A református és a magyar identitás szerves összekapcsolódását a Habsburgok nem tudták megbontani. Ez őket újabb és újabb – bár általuk sokáig csupán időlegesnek gondolt – visszakozásra kényszerítette. Uralmi területük eme részén a Habsburgoknak is el kellett tűrniük a protestantizmus megmaradását – állapítja meg Kovács Kálmán Árpád történész, akivel a hazai reformáció elterjedését és küzdelmeit tekintettük át.
Mi segítette azt, hogy a feudális Magyarországon, amely még három részre is szakadt, ekkora fogadókészség legyen az Isten hamisítatlan kinyilatkoztatásához visszatérő reformáció iránt?
Sok oka volt ennek, kezdjük ott: Magyarország a középkortól kezdve élénk szellemi kapcsolatban állt a környező országokkal, elsősorban annak révén, hogy vándordiákok külföldi egyetemeken tanultak. A peregrinációnak nevezett jelenség célpontjai részben kicserélődtek, megjelentek a protestáns egyetemek, főleg Hollandiában, Németország fejedelemségeiben és Svájcban. A sokszor magyar nemesi támogatással ott tanuló diákjainknak felbecsülhetetlen szerepe volt abban, hogy Magyarország hamar a reformáció éllovasai közé került. A német reformáció individualistább, ugyanakkor fejedelem-központúbb volt, mint a svájci reformáció. Utóbbi hite centrumába Istent és az Úr-elöljárók-közösség hármas szövetségi viszonyrendszerét helyezte. Magyarországon az említett két típus egyfajta vegyüléke jött létre. A lutheranizmus főleg a németek és a szlovákok között hódított, a magyarság az 1540-es és 60-as évek között egyértelműen a svájci reformáció mellett kötelezte el magát. Erdély sok tekintetben külön utat járt: itt az alapvetően itáliai gyökerű unitarizmus is meggyökeresedett.
Azon túl, hogy – és ezt mint hívő tudós biztosan akceptálja – Isten Szentlelke támasztott ébredést, milyen lelki oka lehetett még a fogékonyságnak?
A magyarság reformációs háttérélményét három tényező határozta meg. Az egyik a Moháccsal kezdődő rettenetes nemzeti megaláztatás, fokról fokra széttagolódás, állandó hadjárások, szörnyű pusztítások elszenvedése. A másik: a katolikus hatalmaktól való állandó elárultatás az ország vérzése közben – pápaság, Habsburgok… Harmadikként említendő, hogy a koronát megszerző Habsburgok – bár hangsúlyozták a magyar királyi címüket és ígérték az ország megvédését – alapvetően idegen hatalomként viselkedtek. Ráadásul a nyugati központosító törekvések mintájára Magyarországon is erősebb központi hatalmat akartak létrehozni. Ezért a nemesi közösség érdekérvényesítő szándéka is benne volt abban, hogy gyorsan fejlődött nálunk egyfajta patrónusi reformáció. De a reformáció elterjedését Magyarországon széles körű társadalmi egyetértés övezte. Ezt mutatja, hogy európai összehasonlításban nagyon kevés volt az atrocitás.
Mit tart az olyan vélekedésről, hogy a török a meghódoltatott területeken maga is támogatta a reformáció elterjedését?
Legalább annyi üldözési, mint támogató mozzanatot tudunk a korból felhozni, tehát erős túlzás, hogy a török uralom támogatta volna a reformáció elterjedését. Viszont alaposan hozzájárult. Nemcsak a mérhetetlen szenvedések okozásával, amelyek sokakat Isten dolgai felé tereltek, nemcsak a hierarchikusan szervezett katolikus világi papság ellehetetlenítésével, hanem politikájának egyéb megfontolásaival is. A török a balkáni tapasztalatai alapján leszűrte, hogy uralmának konszolidációja érdekében bizonyos egyházi önszerveződést engednie kell. De csak akkor, ha a hátterében nincs reprezentatív társadalmi erő. Szóval a hozzáállás felemás volt: csak az egyszerű lelkészeknek, iskolamestereknek – illetve a ferencesek megtisztultabb ágához tartozó, gyakran protestánssá váló cseribarátoknak – engedte meg a vallási élet szervezését, mert ezeket a saját struktúrájában meg tudta tűrni… A másutt patrónusi reformációt megvalósító nemesi meg városi közösségeket a török tudatosan kiűzte a saját területéről, mert se a nemesi, se a városi polgári privilégiumokat nem tolerálta. Csak a mezővárosi közösség autonómiája maradhatott meg, így a hódoltsági területeken mezővárosinak nevezhetjük az ott jellemző reformációt.
