Kellsi ébredések

Kells történelme mélyen összefonódik Írországéval.

Kells az ország északkeleti részén fekvő Antrim megye ősi települése, nem messze a vadregényes, szélfútta tengerparttól, ahol már Kr. u. 500-ban kolostort alapítottak. Connorral, a szomszéd ikertelepüléssel együtt számtalan történelmi vihart éltek meg, pedig távol esnek a Belfast és Ballymena közötti főútvonaltól. A 17. század elején Észak-Angliából és Dél-Skóciából érkező presbiteriánusok hódították meg az északír területeket, így kis létszámú településünk lakosainak többsége ma is ehhez az egyházhoz tartozik.

Az Írországi Presbiteriánus Egyház (PCI) 1840-ben jött létre, és a legnagyobb protestáns felekezet Észak-Írországban. Az ébredés, amely az 1850-es évek végén végigsöpört Ulster tartomány megyéin, egy Kells melletti iskolateremben kezdődött. A keresztyén hit presbiteriánus ága leginkább „reformátusnak” nevezhető, mivel hangsúlyozza Isten szuverenitását, Krisztus személyét és a Biblia tekintélyét.

Az elmúlt évek próbatételei jelentősen megviselték a keresztyén közösségeket. Hogyan alakult Kellsben a gyülekezetbe járók létszáma?

Nagy-Britanniában két teljes lezárást éltünk át. Igyekeztünk mindenkit számontartani, és sok munkát fektettünk a gyülekezeti tagokkal való kapcsolatok megőrzésébe. Isten megtartotta, és számunkra meglepő módon növelte gyülekezetünket. Elkezdtük telefonon hívni a közösség tagjait, hogy megbizonyosodjunk róla, mindenki jól van. Segítettünk a vásárlások, szállítások megszervezésében.

A Facebookon mindennap tudtam áhítatot tartani. Megnyíltak az emberek, keresni kezdték Istent. Özönlöttek hozzánk a kérdések. Újabb és újabb kisgyermekes családok csatlakoztak, a nyár közepén megtartott táborunkban kilencven csemete vett részt. A segítők mind fiatalok, húsz és harminc év közöttiek voltak. Talán még soha nem találkoztunk ekkora létszámmal. Szülői estjeinket a korábbi harminc helyett most kilencven-száz pár látogatja. Rendkívül biztató, ami a helyi közösséggel történt.

Milyen változások zajlanak a szigetország egyházaiban?

Az Egyesült Királyságban tavasszal közzétett felmérés szerint az ország lakosságának mintegy fele vallja magát keresztyénnek, ami közel tízszázalékos csökkenést jelent 2012-höz képest. Közülük csak hat százalék gyakorolja a hitét. Az elmúlt évtizedben több mint kétezer templomot zártak be. Észak-Írországban a felnőttek nyolcvan százaléka tartja magát vallásosnak. Ennek ellenére 2019-ben a brit fővárosban úgy döntöttek, az északír tartományban is engedélyezik az abortuszt és a melegházasságot.

A Skóciai Egyház már alig nevezhető egyháznak. Taglétszáma 2011 és 2021 között 34 százalékkal csökkent, és semmi nem utal arra, hogy a tendencia megfordulna. Az elmúlt hatvan év alatt az egyház egymillió tagot veszített az egykori 1,3 millióból. A BBC Scotland újságírója felvetette: a csökkenés oka valószínűleg az lehet, hogy nem hamarabb fogadták el az azonos neműek házasságát, erre ugyanis csak az idén tavasszal került sor. Több tanulmány bizonyítja, hogy az állítás téves feltevésen alapul, és a liberálisabb egyházak gyorsabban hanyatlanak. Ez jellemzi Angliát és Walest is.

A keresztyén értékeket az angolszász országokban korábban tisztelet övezte, most fordulatot élnek át.

Felmerül a kérdés, hogy a keresztyénség utáni kultúránkban hogyan mutatjuk be az evangéliumot azoknak, akik nemcsak helytelennek, de esetleg veszélyesnek is tartják. Létezik egy rivális narratíva, amely rossz hírré változtatja a jó hírt. A modern koron túllépve, a posztkeresztyén jelenben a kultúra a keresztyénséget már nem tekinti opciónak. Először meghatározó volt a keresztyénség, majd fokozatosan alternatíva lett. Most pedig többé már nem választási lehetőség.

