„Lángocskákat kaptam”

Imént olyan almalével kínált meg, amelyet az itteni, nyékládházi kert öreg almafáinak gyümölcseiből préseltek. Kinek a nevéhez fűződik a faültetés?

Édesanyáméhoz, akivel hatvan éve együtt ültettük ezeket a fákat. Valaha Gödöllőn végezte a hadiárváknak nyitott kertészeti képzést. Meghat, hogy ezek a fák javarészt még mindig élnek, és Isten kegyelméből teremnek is. Őt Isten később a debreceni Református Diakonisszaintézet felé irányította. Édesapámmal, a hejőcsabai lelkipásztorral, akinek még angliai tanulmányai idején mélyült el a szociális érzéke, közös evangéliumi látáson voltak. Az egész parókiakertben hemzsegtek a szegény gyermekek. Amikor jöttek a nehéz évek, 1936-38 körül édesapám nyékládházi törpebirtokának egész évi termését ajánlotta föl az élelmezésükre. Öt-hat gyülekezeti asszony főzött mindennap, téglákra tett deszkák voltak a padok, azon ültek vagy százan, főként helybéli mészégetőmunkások kicsinyei, de mi, papgyerekek is velük együtt, nem volt elkülönülés!

A szociális gondolat tehát része volt a két világháború közötti, Hejőcsabán is markánsan jelentkező ébredésnek?

Az ébredési vonal valóban összekapcsolódott a szociális felelősséggel, és kapcsolatot tartott a népi írókkal is. Édesapám is úgy érezte, az evangélium egyrészt a mi üdvösségünkről szól, másrészt felelőssé tesz minket a nemzetünkért, népünkért. De megmaradt abban a meggyőződésben, hogy az evangélium fogja megtartani ezt a nemzetet, nem különböző ideológiák.

A második világháború után pedig egyházüldöző, nemzetellenes ideológia jelentkezett…

Kedves debreceni teológiai tanárom, Török István etikaprofesszor mondta a rendszerváltozás után: a negyvenéves babiloni fogságunkat azért tudtuk túlélni, mert előtte ébredésben voltunk. Ez a két világháború között kezdődött, kiteljesedése egészen 1948-ig, a fordulat évéig folytatódott. A hejőcsabai gyülekezet nem volt nagy, mégis kétszáz B-listázott, osztályharc címén nyomorúságra juttatott életet látott el a tudatosan tizedfizető egyházból! Megjegyzem, 1951-ben édesapámat felfüggesztették. Fegyelmi úton ’52-ben Ónodra került, ’60-ban kényszernyugdíjazták.

A kommunista diktatúrában mi volt az ön első illegális cselekedete?

A Hortobágyra száműzött „osztályidegenek” segítése 1952-53 körül, már debreceni teológiai éveimben. Például kinyomoztam, merre van a hortobágyi lágervilágban az a Borsós-tanya, ahol hejőcsabai ismerőseink laknak juhaklokba zsúfolódva. Kalandos úton bejutottam oda, ingem alatt nagy mennyiségű levelet csempésztem ki tőlük éjnek idején.

A teológián töltött évei alatt kezdettől érződött az állami beavatkozás?

Eleinte csodálatos szigeten érezhettem magamat Czeglédy Sándor, Török István professzorok szeminaristájaként. Ám megdöbbentő változásokról árulkodott, hogy Fekete Péter segédlelkészt ’54-ben nemcsak felfüggesztették, hanem még le is tartóztatták. Az ébredési mozgalom központi evangélistáját, Berényi József lelkipásztort, akinek prédikációiért gyakran felkerestük – egyetemi tanárokkal együtt – a Mester utcai templomot, ’55-ben függesztették fel. Miután ezekkel szemben hallattuk a hangunkat, Péter János tiszántúli püspök többünket el akart tanácsolni, ezt a forradalom kitörése odázta el.

Teológushallgatóként ragadott-e fegyvert az ötvenhatos forradalom alatt?

