Kiállni az evangéliummal

A békásmegyeri lakótelep sétányainak jellemző látványa, hogy kismamák babakocsit, idősek kerekes járókeretet tolnak maguk előtt. Minden nemzedék megvan a békesmegyeri református gyülekezetben is?

A gyülekezeti keresztmetszet átfogja az összes nemzedéket, de nem úgy, mint korábban. Tizennyolc éve szolgálok itt; azt látom, hogy a családi otthonteremtési kedvezmény, a csok bevezetésével a fiatal párok többsége távozott az agglomerációba, illetve vidékre. Miközben mi itt, az irodámban beszélünk, mellettünk zajlik az összevont napközi bejárós táborunk, huszonöt fővel. Nem is olyan régen még két ilyen gyerekevangelizációs táborunk volt: felsősök, alsósok negyven-negyven fővel. Ez is azt tükrözi, hogy sokan elmentek, kihasználva a szóban forgó támogatást. Addigi panellakásukat befektetők szerezték meg, vagy olyan párok, akik többnyire még gyerekvállalás előtt vannak. Persze az iskolai hitoktatásban sok más gyereket elérünk, de őket a szüleik autóval hozzák be az agglomerációs településekről. Ezek a családok nem jönnek el hozzánk a templomba.

Más szociális, illetve népmozgalmi jellegű változás nem érinti ezt a Budapest-széli református közösséget?

Az ország keleti részéből és Kárpátaljáról számosan idetelepültek. A kárpátaljaiak – akik már a háború előtt is felbukkantak, de szép számmal érkeztek az ukrajnai háború következtében – hűséges templomjárók Békásmegyeren, amíg tovább nem mennek. Hallják a harangszót, és már bejelentkeznek.

Hogyan próbálják visszaállítani a gyülekezeti korfa egészséges arányait? Egyáltalán milyen misszió lehetséges egy sajátos lakókörnyezetben, mint amilyen egy Kádár-korban épült nagyvárosi panelrengeteg?

Azt szoktam mondani a gyülekezetnek: együtt kell fáradozni azon, hogy idetaláljanak az emberek. Itt egy-egy háztömbben rengetegen koncentrálódnak, de a lelkipásztor már a bejárati ajtónál megakad. Én tehát nehezen találom meg hozzájuk az utat. Elsősorban azért vagyok felelős, hogy ha már eljöttek közénk, megkapják befogadható módon a hamisítatlan evangéliumot. Ám a panellakó gyülekezeti tagjaink jól ismerik a környezetükben, mondjam úgy: a „kaptáron belül” élőket. Elismerem, kell bátorság, akarás a hívogatásra, de enélkül nincs változás. Ha az igazságot hisszük, nem lehetünk „sarokba menekülő nyuszik”. Néhány éve volt egy nagyon eredményes közös akciónk az Evangéliumot Minden Otthonba alapítvánnyal (EMO). Megkerestük az embereket levelek útján is, hogy jöjjenek el az evangelizációs szeretetvendégségünkre. Mivel a gyülekezeti tagok vállalták, hogy segítenek megtalálni az érdeklődő kívülállókat, és el is kísérik őket, zsúfolásig telt a templom. Kiplakátolhattam volna a HÉV-aluljárót, nem értünk volna el semmit. Missziót ma csak gyülekezeti aktivitással lehet végezni, hiába laknak hetvenezren a békásmegyeri lakótelepen.

Mennyit számít a közeg jellege?

Sokat. Egy belső kerületben, ahol nincs ekkora embersűrűség, szintén volt hasonló, EMO-val közös gyülekezeti akció, de az ottani evangelizációra végül csak pár új ember ment el. A falusi közeg is más, mint a panel. Egy kis településen még ma is tekintélyes személyiségnek számít a lelkész. Itt, Békásmegyeren általában nem ismernek föl engem. A lombok és háztömbök között rejtőző templomot sem ismerik eléggé a lakótelep másik felén, pedig itt áll huszonhárom éve.

Kialakult missziós szemléletű réteg a gyülekezeten belül?

Igen, de nem vagyunk még elegen ezzel a szemlélettel. Ez folyamat, de sok egyháztag hajlamos úgy gondolni, hogy a maguk lelkét kell csak építeniük, mondjuk érdekfeszítő igehirdetések hallgatásával. Pedig megreked, aki mindig csak azt nézi, ő mit kaphat, mit tud befogadni. A továbbadás belső késztetése persze nagy lépés, de a keresztyén életet egy idő után mégis ez viszi előre, függetlenül attól, hogy presbiter valaki vagy sem. A kiállás az evangéliummal még akkor is előre visz, ha nem minden tapasztalat kellemes, például mert a más gondolkodású emberekkel szóba elegyedve esetleg azzal szembesülünk, hogy hitbeli tudásunkban még nagy hézagok vannak… Isten ezen felül tud olyan impulzusokat adni nekünk, amelyek előre nem számíthatók ki.

