanulmányi felelőse, és amikor külföldről csábított ide konferencia-előadókat, a gyülekezetébe is elhívta, vendégházában szállásolva el őket. Az előadások megpezsdítették a közösségi életet. Ha már külföld: a rendszerváltozás után, amikor már szabadon lehetett a határon túl prédikálni, gyakran élt ezzel a lehetőséggel, annál is inkább, mert idegennyelv-tudása megvolt hozzá. Hollandiától Amerikáig, Németországtól Ausztriáig sokhelyütt hirdette az Igét. Annak idején hívta is a felsőőri (oberwarti) kétnyelvű gyülekezet, hogy legyen a pásztora, de nem fogadta el. Hűséget ér tetten, aki Ferentzi Sándorral beszélget az életútjáról. Átlagos esetben egy lelkipásztornak jó az, ha néhányszor gyülekezetet vált. De Krisztus ügye egy ilyen közegben az ellenkezőjét is igényelheti… Vagyis a maradást a megmaradás érdekében, akár úgy is, hogy nyugdíj után egyszer megint visszatér, bizonytalan időre. Így történt az ő esetében is, mert hiába volt az ünnepélyes elbúcsúztatás 2017-ben, 2021-ben mégis meg kellett látnia: hűségét aktivizálnia kell. Az őt követő lelkészek ugyanis nem eresztettek itt gyökeret, a helyettesítésekkel sűrűn tűzdelt időszak apasztani kezdte a létszámot. – Nem bántam meg, hogy mindig ezt a gyülekezetet szolgáltam. Fél évszázad elteltével kimondhatom, jó helyen voltam. Hiába mondogatták: „Itt nem sok vizet zavarsz.” Fontos hely a szecsőd-hollósi gyülekezet. Ezért is tértem ideiglenesen vissza. De az is igaz, hogy mivel hetvenhárom éves vagyok, olykor felteszem a kérdést: ki fogja ezt továbbvinni? Amíg ez el nem rendeződik, igyekszem azt szolgálni, hogy gyakorolhassuk a közösséget. Istennek különleges ajándéka, ha mi, emberek Krisztusban egymásra találunk – hangsúlyozza beszélgetésünk végén.