Összeegyeztethető-e a lelkészi hivatás és a költőiség? Netalán bűn lenne az alkotás? Vagy lehet, hogy a művészet éppen a Biblia parafrázisa? Mi a közös egy imában és egy verseben? Jelentős magyar költők vallásos művészetfelfogását gyűjtöttük csokorba cikksorozatunk harmadik részében.
Ha a magyar irodalomtörténet karizmatikus alakjaira gondolunk, a költészetüket többen a megélt hitvilágukkal vagy éppen a református hagyományokkal azonosították közülük. Bornemissza Péter író lelkészként alkotott, tanítványa, Balassi Bálint istenes versei pedig új lírai hagyományt teremtettek, míg Csokonai az alkotásait többnyire temetési szertartásokra írta. Utánuk Berzsenyi Dániel volt az, aki metafizikai igénnyel állt az alkotáshoz, ő úgy gondolt művészetére, mint szakrális kommunikációra.
A klasszicista, szentimentalista költő szerint minden emberben fellelhető az isteni természet, az erre irányuló felismerés pedig a „képzőszellem” által lehetséges. A képzőszellem, a mindannyiunkban ott lappangó leglelkibb embernek a felfedezése és elsajátítása az egyszerre üdvözlendő művészeti és vallási értelemben is fontos. A poéta a muzsikát, az éneket és nem mellesleg a költészetét tette meg az Istent érző emelt lélek első számú elbeszélőjének, amely által a képzőszellem birodalmába kerülhetünk.
„Melyek szerint tehát, úgy vélem, nem fogok nagy idealizmussal vádoltatni, ha mondom, hogy a képzőszellem oly isteni tulajdona az emberiségnek, mely nemcsak egész földi életünket megszebbíteni s azáltal boldogítani ösztönöz bennünket; de egyszersmind ösztöne valami szebb életnek és religiónak; s jól monda Jean Paul, hogyha minden templomok leomlanak is, de a poézis oltárain az áldozatok meg nem szűnhetnek.”
A XIX. század általános gondolati problémája a vallás és az ész szembekerülése volt egymással. Tompa Mihály alig harmincévesen, rendkívül sikeres költőként a főváros művészvilágát maga mögött hagyva ment el református lelkipásztornak. Attól fogva fő törekvése az volt, hogy a vallás és a természettudomány igazságait megbékítse egymással a prédikációin keresztül. Nagyszerű egyházi szónoklatai mellett tanulmányt írt A reformáció áldásai címmel, kiemelve a lelkiismereti szabadságot a vallásban. Költőként is aktív maradt, a művészi és egyházi státusz pedig jól megfért egymás mellett életében. A vallási élmények megélése ugyanis ott történik, ahol a költészet: a versek elrepítenek minket egy emelkedett lelki, szellemi szférába, ahol a vallás titkait is megsejthetjük.
A költőnek alighanem személyesen is fontos volt, hogy a verseiben, imáiban megélt lelki magaslatokat a gyülekezete nyelvén, esetleg tudományosan is elbeszélje. Arany János Tompa verseskötetével kapcsolatban így ír: „Oly mélység fölött lebeg, hol féltjük – az embert. Állítson a költő keresztet az ily örvény felé, s óvakodjék ott járni.”
Arany János művészeti ars poeticájában is nagy szerepet játszott a vallási elköteleződés, református neveltetése. Fiatal korában, vándorszínészi szárnypróbálgatásai közben, szeretett családját tragédiák érték. Ettől kezdve Arany messziről elkerülte a művészeti hedonizmust, annak önmegvalósító gesztusait. A legnagyobb magyar epikus költő a mű formai, technikai, ritmikai szempontjaira fordította figyelmét, a lírai elragadtatást nem tartotta helyénvalónak a műveiben. A művészet értékét annak keresztyéni erényességében látta, többnyire az önkényes szubjektivitás ellenében. Írásainak célja egy közösségi-nemzeti toposz megalkotása volt, egy szerény, visszafogott, a közösségéért élő, cselekvő nemzeti emberképpel, amellyel teljes mértékben azonosította is magát.
„Mindez házasságomig tartott, akkor föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más.” „Miért (ti. kellett – a szerk.) e pályára lépnem, mely egész életre boldogtalanná tett? Oly nyugodtan élnék, én egyszerű falusi jegyző, nem ismerve senkitől! De az ördög nem hagyott békét! Első léptem sikere hiúvá tőn, s vágyakat keltett bennem, melyek elvontak a mindennapi élet gondjaitól” – írja levelében éppen Tompa Mihálynak, akivel jó barátságot ápolt.
Az Arany-féle puritán józansággal kevésbé azonosítható Ady Endre ugyancsak református neveltetésben részesült. Következetes hitről az ő esetében nem beszélhetünk, költészetét a vallást megkérdőjelező modernizmus határozta meg. Ugyanakkor rengeteg versét szentelte a hit kérdéseinek, megélt és kifejezett istenélményei minden keresztyén számára gyönyörű bizonyosságként szolgálhatnak (Az Úr érkezése, Köszönöm, A Sion-hegy alatt stb.).
Részlet Ady Köszönöm című verséből
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Barta János irodalomtörténész így ír Ady transzcendenshez való viszonyáról: „Az istenélmény feloldódik a világban, maga az élet, az ember, a természet válik szentté. A felfokozott intenzitású metafizikai igény nem képes egy határozott, vitathatatlan középpontra irányulni – megfoghatatlan, túl sok arca van, túl sok e világi hasonlattal ír róla a költő.”
Ez már közel áll ahhoz a művészetszemlélethez, amely a magyar irodalomtörténetben elsősorban Pilinszky Jánosnál jelenik meg, aki a vallás és a művészet tekintetében az egyik legfontosabb hivatkozási pont. Ahogy Arany János, úgy a hithű Pilinszky művészetfilozófiája is távol állt az önkényességtől, hisz a költő ars poeticájának célja: a közös hit, közös valóság megélése, kifejezése.
Ez az alkotó szakrális alaphelyzetéből fakad: a művész csak médium, akin keresztül a természetfeletti közvetít. A művész feladata a földi dolgok szellemi kiteljesítése a transzcendens irányába. Ennek eszköze pedig a dolgokban való elmélyülés, az imádságos szemlélődés, az „aktív-passzív” figyelem és a szenvedés megélése. A magát keresztyén költőként meghatározó alkotó ugyanis úgy véli, a művészet alapja a Biblia története. Mindannyian a passiótörténeten keresztül lehetünk részesei a teljes valóságnak, a krisztusi történet, mint ősdráma, az alapja minden művészeti katarzisnak.
Részlet Pilinszky János A valóságról című írásából
„Az imádság ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ahogy a művész munkája is. (...) Minden imádkozó ember az evangéliumi atyai ház ajtaján kopogtat. Mivel egyedül ennek ablakából nyílik kilátás arra ami van, és úgy, ahogy az van. Elmélyült imájában az ember, ha csak egy pillanatra is, újra és újra jónak láthatja a teremtést, ahogy azt Isten is jónak találta. S gyötrelmes életünknek épp ez a keserves, már-már sziszifuszi küzdelme a legfőbb reménysége is – hogy egyszer a tényeken túl megérkezünk a teljes és végleges realitásba.”