Képzett írásmagyarázókká kell válnia mindenkinek?

Nem feltétlenül, bár kell a bibliaismeret, a hitünk rendszerének átlátása. A misszió alapjában véve mégsem valami vita arról, hogy kinek van igaza. Nem is udvariaskodó párbeszéd, amikor te is rúgsz egy gólt, meg a másik is. A misszió a meggyőzött emberek előállása az igazságról, tanúskodása arról a megváltó Jézus Krisztusról, akire az embertársamnak is szüksége van.

El vagyunk halmozva gyülekezetépítési meg missziómódszertani könyvekkel. Ezek szerzői sokszor ünnepelt tengerentúli lelkipásztorok. Mennyire fogadhatók meg a tanácsaik? Ugyanaz a metódus kell Békásmegyeren, mint például Manhattanben?

Lelkileg egyazon krisztusi evangéliumra van szüksége mindenkinek. De a megtalálandó utak, melyeken keresztül eljutunk hozzájuk, másak és másak lehetnek. Megoszlanak a vélemények a hazai evangéliumi keresztyének között is, miként viszonyuljunk a külföldi szakirodalomhoz. Három alaptípusa van a viszonyulásnak. Van, aki szerint egy az egyben, aggálytalanul át kell venni, amit mondjuk egy híres amerikai szerzőtől elolvasunk. A másik nézet szerint semmit ne fogadjunk be, ami nyugatról jön, elvesztegetett idő ezeket a módszereket tanulmányozni. A harmadik: nézzük meg, mit ajánlanak, és ami jót találunk benne, azt vegyük át, a többit engedjük el! Talán ehhez a nézethez állok a legközelebb…

De akkor sokat vagy kevesebbet érdemes átemelni nyugati evangéliumi keresztyén közösségek receptjeiből?

Nem gondolom, hogy sokat, mert óriási kulturális távolság, különbség van köztünk közfelfogásban, általános értékrendben, történelemben. A saját magyar utunkat kell megtalálni e tekintetben. Sokan égnek ugyan az evangéliumért, de még inkább azért, hogy valahonnan átvegyék a külföldi módszereket, és hűbelebalázs módjára azonnal átszabják a gyülekezetek külső képét, a missziói elképzeléseket. Eközben kevésbé gondolkodnak azon, hogy ez a magyar társadalom – vagy csak éppen egy hazai lakótelep első, második, majd harmadik adott generációja – honnan jön, hol tart jelenleg, hol lehetne segíteni. Tévedés ne essék, nem vitatom például Timothy Keller szolgálatát. Amit általa, hazájában Isten létrehozott, magáért beszél. Csak éppen nem gondolom, hogy minden, ami ott működött, az itt is fog.

Mondják, a lelkipásztor önmagának is prédikáljon, ne csak a hallgatóságának. Fel tud-e üdülni az igehirdető az evangéliumban, ha ez a fő munkaeszköze is?

Megfordítanám ezt. Nem úgy van, hogy a lelkész prédikál, és mellette van privát lelki élete. Akkor tud a lelkipásztor Igével szolgálni, ha elsősorban lelki ember. Az én életemnek olyannak kell lennie, hogy abból időről időre ki tudjon sugározni a prédikáció. Az időben elhelyezve ez úgy néz ki: Sipos Aba Álmos először Isten kegyelméből újonnan született hívő ember lett, aki később arra kapott elhívást, hogy lelkipásztor legyen. Az egyikből nő ki a másik. Elsőrenden Jézus Krisztus követője vagyok. Ha ezt én föladom, a talajt húzom ki magam alól. Ha egy Igét nem értek, nem élek, hogy vezessek rá másokat, hogy úgy éljenek?

Ez akkor önazonosság-kérdés?

Apai nagyapámtól, Sipos István nyugalmazott kisújszállási lelkipásztortól hallottam valami magvasat a lelkészi munkáról, amit hagyatékértékűnek tartok. Viszonylag kevés ilyenem van tőle, mert mire teológushallgató lettem, ő már nagyon idős volt… Szóval Tápiószelén, amikor épp nálunk tanyázott a fiai közül, mert nem tudott már önállóan élni, én szoktam fürdetni, amikor hazamentem. Közben mindig beszélgettünk, és egyszer a témával kapcsolatban annyit mondott: „Mindig ugyanaz az ember beszéljen a szószéken, mint aki lent van.” Jól mondta. Mert még ha tudna is úgy prédikálni valaki, hogy nem azt éli, a hallgatóság kiszűri az ellentmondásosságot, a „hitelességdeficitet”.

