Kortárs művészet, szakralitás, reformáció

Mi lenne a művészet célja?

Horatius szerint a művészetnek tanítania és gyönyörködtetnie kell. Ez a gondolat évszázadokon át meghatározta az alkotókat, ahogyan engem is korábban. Ilyen vágyakozással, inspirációval és egyben naivitással nyertem felvételt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára. A kortárs művészet fősodra azonban eltér mindettől. Nem is éreztem jól magam benne mindaddig, amíg a tanulmányaim során nem találkoztam a keresztyén szakrális művészet specializációval. Érdekelt, hogyan illeszkedhet pályaválasztásom református identitásomhoz, mit jelenthet alkotó emberként a keresztyénség. A műhelyt Varga Ferenc, a szakma elismert mestere vezette, aki hitét gyakorló katolikus. Az ő útmutatásai mentén nyílt meg előttem a szobrászat mélysége és kihívása. Egy alkalommal feladatul kaptuk, formáljuk meg az „Isten képére teremtett ember képét”. Ennek a felvetésnek csak személyesen tudtam megragadni a mélységét, így önportrét faragtam carrarai márványból. Egészen másképpen hatott rám ez a folyamat, mint azelőtt bármely más önálló alkotás az egyetemen. Sajátos perspektívát, motivációt ad a művésznek, ha Isten dicsőségére akar alkotni.

Hogyan lesz művész a szakemberből?

Sztereotípia, hogy a képzőművészet több puszta mesterségnél, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szakmai fölkészültség ne lenne feltétel. Varga Ferenc tanárom szerint „az ember kezének és szemének munkája folytán leírhatatlan tartalmak jelennek meg egy műalkotásban”. A művész nem feltétlenül egy korábban általa megfogalmazott üzenetet akar átadni. De előfordulhat, ahogy az is, hogy a készülő mű fedi fel önmagát mind az alkotójának, mind a befogadónak.

Miképpen gondolkodik a haladó művészet a műről?

Szabados Ádám teológus meglátása szerint a progresszív világszemlélet úgy véli, hogy „túl sokan, túl sokáig, túl sok mindenre akartak megtanítani bennünket”, akár a művészeten keresztül is. Ebbe belefáradtunk, kiábrándultunk a nagy narratívákból. Mintha csupán kikapcsolódni szeretne az ember a művészet által, élvezni azt, már nem akarja magát azzal terhelni, hogy figyelje, mit tanít vagy üzen. A kortárs művészet képviselői nem feltétlenül törekszenek arra, hogy alkotásuk túlmutasson önmagán valami nagyobbra, fenségesre vagy magasztosra. Önérvényűek, önmagukra mutatnak, és ebben van az igazi mélységük.

Nem mindenki őszinte a művészetben – mondta bizonyságtételében a Református Fiatalok Szövetségének egyik alkalmán. Mennyire tud, mer az lenni?

A kortárs művészek nagyrészt a galériák világában érvényesülnek. A kurátorok szellemisége, lelkisége határozza meg, milyen koncepciók mentén válogatják össze a kiállítások anyagát. Ebben a közegben az a művész fog érvényesülni, aki idomul a progresszív világi folyamatokhoz, ideológiákhoz. Ha más utat választ a szobrász, akkor meg kell teremtenie a lehetőséget munkájának megjelentetésére. Tanulmányaim első éveiben én is alkottam a kortárs művészet paradigmái szerint, viszont idővel nem éreztem a helyemen magam. Némelyek azonban lelkiismeretük ellenére is tovább próbálkoznak, mások elhagyják a pályát. Az én irányváltásom belső késztetéséhez külső tényezők is megadattak, mint a mesterváltás Varga Ferenchez.

Hogyan alkot?