Ezt az Igét kaptuk baráti hallgatótársak Lélek szerinti vezetésben: „Magatokért bosszút ne álljatok!” Pedig többek között sógorom bátyját is agyonlőtték a parlament előtt. Kétkerekű taligán tolták ki nyolc kilométerre a városból. Az oroszok első inváziója nyomán ugyanis nem volt már hova eltemetni a halottakat. A virágágyások is mindenütt fel voltak ásva, rengeteg jelzéssel, kis tizenhat, sőt tizennégy éves gyerekek halálára emlékeztetve. Megértettem, hogy a mi dolgunk ebben a pusztulásban szolgáló és vigasztaló testvérekként tevékenykedni. Debrecenben élelmet pakoltunk fel és vittünk Budapestre. Visszafelé fedél nélküli, nyitott teherautóinkon halott egyetemistákat szállítottunk haza koporsókban. A szabadságharc leverése után szinte egy nap alatt visszaállt a kommunista rendszer egyházi vonalon is.

Mit hozott önnek történelmünk újabb elsötétülése?

Kicsapatást – bár nem rögtön. A forradalom vége felé ugyanis, amikor még fogalmam sem volt, hogy közel a leveretés, segítettem Péter János akkorra lemondott püspök lányának. Kérésére hazaszállítottam, hogy még láthassa az édesapját az akkor még feltételezhető felelősségre vonása előtt. Nem tudta, hányadán álltam a püspökkel, csak azt, hogy nagybátyja, Czeglédy Sándor szeminaristája voltam. Utólag kiderült, Péter János ezért hálából skóciai tanulmányi ösztöndíjat intézett nekem. Hát ezért tudtam egy ideig még bent maradni a teológián, bár soha nem akartam ebből hasznot húzni.

Mikor csapták ki végül?

A teológián még fontos vizsgák álltak hármunk előtt, akik mind az ébredés, mind Berényi József súlyosbodó ügye miatt mély testvéri közösségben forrtunk össze: Irlanda Sándor, Fekete Szűcs Gyula és én. Az 1958 eleji kápláni vizsgán Gyula bátran szögezte le a professzoroknak és a Tiszántúli Református Egyházkerület vezetőségének: ahogyan Jézus a pogány Pilátustól több emberséget tapasztalt, mint népétől, amely kirekesztette, megtagadta, úgy Berényi Józseffel szemben is az egyházi megnyilvánulások voltak a legfájóbban antihumánusak. Az új tiszántúli püspök, Bartha Tibor indulati kitöréssel úgy reagált erre, hogy szorong ezért az ifjúságért, mert olyan személy hatása alá került, aki szégyenére vált önnönmagának, családjának, egyházának, népének. Miután az esperes is ilyen hangot ütött meg, egész karomat fölemelve jelentkeztem…

Szót is adtak?

Jóakaróm, Darányi Lajos tiszáninneni püspök vizsgalevezető elnökként azt gondolta, a skót ösztöndíj várományosaként nem lesz baj a mondandómmal. De én határozottan azt válaszoltam Bartha püspöknek: „Mi is szorongunk önért, önökért. Isten a hátunk mögött lévő forradalomban számonkérte mindazt, ami az evangéliummal lényegileg nem illett össze. Isten újból számon fogja kérni ezt a mostani egyházvezetői magatartás alapján, és akkor bekövetkezik, hogy önök szégyenére lesznek saját maguknak, családjuknak, egyházunknak, nemzetünknek.” Percekig nem tudtak szólni. Engem meg, amikor leültem, hála töltött be, hogy Istenem, mi történt volna, ha én ezt most nem mondtam volna el! Életre szóló lelkifurdalás gyötört volna… Akkor még nem dobtak ki minket. Kaptunk egy évet, hogy írjunk új dolgozatot, amelyben százszázalékos megváltozásról teszünk tanúbizonyságot.