És hogy hirdesse a lelkész azt, amit még nem tud megtartani, vagy amiben elbukott?

Van ilyen helyzet is, és ez, ha jól értem a kérdést, nem azonos a lelki élet hiányával. Nos, az igazságot prédikáljuk ebben az esetben is, hiszen a Szentírás igazsága független tőlünk. Azt gondolom, egy lelkésznek olykor azt is prédikálnia kell, amit magának is prédikál. Vagyis mielőtt elmondanám a szószéki prédikációt, komolyan át kell vennem, hogy én ebben éppen hogy állok. Előbb szembesítenem kell magam azzal, hogy olyat kell elmondanom a templomi hallgatóságnak, amiben nem bizonyultam hűnek. Az a jó, ha egy lelkészt ez a helyzet feszélyez, de megnyugvást talál abban, hogy – és ezzel visszautalok az eredeti kérdésre – magának prédikálja a Krisztus tökéletes bűnbocsánatát, vagyis az evangéliumot.

Nem erről a helyzetről szól – ha sarkítottan is – Dávid döbbenetes imádsága Urához? Azaz: „Ments meg, mert vért ontottam, ó, Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem.”

Az 5. zsoltárban Dávid az a bűnös ember, akinek fáj már a bűne, történetesen a közvetett gyilkossága. Elhivatottságát meg akarja erősíteni, és átlátja, hogy ez csak a bűn eltörlésével lehetséges. Mert bár igaz, hogy az evangélium igazságát nem én adom, hanem Isten, de nem lehet visszaélni ezzel, azaz bűnbe ragadva hirdetni.

Van-e létjogosultsága annak, hogy a lelkipásztorok nyilvánosan beszéljenek a bukásaikról?

Nem magunkat kell hirdetni, nem is a bukásainkat. Van viszont, amikor van értelme az utóbbit nyilvánosan fölfedni. Például amikor eljönnek ide jegyespárok, olykor elmondom, amit én a házasságomban rosszul csináltam. Akarom, hogy tudják, a házasság útja, amelyen most elindulnak, nem virágszőnyegen vezet folyamatosan.

Sem egy házastárs, sem egy lelkipásztor lelki élete nem lehet egyenletesen a csúcson. Egyetért ezzel?

Természetesen; azzal a megszorítással, hogy a tendencia azért fontos. Hivatásaim betöltése érdekében is igyekezzek karban tartani a lelki életemet. Segít, ha jó előre tudatosítom: vasárnap föl kell mennem a szószékre. Ügyelnem kell, hogy az Úrral való kapcsolatomat ne zavarja meg semmi. Hogy ez miként történik, az megint az evangélium üzenetének az újratudatosítása és egyáltalán az imádság. Nyilván lehet a családunkban, házasságunkban valami pillanatnyi feszültség, az is előfordul, hogy ez pontosan istentisztelet előtt történik. Ha ezeket nem kezeli az igehirdető lelki módon, a nyomása alatt marad… Nem oldódott meg mondjuk az összekülönbözés a feleségemmel, de menni kell szolgálni? Az idő szorításában is föl tudom venni Istennel a kapcsolatot. Például ezt mondom neki: „Uram, bocsáss meg, gyarló vagyok, összevesztem vele. Nem tudtunk már kibékülni, átbeszélni, mert látod, nekem mennem kell. Bocsáss meg nekem, és szabadíts föl, hogy el tudjam végezni a szolgálatot, és utána az otthoni helyzetet is el tudjam rendezni!” Nagyon kell ám tudnia egy lelkésznek az 55. zsoltárnak ezt az Igéjét: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!”

De hát az ilyen belső megharcolásokat egy hívő sem spórolhatja meg. Vagy tévedek?

Hozzá kell tartozzon minden hívő lelki életéhez továbbadni Istennek a terheket, hogy ne essen be a terhek alá a keresztyén ember. Isten nem mindig a kedvenc utainkon járat, de Gedeon példáján látjuk, hogy ez rendben van. Gedeont, a bírát az Úr többször megajándékozta erővel, bölcsességgel, bátorsággal, pedig önmagában ő nem volt bátor, belevaló fickó. Azért tudta őt Isten ezekkel a tulajdonságokkal megajándékozni, mert Gedeon a döntő pillanatban hallgatott rá. Így arathattak győzelmet a midianiták fölött, illetve mentek előre Isten dolgai.