Az alkotó ember szemlélője a világnak. Inspirációja sajátos érzékenységéből ered, látja és megfigyeli a teremtettséget, a történéseket és a különböző folyamatokat. Sokszor nem tudni, hogy az alkotó választja-e a témát vagy fordítva. Minden munka egy-egy külön történet. Keresztyénként a művészetemmel is Istent szeretném dicsőíteni, háromféle alkotói attitűdöt látok magam előtt. Az egyik a profán, a kereső, a szemlélődő, amikor a körülöttem lévő, látható világból inspirálódom. Annie Dillard költőnő szerint „Azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk a teremtésnek, és segítségére siessünk. Észrevegyünk minden dolgot, hogy minden dolog észre legyen véve: a hegyek árnyékát, a kavicsokat a tengerparton, de egymás arcát és sokszínű lényét is, hogy ne kelljen a teremtésnek üres ház előtt játszania.” Ide sorolnám a fekete diófából faragott Jó pásztor munkámat. Gyerekkoromat a magyar kultúra, a paraszti világ gazdagságának, szépségének szeretete határozta meg. Érdekelt, hogy Isten Fia miért azonosítja magát sokszor a társadalmi periférián mozgó rétegekkel, akár a pásztorokkal. Ez a kisplasztika egy egyenlő szárú háromszögbe komponált, fél térdre ereszkedő férfiú. Kezeit a botra kulcsolja, homlokát annak felső végéhez érinti, ölében bárány fekszik, arca azonban nem hordozza magán a jól ismert Krisztus-karakter jegyeit. A szemlélődő nem feltétlenül asszociál róla Jézus személyére és a megtaláltatottságra, bár számomra egyértelműen arra utal. A léttől megragadott alkotó a teremtett világ értelmes vizsgálata révén megfigyeli a dolgokat, majd megformálja. Így azok közvetett módon hordozhatnak olyan evangéliumi igazságokat, amelyeket némelyek észrevesznek, mások viszont nem. A második út a szolgáló attitűd. Ahogyan Pál írja a filippibeliekhez: „…akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök.” A református művész lehetőségei között is jelen vannak a bibliai történetek, evangéliumi témák, de akár Krisztus ábrázolása is.

„Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” – szól a parancs. Szabad reformátusként feszületet készíteni?

Isten kér, hogy ne ábrázoljuk, ő véghetetlen lélek, nincs olyan forma, amely befogadhatná. De Jézus Krisztusban kijelentette magát, és látható testben jött közénk. Azt mondja magáról: „Aki engem lát, látja az Atyát.” Ha egy feszületet tudunk úgy szemlélni, hogy az nem válik bálvánnyá, akkor helyén kezeljük a műalkotást. Az a legfontosabb, hogyan hat a lelkemre, milyen gondolatokat, érzéseket ébreszt bennem. Ha bálványként kezelem, akkor biztos, hogy tévedek. Diplomamunkámnak a Bizonyság kőben címet adtam. Ez a márványkorpusz megtört, száraz testalkatú Krisztus-karaktert ábrázol. Mindazt, amit megtérésemkor megtapasztaltam és átéltem, így tudtam egyértelműen kifejezni a művészeten keresztül. Munkám az Istennek szívből és nem színből szolgáló motiváció által jött létre, ezért a második, a szolgáló alkotói attitűdhöz sorolnám.

Mit csinál egy református művész a szakrális szobrászat világában?

A protestantizmusnak valóban mostohagyereke a képzőművészet. Mit csinálok? Alkotó ember vagyok, és ha valami érdemeset, szépet, igazat tudok mondani a műveimmel, akkor az nem az én érdemem, hanem rátaláltam valamire, amit a kapott tálentumaimmal megformáltam. A keresztyén szakrális művészet témakörében írt doktori disszertációmmal a protestáns párbeszédet próbálom előmozdítani.

Mi lenne a harmadik alkotói attitűd?