Tavaly megjelent könyve nemcsak Arany János etikájáról szóló 1958-as, „botrányos” lelkészképesítő dolgozatát tartalmazza, hanem visszaemlékezéseit is. Jól fogalmazok, hogy a lelkészképesítő vizsgán telt be a pohár önnel szemben?

A forradalom élt bennem és sorstársaimban, illetve az a felháborodás, hogy a szemünk láttára ölik a nemzetünket, és efölött a hivatalos egyházvezetés szemet huny. Amikor nekiültem megírni a dolgozatot, azt az Igét kaptam A prédikátor könyvéből: „Vessed a vízre a te kenyeredet, és sok nap múlva megtalálod azt.” Ez az imádság ébredt bennem: „Uram, ez emberileg nem értelmezhető. Hát azt a kenyeret a halak megeszik, elázik! Azt akarod kifejezni, hogy legyen olyan bizodalmam, hogy emberileg teljesen kilátástalan dolgot tudjak megtenni, amit kérsz? Hogy ne féljek az igazság melletti kiállásommal az egzisztenciámat elveszíteni, mert sok nap múlva visszaadod nekem? Uram, én hiszek benned teljes erővel!” És megtöltött Isten előre a vesztés ajándékával, örömével. Ami a dolgozatot illeti, kendőzetlenül párhuzamot vontam benne az 1848–49-es forradalom és szabadságharcra következő Bach-korszak és az 1956 utáni megtorlás között. Az elbíráló professzor írásos minősítése: „állam- és egyházkormányzat-ellenes pamfletet” írtam. A minősítés a pirossal sűrűn aláhúzogatott egyetlen példány kíséretében az utolsó pillanatban juthatott el a püspökhöz. Így a papi vizsga írásbelijén tessékelt ki minket egy hivatali küldönc. Egy óra múlva a nagy közös vizsgaterembe bezsúfolt egész vizsgázó ifjúság előtt közölték hármunkkal az egyszer s mindenkorra érvényes, Bartha Tibor püspök utasítására történő, azonnali hatályú kizárásunkat.

Hogyan tudta elviselni, hogy húszas évei közepén eldőlt, nem lehet hivatásgyakorló lelkész?

Megsejtettem, hogy ezzel Isten olyan erkölcsi tőkét gyűjt számomra, amelyet tanulmánnyal, doktori címekkel nem lehetne. Ahhoz az Úr ügyében való foglalatosság következtében időnként vesztesnek kell lenni. Az Úr elvár ilyet a gyermekeitől, persze különböző lehet, mit kell ezért feladni, mit kér el. Minél hosszabban tartottak a kihallgatások, letartóztatások, nyomásgyakorlások, az ügynöki beszervezés meddő kísérletei, annál inkább éreztem, hogy az Úr növeli sajátos ajándékomat. Eközben szállodaportásként a miskolci Avas szállóban kaptam munkahelyet, ott dolgoztam a rendszerváltozásig – leszámítva, amikor egy időre beszervezésem eredménytelensége miatt abból az állásomból is kizártak, és arra kényszerültem, hogy vályogvetésből tartsam el magamat.

Mihez kellett később az említett erkölcsi tőke?

Például súlyt adott azoknak az egyházpolitikai fölvetéseimnek, szervezéseimnek, amelyeket tiszáninneni főgondnokként, zsinati elnökségi tagként tettem. De például ahhoz is szükség volt rá, hogy az ellenségeimet is lelkigondozhassam, nehogy úgy tűnjön, tábort váltottam. Mindenki tudhatta, milyen megpróbáltatások közepette igyekeztem hűséges maradni.

Mondana egy példát az egykori ellenségek lelkigondozására?

Életem fontos ügye lett a megbocsátás, úgy gondolom, az Úrtól kaptam ezt. 1990-ben hirtelenjében főgondnokká váltam, miután teljes mértékben rehabilitáltak. Meglátogattam a Schweitzer-otthonban agyvérzéssel, tolókocsiban ülő Bartha Tibor egykori püspököt. Isten megadta, hogy bár ő távolított el valaha, úgy érezhessem, mintha édesapámat keresném föl, szeretettel, vigasztaló szándékkal.