Említette, hogy a katolikus papság helyzete romlott a török jelenléte miatt. Ez mennyire szolgálta a reformáció hazai térhódítását?
Megroppant maga a katolikus egyházi felépítmény is, már a mohácsi csata következtében, illetve azért, mert az ellenkirályok és I. Ferdinánd idején hosszú ideig nem töltötték be a megüresedett főpapi hivatalokat, hogy a király érdeke szerint azok javai a kincstárra háramoljanak. Ebben a helyzetben gyakran előfordult, hogy hatalmaskodó földesurak szerzetesközösségeket oszlattak föl birtokaik megszerzése céljából. Az ilyen elbirtokláshoz vezető jelenségek egészen 1548-ig eltarthattak, mivel egészen addig nem állt helyre a védelmet nyújtani képes hierarchia. Akkor azonban törvény született a királyi Magyarországon a katolikus egyház maradékainak a megmentésére, be kellett tölteni ismét a katolikus főpapi székeket. Ennek következtében megmaradt egy katolikus főpapi réteg. A protestáns rendek sem támadták a stallumokat. Mivel Bécs amúgy is fellépett a rendiség ellen, nem akarták a rendiség bástyáit rombolni, amelyek mögé maguk is be tudtak húzódni. Mégis: a főpapi réteg újraélesztése és a jezsuiták 1564-es megjelenése ellenére a társadalom folyamatos protestantizálódása előrehaladt.
Ez szinte hihetetlen, ha azt vesszük, hogy a teljes magyar nyelvű Bibliára még 1590-ig várniuk kellett…
Egy protestáns prédikátort a Károli-biblia vizsolyi kinyomtatásáig is fontos dolgok különböztettek meg a katolikus alsópapság tagjától. Megnősülhetett, hosszabb prédikációkat tartott, sőt, ő már a liturgikus szövegeket is népnyelven mondta. A protestáns istentiszteleteken magyarul énekeltek, kialakult, elterjedt és növekedett az énekkincs. Sztárai Mihály, Skaricza Máté nemcsak prédikátor, hanem énekköltő is volt. A születő népénekekben rengeteg zsoltárparafrázist találni, végtelen teológiai mélységgel, ezeket énekelték maguk az egyszerű hívek is – vagyis a protestáns éneklés útján is demokratizálódás következett be az istentiszteletben.
Úgy is mondhatnánk, hogy a hívek hozzáfértek a teljes értékű lelki eledelhez?
Igen. Ennek is köszönhető, hogy a reformáció folyamatosan szűrődött lefelé. A hagyományos katolikus liturgia egészen az 1960-as évek végéig latin nyelvű maradt – a pap és a ministráns énekelt, természetesen latinul, a székesegyházakban pedig képzett kórusok látták el az énekszolgálatot –, ezzel szemben a protestáns hitvitázó irodalom füzetecskéit a mezővárosi polgárok akár messzi vásárokra is elvitték magukkal. Méliusz Juhász Péter egy írásában meg is köszöni nekik. Úgyhogy az ő tevőleges lelkesedésük nyomán is kizendült az evangélium.