A valóság elleni teljes körű támadás idejét éljük. Mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen a rómaiakhoz írt levél első fejezetében Isten beszél a világban bekövetkező változásokról: az emberek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, pedig „ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra”. Csak körül kellett volna nézniük, hogy felfedezzék Istent. Ha a kisgyermeked fagylaltért toporzékol, akkor megengeded, hogy megkapja az áhított összes gombócot? Addig habzsolná, amíg rosszul lenne. Ha a bűn kiteljesedését választottuk, akkor megterhelődik a társadalmunk és az életünk, undorodva fordulunk el mindentől, mert torkig leszünk. Megelégedettség és békesség nélkül. Isten az utóbbi időben elég hangosan beszél hozzánk, egymást érik a járványok, a politikai, gazdasági krízisek, háborúk. Térjetek vissza hozzám, kérlel bennünket, de mi bedugjuk a fülünket.

A szekuláris világnézet óhatatlanul hatással van ránk, és igyekszik elcsábítani bennünket az önmeghatározás szabadságáról szóló üzenetek áradatával.

Több okból sem vagyunk könnyű helyzetben. Tömegőrületet élünk át nap mint nap nyilvánosan, a magánéletben, online és offline. Az emberek viselkedése egyre irracionálisabb, és egyszerűen kellemetlen. A hírek tele vannak a következményekkel, a tünetek mindenütt láthatóvá váltak, mégis úgy teszünk, mintha nem értenénk, mi az oka.

Nyáron egy hétéves belfasti kislány apjának keresete nyomán bírósági felülvizsgálati eljárást indítottak az oktatási minisztérium ellen. Végül a legfelsőbb bíróság megállapította, hogy az észak-írországi általános iskolákban folyó, kizárólag keresztyén vallási oktatás törvénytelen. A kötelezettség, hogy az alaptantervnek a Szentíráson kell alapulnia, sérti az emberi jogokat, és a jogellenesség szükségessé teszi az alaptanterv és a kifogásolt jogszabály módosítását. Ügyvédei azzal érveltek, hogy a keresztyénségnek a hittanórákon való teljes mértékű előtérbe helyezése, minden más vallás kizárásával, sérti Az emberi jogok európai egyezménye által védett oktatási jogokat. A szülők aggodalmuknak adtak hangot, hogy gyermekük egy bizonyos világnézetet sajátít el.

Az ítéletnek szélesebb körű jelentősége lesz az észak-írországi iskolákban folyó vallási oktatás szempontjából. Hiszen a bíróság döntése alapján az alaptantervet meg kell változtatni, nem fogadható el a keresztyénség kizárólagosságának hangsúlyozása.

Az idők változását magam is megtapasztaltam. 1977-ben egyik barátom ellátogatott Skóciában a St. Andrews Egyetemre, és egy jótékonysági vásáron, amelyet az elsőéveseknek rendeztek, szivárványszínű nyakkendőt vásárolt. Mindig nagyon szerettem a vidám színeket, amikor találkoztunk, megkértem, vegyen nekem is egyet. A belfasti Queens Egyetemen eltöltött első három évemben szinte le sem vettem ezt a nyakkendőt. Nem sokkal később a televízióban megnéztem egy műsort a San Franciscóban élő melegjogi aktivistákról, és egyszer csak felfedeztem a nyakkendőmet. Döbbenten láttam, hogy átvették Isten szimbólumát. A szivárvány, amely Isten velünk kötött szövetségének jele, ahogy azt Mózes első könyve 9. fejezetének 13. versében olvashatjuk, az égen hétszínű, a meleg mozgalomé azonban hatszínű. Majdnem ugyanaz.

Az ördög a világosság angyalaként tetszeleg, úgy tűnik, az igazat mondja, valójában féligazsággal vezet félre bennünket. Garri Kaszparov sakkvilágbajnok szerint a modern propaganda lényege nemcsak az, hogy félretájékoztat, vagy egy bizonyos programot erőltet, hanem kifárasztja a kritikus gondolkodást az igazság megsemmisítése céljából. Így kultúránk teljesen kiszolgáltatottá válik bármi elfogadására. A véleményformálók folyamatosan megtévesztések áradatát zúdítják ránk, hogy közönyössé tegyenek, és feladjuk a küzdelmet – és ez működik.

Hogyan élhetjük a világ elé az evangéliumot annak ellenére, hogy a közöny már a gyülekezeteinket is elérte?

Huszonhat évvel ezelőtt egy dunántúli keresztyén konferencián komoly nézeteltérésbe keveredett két résztvevő, és a konfliktusnak mindannyian szemtanúi voltunk. Másnap reggel a közös étkezés alatt felálltak, átölelték egymást, majd elmondták, mindketten eldöntötték, rendezik a viszályt, kerüljön bármibe. Napjainkra Krisztus tanításának megalkuvás nélküli alkalmazása az életünkre egyre ritkább, hamar levonjuk a következtetést: mi nem tudunk együtt szolgálni. Ahelyett, hogy megbocsátanánk és rendeznénk kapcsolatainkat, eltávolodunk a másiktól, mindenki megy a maga útján. Ne mondjuk, hogy majd ha a másik idejön hozzám, megbocsátok! Nekem kell kezdeményeznem, hiszen testvérek vagyunk, nincsenek feltételek!