Mintha az édesapját...?

Megtelt a szívem az elesettsége iránti szánalommal. Megdöbbentem, hogyan lett egy jelentős megjelenésű férfiúból ilyen kicsi valaki. De az arca… A tirannikus, félelmetes helyett szép arca lett. Azt gondoltam, én nem betegszobában, hanem Isten műhelyében vagyok. „Életre vagyok ítélve, nem lehet meghalnom, látnom kell mindent, ami most történik” – mondta keserűen. Összeomlott élet volt ő akkor, elfért egy kis tolókocsiban. Azzal vigasztaltam: „Püspök úr, nem minden omlott össze; amit helyénvalón, az Úr nevében tetszett cselekedni, az megmarad. Még vannak, akik emlékeznek az ön segédlelkészi szolgálataira Kárpátalján, Erdélyben. Aztán ott van az ön által szerkesztett nagy Keresztyén bibliai lexikon, és megmaradt a missziói lelkületűekről vagy a diakonisszákról való gondoskodás értéke. Ezek és hasonlók mind ott vannak vigasztaló tényekként az Úr előtt.” Közöltem, hogy szeretném, ha imádkoznánk is együtt. Erre azt mondta: „Fiam, az agyvérzés miatt már nehezen tudok beszélni, de vezess te az imádkozásban, és mi a feleségemmel követünk téged.” Miután imádkoztunk, még arra kért: „Fiam, gyere közelebb, az egyik karom még mozog, meg akarlak ölelni.” Majd: „Gyere még közelebb, meg akarlak csókolni.” Azoknak, akik engem emiatt meg akarnának támadni – már ha élnének –, azt mondanám: ti akkor voltatok vele végtelenül nyájasak, amikor ő erőteljes oroszlán volt, és csak amikor Isten – nem a ti harcaitokkal, hanem a Szovjetunió végével – őt is elbuktatta, akkor lettetek a nagy afrikai vadászok, akik odaálltok fényképezkedni az oroszlán mellé, hogy ti lőttétek le.

Nem érezte magát leláncolt Prométheusznak a Kádár-korban, a szállodai portásság évtizedeiben?

A nehéz helyzetű határon túli magyar családok érdekében végezhető földalatti tevékenység hamar életem részévé vált. Legfőképpen az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, illetve Erdélyben végeztünk ilyen szolgálatot. A hatvanas évek végétől bő húsz esztendőn keresztül rendszeresen látogattuk Erdélyt egy, hogy úgy mondjam, profi csempészcsapattal a legsötétebb Ceauseşcu-korszakban. Hollandiai és kanadai lelkipásztor testvéreken keresztül kaptuk a dollártámogatást, azt vittük és váltottuk át helyben, hogy a nélkülözőket, például olyan családokat, ahol az édesapát bebörtönözték a hitéért, tudjuk támogatni létszükségletű dolgokkal. A kolozsvári tanári kart is igyekeztük ellátni gyógyszerekkel. Közben, mivel Billy Graham világszerte kereste azokat az embereket, akiket Jézusért félreállítottak, belekerültem az amerikai prédikátor világszintű evangelizációs hadműveletébe. Mellesleg a fél világot két fillér nélkül repültem be, mert ők fizették az útjaimat. Ez páratlan kapcsolatépítési lehetőséget teremtett számomra, amit aztán 1990 után a szervezőmunkámban kamatoztattam.

Felsorolna pár rendszerváltozás utáni intézményalapítást, amelyhez köze volt?