Mégis: Luther tollából a németek már 1534-re teljes Bibliát kaptak…
Igen, az első protestáns bibliafordító, Sylvester János 1541-ben is még csak egy teljes Újszövetséget tett le az asztalra. Sajnos olyan – dunántúli – nyelvjárásban, amely nem vált népszerűvé és nem terjedt el, hiába volt szép a fordítás, és hiába talált főúri támogatót a kinyomtatásához. A németeknél 1517 után félnemzedéknyi idő kellett a teljes nemzeti nyelvű Bibliához, nálunk vagy kétnemzedéknyi idő. Ezalatt lelte meg a magyarság azt a közvetítő nyelvjárást, a felső-tiszait, amely mindegyik magyar nyelvjárásban népszerű tudott lenni, illetve megtalálta azokat a mezővárosi és főúri patrónusokat, akiknek a támogatásával nyolcszáz példányban ki is tudta nyomtatni Károli Gáspár és fordítóközössége munkáját. Magyarországon akkor öt nyomda volt összesen, míg egyedül az egyetemi Heidelberg városában huszonöt… Ez mutatja a jóval fejletlenebb viszonyainkat, ám a magyar nyelvű teljes Bibliát két generáció alatt annál inkább óriási teljesítménynek tekinthetjük!
Mi lehetett e nagy teljesítmény mögött?
A protestáns prédikátoroknak korábban is kellett hogy legyen egy latin nyelvű Bibliájuk, kisebbfajta magánkönyvtáruk is volt már. Döbbenetes, hogy Magyarországról tapasztott sövényfalú iskolákból kerültek ki a peregrinusok először német, aztán holland és angol, legkisebb részben svájci egyetemekre. Csodálkoztak is odakint a professzorok, hogy ezek a „messzi Barbaricumból” érkező magyarok milyen jó latin-, esetenként ógörögtudással rendelkeznek. Hogy mi következik ebből? A gazdaság folyamatosan pusztult a három részre szakadt országban, a vagyonok menekíthető része is gyakran odalett, de az a kulturális gazdagság, amelyet ez a szegény közeg létre tudott hozni – az adott korra nézve is, illetve máig kihatóan – hatalmas megtartó- és missziós erőt eredményezett. Jelenünkre is tanulság: hosszú távon a legkifizetődőbb befektetés az, amit a kultúrára fordítunk.
Tehát a kultúra, a tudás a deákokban hitre, missziós hevületre is átváltódott, és ez alapvető szerepet játszott a reformáció bámulatos hazai elterjedésében?
Nemcsak a deákokból lett reformátorokra, hanem az evangéliumot megismerő minden korabeli emberre igaz, hogy az Ige terjedésében az igazság birtoklásából, tudásából eredő büszke önérzetnek döntő jelentősége volt. Ezek az emberek meg voltak győződve, hogy az Isten Igéjének az igazságát képviselik, és ez olyan tartást adott, amely fokozott erőkifejtésre ösztönözte őket. Így a protestantizmus társadalmi diadalmenete 1604-ig töretlen volt.
Összehasonlítaná a reformáció és a rekatolizáció térnyerésének természetét?
A reformációra gyakorolt földesúri befolyás mértékadóságától függetlenül amilyen sima, kevés atrocitást hordozó, egyúttal nagy társadalmi támogatású volt az átmenet a protestantizmusra, olyannyira elhúzódó és erőszakot igénylő volt a visszatérítés. Vagyis a protestantizmus visszaszorítása a túlerőt jelentő királyi-főúri támogatás ellenére is jelentős ellenállásba ütközött, sok kegyetlenséggel járt. Ez megint csak azt mutatja, hogy a reformáció belső tartalommal, hatalmas lelki erőforrásokkal, kötőerővel rendelkező folyamat volt. Már 1762-ben vagyunk, amikor Barkóczi Ferenc hercegprímás leírja a magyarországi protestantizmus csendes eltemetésének programját. Ebből származott a csendes ellenreformáció kifejezés – mintha ez már nem lett volna véres… Szoktam mondani, hogy kétszázötven botütés meg öt év sáncmunka, tizenkét év börtön – csak amiket Erdély, a vallásilag legszabadabb hely tekintetében találtam 1760-as, 70-es években keletkezett kancelláriai iratokban – mutatja: attól még, hogy a szenvedés nincs a kirakatban, bizony lehet nagyon is fájdalmas.