A spirituális, a bizonyságtevő. Ebben az esetben a szemlélődés tárgya a kinyilatkoztatott, láthatatlan valóság. Az egyetemen a kortársakkal beszélgetve, egymás kutatásaira reflektálva, kimondva, de akár kimondatlanul is felmerült a kérdés: ismerjük a keresztyénség művészettörténetét, de túl vagyunk rajta, hogyan határozhatna meg ma bennünket? Disszertációmban és a készülő munkámmal erre és ehhez hasonló kérdésekre szeretnék válaszolni. Ferenczy Károly A tékozló fiú című festménye meghatározó volt számomra. A fiatalabb fiú kompozícióját egyes szám első személyben formálom meg viaszból. A művészettörténet évszázadokon keresztül realisztikusan ábrázolta az embert, vagy éppen erősen stilizáltan, ruharedők ezerféle variációiban, de emelkedetten, teátrális kontraposztokban, szebbnél szebb módon. Ezzel megy szembe Ferenczy Károly. Úgy éreztem, a kortárs közegben úgy tehetek Istenről bizonyságot, ha szakítok a tradicionális megformálásokkal, és merem megalázkodó, meztelen állapotban ábrázolni önmagam tékozló fiú alakját. Ez nem valamiféle önkifejezés. A Lélektől megragadott alkotó Isten titkos bölcsességét szólja, a korinthusiakhoz szóló első levélben így olvassuk: „Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre.”

Mennyire tekinthető a fizikain túl szellemi folyamatnak az alkotás?

Az Istent kereső autonóm művész alkotói attitűdje nem választható el az alkotó Isten iránti vágyódásának személyes érintettségétől. A művész azáltal, hogy nem az egyház megrendeléseire dolgozik, autonómmá vált, és bizonyos értelemben magára maradt. Elsősorban mint ember, nem mint alkotó áll Isten előtt. Sok szakmai diskurzus ott siklik félre, hogy szétválasztják a kettőt. Csak művészként akarnak a szakralitásról beszélni. Elvetik a tényt, hogy a művész mindenekelőtt ugyanolyan esendő ember, mint az összes többi, és őreá is érvényesek Isten kinyilatkoztatásai. Henri Matisse-t egy kápolna átalakítására kérték fel. Picassóval folytatott levelezéseiből kitűnik, olyan témával találta szemben magát, amelyhez nem volt eszköztára. Nem tudta csupán szakmailag kezelni a kihívást, bizonyára legbelül választ kellett adnia arra a kérdésre, hogyan vélekedik Krisztus keresztjéről, hogyan áll a keresztyénséghez.

„Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” – olvassuk a Példabeszédek könyvében. Lehet ezt úgy helyettesíteni, hogy onnan indul ki a szakrális művészet?

A keresztyén művészet a szívben történő folyamatokat jelenti. A lélekben zajló változásokat, akár a legszakrálisabbat is: megbizonyosodik arról az ember, hogy Krisztusé. Így természetesen nem lehet programszerűen alkotni. Számomra az inspiráció nem csupán művészetelméleti vagy szakmai kérdés, mert keresztyén emberként szemlélem a valóságot. Ebben a relációban látom teljesnek az alkotói attitűdömet. Ha megbízást kapok, keresztyén emberként gondolom végig, nem tudom függetleníteni magamat az Úrtól.

Leginkább milyen anyaggal szeret dolgozni?

A klasszikus irányt képviselem. A kortárs művészetben ma már nem különül el a szobrászat. Képzőművészként az alkotó a legkülönbözőbb anyagokkal foglalkozik, a virtuális szobrászattól kezdve a legújabb ipari anyagokig. Számomra kihívást a matéria megmunkálása jelent, olyanra formálhatom, mintázhatom, amilyen még nem volt. Szeretem ezt a folyamatot, keresni a mozdulatot, a formát, a tekintetet, amit mindaddig nem tudok pontosan megfogalmazni, amíg nem találom meg. Érdekes ellentmondás. A fa- és kőfaragás nehéz fizikai munka. Bár gépekkel gyorsítjuk meg a felesleg letermelését, viszont utána elő kell venni a vésőket, a kalapácsot, és ehhez le kell csendesülni belül is. Háborgó lelkiállapotban nehéz alkotni.