Engedelmesség, vezethetőség – adna ezekkel kapcsolatban is tanácsot az olvasóknak, beleértve a kollégáit?

Aki nem olvassa, nem forgatja a bibliáját, ha legfeljebb csak „szakmázik” a Bibliából, vagyis csak akkor veszi elő, ha valamire fel kell készülnie annak segítségével, akkor az illető a Szentírásnak csak nagyon csekély üzenetét fogja megismerni. De ha ott vannak benne a megértett, sajátjává élt Igék, akkor a Szentlélek eszébe fogja azokat juttatni a megfelelő időben. Isten ezen felül tud olyan impulzusokat adni nekünk, amelyek előre nem számíthatók ki, mégis érzi az Istennel kapcsolatot tartó ember, hogy neki ezt vagy azt kell megtennie…

Mondana önnel megtörtént esetet?

Volt egy gyülekezeti tagunk, aki bekerült egy hospice-házba. Tudtam, hogy nincs már jól. Bent voltam a városban, jöttem az Árpád hídon, és közben eszembe jutott, hogy itt lesz mindjárt az az utca, ahol ő fekszik. Jött a szívembe egy késztetés, hogy menjek be hozzá. De volt bennem egy másik hang is, hogy ne menjek be, mert a hospice-házba inkább csak családtagokat engednek be, én meg a kánikula miatt úgy vagyok öltözve, hogy az sem hihető, lelkész vagyok. Mégis becsöngettem, mégis elhitték a foglalkozásom, beengedtek… Biztos vagyok abban, hogy Isten küldött ahhoz a nénihez. Bár hosszú éveken keresztül járt hozzánk – amikor már nem tudott a maga lábán jönni, hozták őt a gyülekezeti tagok –, de valahogy nem éreztem benne azt a bizonyos lelki áttörést. Szavaiból arra lehetett következtetni, hogy művészi pályája eredményeiben bízott, hogy majd azokat Isten is méltatni fogja. Bár nagyon sokszor hallotta már az evangéliumot, nem merte átadni önmagát a Megváltónak. Látogatásomkor nem tudott már kommunikálni, de fölmértem, hogy ha nem lát is, hallani, meghallani azért képes. Odaálltam hát föléje, és beszéltem hozzá. Tudattam vele, ki vagyok, majd elmondtam neki, amit Isten a szívemre helyezett. A lényege ez volt: „Itt a végállomás, Margitka, el kell engednie mindazt, amibe eddig kapaszkodott: az érdemeit, meg hogy hány tanítványa volt, milyen koncerteket adott. Most már az Úr Jézusba bele kell kapaszkodni, meg kell ragadni az Úr Jézus kezét, mert csak ő fogja átsegíteni az örök életbe.” Elmondtam neki még egyszer az evangéliumot, végül közöltem vele, hogy mondok egy imádságot, magában mondja velem, ha egyetért. Úgy imádkoztam, mintha ő volnék, majd csöndesen távoztam.

Vajon tényleg felfogta a szavakat?

A szeme rebbenéseiből azt gondolom, hogy igen. Harmadnap jött a hír, hogy meghalt. Mivel tehát akkor, ott, Budapest közepén engedtem Isten vezetésének és fölkerestem ezt az idős, utolsó órás gyülekezeti tagunkat, arról számolhattam be a temetésén, hogy elmondtuk neki az Igét élete utolsó perceiben, és Isten feléje nyújtotta a kezét.

Jellegzetes az ön többgenerációs lelkészcsaládjában a fiúk neve, az, hogy a vezetéknév után két ősmagyar utónév áll. Ki a jó magyar?

Az ősi magyar névadást még apai nagyapám, Sipos István kezdte el, aki ismert ébredési lelkipásztor volt Kisújszálláson. Édesapám, Sipos Ete Álmos, akinek tizenegy gyermeke született, folytatta ezt. Meggyőződésem, hogy jó értelemben véve konzervatívokká, nemzetünket szeretőkké akkor válunk, ha a hit felől már megértettük magyarságunkat. Újonnan születve a sorsunkat már látni kezdjük Isten tervében. Ha megtérünk, minden fölé Jézus Krisztust helyezzük. Így nemzeti érzésünk is a helyére kerül, tudván, nem véletlenül vagyunk keresztyének éppen ebben a hazában, ebben a korszakban.