A bűneset óta küzdünk a felerősödő önzéssel, amely mostanra társadalmi méreteket öltött, és beszivárgott az egyházba is.

A másik, még mélyebb probléma, hogy a keresztyének egy része, különösen az újabb generáció nem tekinti a teljes Írást Isten tévedhetetlen szavának. Ha valami érthetetlennek tűnik a Szentírásból, nem kell azonnal pálcát törni felette, hogy az egész nem igaz. Kutatni kell, amíg meg nem értem az összefüggéseket, alázatosan bevallani, hogy nem tudom felfogni, de dolgozom rajta. Ha nem értjük, ne jelentsük ki elhamarkodottan, hogy tarthatatlan, ezért a kor elvárásaihoz, saját gondolkodásmódunkhoz kell igazítani!

Harcoljuk meg a hit nemes harcát! Ne engedjünk a korszellemnek, amely a Biblia tekintélyét és szavahihetőségét akarja aláásni! Merjük elhinni, hogy Isten kijelentésének igaza van, és ennek tükrében vizsgáljuk meg a körülöttünk lévő világ eseményeit! Folyamatosan tanítanunk kell és a gyakorlatban bemutatnunk a keresztyén szeretetet. Ha szükséged van rám, ott vagyok, hogy segítsek. Nem azért osztom meg magam veled, hogy jobban érezzem magam, hanem Krisztus miatt. A gyülekezetünkben igyekszünk megvalósítani ezt. Ha valaki kórházba kerül, elveszíti a gyermekét, a házastársát, bárkit vagy bármit, ott vagyunk. Minta a számunkra, ahogy az első idők keresztyénei szerették egymást.

Meddig vár Isten az emberre?

Nem szeretek a végidőkről beszélni, mert sokan félreértik, és jeleket keresnek. Ugyanakkor nem szabad könnyedén vennünk Jézus Krisztus visszatérésének biztos ígéretét, amikor lezáródik az üdvösség elnyerésének lehetősége. De addig mindig lesz alkalom a megtérésre. Az egyéni életünkbe természetesen beleszólhat a halál, földi pályafutásunk befejezése a bűnbocsánat elfogadása nélkül is megtörténhet.

Dániel könyvének ötödik fejezetében Bélsaccar, Nabú-naid utolsó babiloni király fia, aki apja tartós távollétében régensként uralkodott, Isten iránti megvetésében átlépett egy láthatatlan határvonalat. A jeruzsálemi templomból zsákmányolt aranyedényeket adatta vendégei elé egy lakomán. Ekkor egy kéz jelent meg a falon, és titokzatos jeleket írt rá: mené mené tekél ú-parszin. A „megszámláltattál, megmérettél, könnyűnek találtattál” üzenettől Bélsaccar arca elsápadt, gyötrő gondolatai támadtak, még a térdei is reszkettek. És azon az éjszakán meghalt.

Ha megkeményedik a szívünk, folyamatosan nemet mondunk Jézus keresztjére, akkor eljön egy pillanat, amikor Isten azt mondja: itt a vége.

Észak-Írországban a Westminsteri kiskáté, hitünk egyik foglalata felteszi a kérdést: „Mi az ember végső célja?” A válasz: „Hogy dicsőítse Istent, és örökké örüljön neki.” Az életünkben mindennek Istent kell dicsőítenie, és neki kell az első helyen állnia. Előfordul, hogy jobban meg tudja mutatni dicsőségét a szenvedéseinkben, mint az önfeledt pillanatainkban.

Érdekes, a világjárvány kezdetén az emberek alig várták, hogy halljanak az elfelejtett Istenről. Felébredt az igény a lelki tartalmak iránt. A gyülekezet Facebook-oldalán a követőink száma százzal emelkedett, majd két héten belül hatszázzal. Egymást érték a kérdések, alig győztem megválaszolni. De a televíziók, a rádiók hamarosan megteltek a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, a National Health Service (NHS) munkájáról szóló tudósításokkal és a szlogennel: „Az NHS a mi megmentőnk.” A társadalmi érdeklődés minden tekintetben az NHS felé fordult, és senkit nem érdekel már Isten. Különösen akkor feledkeztek meg róla, amikor megjelent a védőoltás, amelyet Isten ajándékának tartok.

Az ördög nagyon ügyesen tereli a figyelmünket, mindig sikerül valamit a középpontba állítani, ami betölti az érdeklődésünket.

Süketek vagyunk Isten hangjára, de nem hagyja.