Hamis felségárulási perek, erőszakos felvidéki templomelvételek, köztük a kassai dómé: ezekkel kezdődött a XVI–XVII. század fordulóján az ellenreformáció erőszaksorozata. De mi lett a hatékony ideológiai töltet?
Ipolyi Arnold XIX. századi katolikus püspök, történész is kárhoztatta a Pázmány előtti érseket, Forgách Ferencet, mondván, 1604-es, vezető ellenreformátori fellépésekor elérte, hogy egy betoldott törvénycikkben hivatalosan is megfogalmazzák a Regnum Marianum – Mária országa – szakrális államfilozófiai alapvetést. Megállapította, ezt a törvénycikket csak a Pázmány Péter-féle főúri térítőmunka után lett volna szabad bevezetni. De Forgách ezt korán meglépte. Történetesen azután, hogy Belgioioso grófot megtették kassai főkapitánynak, aki elvette a kassai Erzsébet-dómot a protestánsoktól, és erre azok a vallásszabadság törvénybe iktatását követelték. Ez éppúgy hozzájárult a Bocskai-szabadságharc kitöréséhez, mint a felségárulási perek, amelyek célja a Habsburgok pénzügyi gondjainak enyhítése volt. A sikeres rekatolizációs ideológia csak Forgách érseksége után született meg.
Utódja, Pázmány által?
Igen, de ehhez ismernünk kell, hogy a reformátorok hogyan indokolták meg a politikai helyzetet. Az úgynevezett bűnbánatos magyar történelemszemlélet alapját a Wittenbergben tanuló Farkas András prédikátor, históriásének-szerző szolgáltatta 1538-ban megjelent verses krónikájában. Ebben arról szólt, hogy a magyarság elfordult Istentől, az ajándékozó helyett csak az ajándék, a Kánaán szépségű Magyarország lett számára fontos. A magyar nemesség anyagiassá vált, egyéb bűnök is jellemezték. Irigység, kivagyiság, engesztelhetetlenség és az ezzel járó pártharcok hozták a romlást a nyakunkra. Farkas András arra is kitér művében, hogy a vallás sem tudott gátat szabni a magyarság romlásának, mert ugyan voltak szép istentiszteletek díszes templomi éneklésekkel, de hiányzott az egészből az Isten Igéjének a prédikálása, amely egyedül tarthatott volna tükröt a magyarok elé. Vagyis nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy a bálványimádó katolicizmus hozta ránk a bajt, mint ami felé ez a gondolat popularizálódott… Pázmány azonban fondorlatos módon nem a bűnbánatos magyar történelemszemlélettel vitatkozik, hanem megfordítja kortársa, Magyari István Farkaséhoz hasonló protestáns érvelését, amely annak Az országokban való sok romlásoknak okairól című munkájában volt található. Pázmány arról értekezik, hogy a magyarság addig volt erős és hatalmas, az ellenfelei által rettegett, amíg katolikus volt. Ám amint megjelent itt az eucharisztiát tagadó protestantizmus, az országot védő Szűzanya is elfordult tőlünk, kiszolgáltatott bennünket minden romlásnak. Pázmány tehát nem a hagyományos bűnbánati értelmezésre válaszolt, hanem egy ügyes ideológiai-teológiai töltettel felvértezett birtokadományos politikával térítette vissza, katolizálta a magyar főnemességet. A főnemesség örült, hogy nem kell magába néznie, illetve hogy szellemi indokot kapott ahhoz, miért kell Habsburg-hűségre térnie. Márpedig ez tényleg megérte. Az esztergomi érsek magyar kancellár is volt, birtokadományok ügyében az ő – uralkodónak tett – javaslatai voltak a döntők.
