Janus-arcú reformáció

Az ember úgy él, mint a csónakban az evezős: háttal ül a célnak, úgy halad előre. Amit lát, az az út- és időszakasz, amelyet már megtett. Ez a Kierkegaard-tól származó metafora plasztikusan érzékelteti, hogy az ószövetségi (zsidó) időszemléletből kiinduló keresztyén ember szeme előtt sem a jövő van, hanem a múlt. De ha nem lát előre, honnan tudja, merre kell evezni?

Ahogy a híres Cambridge–Oxford evezősversenyeken sokszor láttuk a tévében, a nyolc evezőssel szemben ül a csónak végén a kormányos, aki vezényli a legénységet, és irányban tartja a járművet. A keresztyén evezőssel szemben is ül valaki a csónakban – akinek az arcáról és szájáról le tudja olvasni az irányt; aki az evezőst a háta mögött levő cél felé vezeti. Hitünk szerint ő Jézus, akihez a 462. dicséretünkben így fohászkodunk: „Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, / Míg boldogan a célhoz elérkezem."

Ez a kép azt is jelenti, hogy múlt és jövő együtt határozza meg utunkat. A régi rómaiaknál ezt a kettősséget Janus isten jelképezte, akit a korabeli szobrokon a tarkójuknál összenőtt két szakállas férfifejjel ábrázoltak – az egyik arc öreg, a másik ifjú. Ketten együtt mindent látnak: vissza, a múltba, és előre, a jövőbe tekintve. Amikor a reformációról gondolkodunk, mi is ezt tesszük: visszatekintünk az elmúlt fél évezredre, de nem azért, hogy a múltba révedjünk, hanem hogy hitet, erőt, buzdító példát merítsünk elődeink életéből és munkásságából. Mert az ősök tetteinek emlékezete – más szóval öröksége – köti össze a ma élőket a már elhunytakkal, s – Kölcseyt idézve –: „e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve. Firól fira száll a hagyomány...”

Amikor minden év októberének végén a reformáció kezdetére – Luther Márton legendás wittenbergi fellépésére és azt követő tetteire – emlékezünk és emlékeztetünk, akkor nem csupán egy régmúlt történelmi eseményt idézünk föl, hanem egy máig tartó és a jövőbe mutató „végtelen történet” részesévé is vál(hat)unk. Abban a meggyőződésben, hogy a reformáció is Janus-arcú: legfőbb üzenete a konzerváció és az innováció, vagyis a megőrzés és a megújulás, a múlt, a jelen és a jövő harmonikus egysége. A lelkünkben és elménkben élő múlt, a közös hitbeli és kulturális örökség körülöttünk látható és ható értékei is arra intenek, hogy a jelent csak a múltból lehet megérteni, és a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni.

Ebben az örökségben a legkiemelkedőbb a templom és iskola, a hit és tudás szerves szimbiózisa, amely (Bertha Zoltán szavaival) a magyar protestantizmus kultúrateremtő fundamentumát és kontinuitását képezi. Ezzel kapcsolatban gyakran szokták idézni Reményik Sándor híres sorait, de én most Csanádi Imre református költő azon versére hívom fel a figyelmet, amelyben így méltat egy hajdani nádfödeles, tapasztott falú, törékeny falusi templomot: „Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, / ország lappangott itt, mikor nem vala ország: / ő árváit Isten / vezérelvén hitben, / lett Bástya és Bátorság.”

A megtartó iskolák közül pedig itt csupán kettőt tudok kiemelni: a Debreceni Református Kollégiumot, amely – az „orando et laborando” (imádkozva és dolgozva) ősi, eredetileg Szent Benedek-i jelmondat szellemében – tizenöt év híján már ötszáz esztendeje tevékenykedik megszakítás nélkül alapítása helyén, így az Isten és a haza ügye iránt elkötelezett hazai oktatás folyamatosságának legfőbb megtestesítője. A másik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, amelyet a legnagyobb erdélyi fejedelem négyszázegy éve alapított Gyulafehérvárott, s bár 1658 és 1849 között három ízben is megsemmisítő csapás érte, de poraiból főnixmadárként mindig újjáéledt, mert – Áprily Lajos gyönyörű versét idézve – „Az újrakezdés vakmerő reménye / legyőzte itt az ostromló halált, / s daccal vágott a mindig új jövőnek”.

Mi, mai magyar reformátusok is vakmerő reménnyel, daccal és erős szívvel szállhatunk az új vizekre, ha csónakunkban Jézus Krisztus ül.

A szerző a Magyar Nemzet szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetsége elnökségének tagja.