Nem hiszem, hogy tehetséges volnék, de azt igen, hogy kicsi lángocskákat kaptam. Méghozzá arra, hogy buzdítsak különféle intézmények meg- vagy újraalapítására, és szervezzem a beindításukat. Kárpátalján három gimnázium született a kilencvenes évek első felében. Sógorom, Tüski István hollandiai lelkipásztor szinte az egész ottani iskolarendszert mozgósította ezért. Értékes munkatársam volt többek között Pándy-Szekeres Dávid és felesége, az önkéntes fiatalok, de Gulácsy Lajos és Horkay László püspök uraktól is segítséget kaptunk. Ma is csaknem hatszáz gyermeket nevelünk ott folyamatosan. Marosvásárhelyen árvaházat létesítettünk, ehhez ír és skót protestáns falvakban hirdettem az Igét és gyűjtöttem pénzt. Az építkezési munkálatokban ír protestáns önkéntesek is segítettek kétkezi munkával. Sárospatakon tiszáninneni főgondnokként kezdeményeztem az 1951-ben felszámolt pataki teológia újraindítását. Senki sem hitt benne, hogy sikerülhet, rám bízták, hogy ha mindenképp akarom, szervezzem egyedül, illetve csatlakozó munkatársakkal, akik közül említhetném Győri István professzort és feleségét. Isten kegyelme, hogy még 1991-ben megnyitotta kapuit a hittudományi főiskola. Szólnom kell a ma már virágzó Károli Gáspár Református Egyetemre vonatkozó kezdeményezésemről is, amelyre az egyházvezetőségből valaki először azt mondta, minek bajlódjunk egy ilyen „gubics egyetem” létrehozatalával, más meg azt, ezzel a próbálkozással nemcsak magamat, hanem az egész református egyházat is nevetség tárgyává teszem. Végül mindenki megértette, hogy kairosz, történelmi jelentőségű alkalmas idő van, amikor sem a törökök, sem a Habsburgok, sem a szovjetek nincsenek itt, hogy gáncsolják hitéleti erőfeszítéseinket. Mivel holland és kanadai testvérek is meghatározó segítséget nyújtottak, 1993-ban a Károli is életre kelt.

Ma is fáradhatatlan. Beszélgetésünk után az orosz–ukrán háború kitörésétől számított negyvenegyedik kisbuszos segélyútjára indul Kárpátaljára…

Valóban, Horváth István dunántúli barátommal negyven út során eddig négyszáz mázsát vittünk át. Eljutottunk Lembergbe is, ahova meghívást kaptunk az első ukrán protestáns nemzetközi missziói konferenciára, majd a másodikra is, Varsóba. Megdöbbentett, hogy az ukrán nép ortodox tengerében jelentős protestáns közösség is van ezerháromszáz gyülekezettel. Világos lett előttem, hogy nekünk, magyarországi reformátusoknak el kell indulnunk a magyar–ukrán protestáns kapcsolatok építésében is, illetve hogy keleti irányú misszióra nyílhat lehetőségünk, pont a végtelen nyomorúság következtében, mintegy a romokon. Azt mondtam az ukrán testvéreknek: „Isten nagy lelki ébredést készíthet el közöttetek, és úgy gondolom, nekünk együtt kell munkálkodnunk majd ebben a fizikai segítségnyújtás mellett.” Hozzátettem, az ottani szélsőségesek háború előtti bántó-megfélemlítő kárpátaljai magatartása ellenére Magyarország és benne a református egyház szeretetszolgálata másfél millió menekültnek segített. Fölvetettem, hogy a háború lezárulta után szervezzünk közösen stadionméretű konferenciát hajdani menekültek részvételével, és alakítsuk meg az ukrán–magyar evangéliumi baráti társaságot.

Milyen jövőképet szánna a saját nemzetének?

A jövőkép nem elsősorban gazdasági kérdés, hanem hitbeli ajándék. Ezért azt szeretném, hogy sokkal többen eljussunk ahhoz a felismeréshez: Isten gondolatában benne vagyunk egyenként és nemzetként is. Az üdvösségünkkel együtt kapjuk, hogy gondja van ránk, jól tudván, mire van szükségünk. Az Úrban kapott jövőképünkbe bele kell férnie – emberi kicsinyes mérlegeléseink ellenére – az ő legnagyobb csodájának: a gyermeknek, testvéreivel együtt!