KOVÁCS KÁLMÁN ÁRPÁD 1975-ben született Szegeden, végzettsége szerint történelem-, valamint németnyelv- és irodalomtanár, PhD-fokozatot 2009-ben szerzett. Dolgozott középiskolai, nyelviskolai tanárként és egyetemi oktatóként. 2014-től a Veritas Történetkutató Intézet ad otthont kutatásainak. Több önálló kötete is megjelent, jelenleg az állam és az egyház közötti viszony, valamint a református öntudat kérdéskörét (1867–1907) dolgozza fel. Halimbán él feleségével, aki a falu polgármestere; mindketten hívő reformátusok.
Bibliás fejedelmeinket – Bocskait, Bethlent, I. Rákóczi Györgyöt – olykor negatív beállításban említik némely tollforgatók. Mit tartsunk erről?
Amikor egyes katolikusok például azon a címen kárhoztatják őket, hogy saját nemzettestvéreik ellen vezettek hadjáratot – például hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek a harmincéves háborúba beavatkozó, a császárral szemben indított hadjáratai a Felvidéket és a Dunántúlt sújtották a legjobban –, azt nem szabad elfelejteni, hogy a vizsgált kort apokaliptikus várakozás is jellemezte. És A jelenések könyvében benne van, hogy a fenevad és a hamis próféta, ha már a Krisztust nem tudta elemészteni, akkor az egyház ellen fordul. A kortársak a protestánsok ellen ádáz módon forduló Habsburgok láttán eléggé biztosak voltak abban, hogy ez a hamis prófétával szövetkező bibliai fenevad az akkoriban romlott lelkületű pápasággal szövetkező Habsburgok lesznek. Szerintük tehát e politikai eseményekkel éppen ezek az apokaliptikus próféciák teljesedtek be. Ráadásul a protestánsoknál az egyház hordozója nem a hierarchia. Az egyház szerintünk ott van, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik, a sákramentumokat igeszerűen szolgáltatják ki, az egyházfegyelmet az Isten Igéje alapján gyakorolják és ahol szeretetközösség van… Márpedig a harmincéves háború első, második és harmadik szakasza az egyház eltörlésére indított nagy támadásként volt értelmezhető. Arról nem is beszélve, hogy ilyen jelenségek közepette a „másik pogány” – vesd össze a „két pogány közt” kifejezéssel –, vagyis a török még mindig türelmesebb volt, mint a Habsburg.
Mennyire számított ez magyar ügynek is?
Nem véletlenül nevezték a reformátust magyar vallásnak. A lutheránusok zömében németek és szlovákok – akkori nevükön tótok – voltak. A katolikus szertartás latin nyelvű volt, ráadásul a Habsburgok erőltették a katolizációt, sokszor idegen zsoldosok segítségével. Mindezzel szemben a reformátusok 98 százalékban magyarok voltak. A református és a magyar identitásnak ezt a szerves összekapcsolódását a Habsburgok nem tudták megbontani. Ez a Habsburgokat is újabb és újabb – bár általuk sokáig csupán időlegesnek gondolt – visszakozásra kényszerítette. Uralmi területük eme részén a Habsburgoknak is el kellett tűrniük a protestantizmus megmaradását.
Hogyan foglalná össze ezt a szerteágazó beszélgetést, amely felvillantott néhány mozzanatot a reformáció hazai elterjedésének históriájából, illetve annak a történelem viharai között megtapasztalt megtartóerejéről is?
A református himnusznak is tekintett 90. zsoltárral, Mózes énekével tudnék válaszolni. Pontosabban három igeversére szeretném fölhívni a figyelmet a tárgyunk szempontjából korhű Károli-fordításban: „Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, a melyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” Hát éppen ez a mi nagy kívánságunk is: a mi életünkben való megvidámításunk azzal, hogy meglátjuk az Úr munkáját a mindennapjainkban, a korábbi idők nyomorúsága után. De az is e szent kívánság része, hogy összhangba, sőt összhangzatba kerüljünk az Úrral… Mert amit ő munkál, az lesz maradandó. Ezért kell elkérnünk, hogy – birtokában fantasztikus református örökségünknek – be tudjunk állni ebbe az Isten által adott örök munkafolyamatba, amelyben mind egyénként, mind népként mi is része maradunk az Isten munkájának.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!