Kitettség

Böjt kezdetén a sárospataki görögkatolikus templom előtt egy nagy méretű táblán megjelent a keresztre feszítés ikonja. A templom mellett két középiskola is van, az ikonok megjelenése, változása természetszerűleg kérdéseket vetett fel a diákokban, járókelőkben: mi akar ez lenni?

Aki ismeri az ikonokat, tudja, hogy nem egyszerűen „szentképek”. Lényegük nem az, hogy érzéki formában próbálják a néző elé tárni az érzékekkel megragadhatatlant, hanem éppen az érzékek felfüggesztésére hívják a szemlélőt. Olyasmi ez, mint azok a háromdimenziós képek, amelyek fiatalkoromban voltak divatban: ha az ember sokáig nézte a kusza nyomatot, és sikerült a látható felület mögé fókuszálnia, a szeme előtt hirtelen minden összeállt, a kétdimenziós kép kinyílt, s a harmadik dimenzióban megjelent az elrejtett kép. Az ikont nem nézni kell, hanem szemlélni. Aki néz, csak azt látja, ami a szeme előtt van. Aki szemlél, az előbb bejárja a képet, értelmet keres abban, amit lát, s ha engedi, hogy a kép – nyugati szemnek szokatlan – fordított perspektívája hasson rá, az átvezeti abba a belső világba, ahol létrejöhet a találkozás azzal, akire az ikon látható formái utalnak. Az ikon a találkozás helye.

Pál apostol úgy ír Krisztusról, mint „aki képe a láthatatlan Istennek” (Kol 1,15), s akinek bennünk, keresztyénekben is ki kell ábrázolódni (Gal 4,19). Akármelyik oldalról, felekezet vagy tradíció felől nézzük, ez a keresztyén élet alapvető programja, az imitatio Christi célja: „áttetszővé”, Krisztus ikonjává válni. Ahogy a párhuzamosok az ikon perspektívájában sem rajtunk kívül, valahol a távoli végtelenben találkoznak, hanem a szemünkön keresztül a lelkünkbe érve, úgy ez az átváltozás sem egyszerűen valami maszk felvételét jelenti.

A jó hír az, hogy ez küzdelmes, de szép folyamat. Rossz hír viszont, hogy ez folyamatos kitettséget jelent. Úgy vagyunk kitéve a társadalom elé, mint a templom előtt az az ikon. Bárki veszi fel, bármelyik felekezetben vagy tradícióban, a keresztyén nevet, akár akarja, akár nem, Krisztus-hordozóvá válik. A Krisztus-test tagja lesz, ennek alapján fogják megítélni és viszont, a Krisztus testét is megítélik a tagjai alapján. Éppen ezért keresztyénnek lenni nem részidős elfoglaltság. Nem lehet a templomban még keresztyénnek lenni, de a boltban már nem. Mindez – ha lehet egyáltalán fokozni – még inkább érvényes az egyház tisztségviselőire. Valaki egyszer azt mondta, hogy „a lelkész identitásember”, vagyis nem lehetséges úgy hozzáállni, hogy amíg rajtam van a palást, addig lelkész vagyok, az egyházat képviselem, de amint leteszem a palástot, az egyház képét sem viselem tovább. Nem lehetek „magánember”, nem nyilatkozhatok, adhatok tanácsot máshogy, mert az egyház, a Krisztus teste én vagyok, bennem van és én őbenne.

Nem akarok úgy tenni, mintha ennek a szövegnek nem lenne aktualitása. Nyilvánvalóan van, nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami az elmúlt hetekben egyházunkkal, egyházunkban történt. Az, hogy reflektálunk, szólunk, levonjuk a megfelelő, akár egzisztenciális következményekkel is járó konzekvenciákat, hogy az egyház köznyilvánossága előtt folyhat-e erről gondolkodás, direkt összefüggésben van azzal, hogy Krisztus ikonjává formálódunk, vagy csak maszkot hordunk. Kitettségünk azonban nemcsak azt teszi láthatóvá, hogyan vállaljuk a felelősséget, hogyan bánunk a ránk bízottakkal, hanem azt is, hogyan bánunk a mieinkkel, egymással. Pál arról ír, hogy az a folyamat, amelynek során Krisztus kiábrázolódik bennünk, a szüléshez hasonló fájdalommal jár. Most az a kérdés, hogy bűnbakot konstruálunk, akire ráterheljük az elmúlt évtizedek minden bűnét, kizavarjuk a pusztába, és minden megy tovább, vagy végre szembesülünk azzal, hogy ami történt, nem történhetett volna meg nélkülünk? Sokan kérdezik mostanában: hogyan jutottunk idáig? Közösen. A kérdés azonban most az, hogyan megyünk tovább.

A szerző főiskolai tanár, tudományos rektorhelyettes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen, az Újszászy Kálmán Református Örökség Kutatóintézet vezetője.