„Könnyű” nyári

Amilyen könnyű (szinte semmi) nyári ruhákat öltöttünk magunkra, legalább olyan nehéz lett a nagyobb részt már mögöttünk álló évszak. A kánikulában leggyakrabban csak az aggodalom felhői jelentkeztek, s azok is közérzetünk égboltozatát tették komorrá, mert sűrűn az eszünkbe jutott, hogy vajon milyen jövő vár ránk. Még a szorgalmas bibliaolvasó is megfeledkezhetett a Máténál fölbukkanó intelemről, mely szerint „elég minden napnak a maga baja”.

Öregjeink ezzel a bölcsességgel és bizodalommal tekintettek az életükre – és nekünk sem ártana egy kis csíra ebből a tapasztalatból, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne volna szükség a tervezésre. Gondosan elkészített napi és heti, éves vagy életprogramunkat azonban az imának kell kereteznie: a terv és a fohász relációja tudatosítja bennünk azt az örök igazságot, hogy a Teremtő tisztában van vele, mire van szükségünk, és ha mi is képesek vagyunk megnyugodni az ő szándékaiban, az aggodalom bizalommá változik, a félelem pedig szeretetté.

Bárhová utazom, egy könyv mindig ott van a táskámban: az Újszövetség és A zsoltárok könyve egyben, amelyet még egyetemista koromban, úgy harmincöt évvel ezelőtt adott nekem falusi lelkipásztorunk, s amelyet a Bibliatársulat éppen születésem évében, 1965-ben jelentetett meg. Bevallom, előfordul, hogy ki sem nyitom, viszont megnyugtat a tudat, hogy bármikor fölüthetem a viharvert lapokat, ha szükségét érzem.

Rövidebb kikapcsolódásra készülődve végignéztem néhány polcomat, hogy vajon milyen könnyű nyári olvasmányt vigyek még magammal. Időnként előveszem Kurt Vonnegut egyik kötetét: Mi szép, ha nem ez? címmel adták ki Az ötös számú vágóhíd szerzőjének egyetemi tanévzáró beszédeit. Nem a felsőoktatásban eltöltött idő szakmai ártalmaként döntök így, hanem azért, mert néha szarkasztikus humorával is alapvető emberi és létigazságokra mutat rá. Az 1994-es, a New York-i Syracuse Egyetemen elmondott beszéde például arról szól, hogy köszönetet mondott, amiért a fiatalok képzettek lettek, ott állnak a felelős felnőttkor küszöbén, és emlékeznek meghatározó tanáregyéniségeikre, majd elnézést kért a Föld nevű bolygó iszonyatos állapotáért. S a feladatot egy példázatba rejtette. „A művész két dolgot tesz. Először is belátja, hogy nem képes ráncba szedni az egész világmindenséget. Viszont legalább egyetlen, parányi darabkáját pontosan olyanná formálhatja, amilyennek lennie kell.” Ilyen „művészi” feladat vár mindenkire, s talán segít ebben az, ha őszintén ki meri mondani egy másik embernek, hogy „szeretlek”. Szórakoztató stílus, elgondolkodtató üzenetek.

A másik „könnyű” nyári olvasmány az olasz fizikus, Carlo Rovelli 2020-ban megjelent könyve, a Helgoland, avagy Hogyan változtatta meg világképünket a kvantumelmélet. Ebben az a folyamat tárul föl előttünk, ahogy a szubsztanciákból álló világot fölváltotta a relációkból álló világ képe. Leegyszerűsítve ezt: minden csak a kapcsolatokban létezik, önmagában nem. Talán azért említettem fentebb a tervezés és az imádkozás relációját, mert ennek a könyvnek a harmadik része éppen arról szól: „Lehetséges, hogy valami valóságos neked, de nekem nem?”

A kvantumelmélet végső soron azt írja le, ahogyan a természet egy része megmutatkozik a természet egy másik része előtt. S mivel a teremtett világ minden része hat egymásra, ezekből a kölcsönhatásokból érthetjük meg a létezésüket és működésüket. Az atomfizika szintjén is, az istenhit szintjén is. Egy dolog tulajdonsága nem más, mint az a mód, ahogy befolyásolja a többi dolgot, és ha volna olyan „objektum”, amely semmivel sem lépne interakcióba, az nem is létezne. Mivel pedig a Teremtő az „ősrobbanástól” kezdve ott van az összes létező dolog közötti minden kölcsönhatásban, ha valóban „létezni” szeretnénk, akkor kapcsolatba kell lépnünk vele. S ha létrejön ez a reláció, elkerül bennünket majd az aggodalom is.