„Itthon vagyok”

2010-ben kezdte szolgálatát a Maros megyei Szentgericén. Erről a vidékről származik?

Igen. Marosvásárhelyen születtem 1980-ban, olyan családba, amely édesapám felől nyárádmenti, édesanyám felől pedig Küküllő menti. Édesanyám családját kuláknak bélyegezték a kommunizmusban, mindenükből kiforgatták őket, ezért is került édesanyám Marosvásárhelyre iskolába. Édesapám egyszerű, földműves családból származik. Ugyanabban a vásárhelyi gyárban dolgoztak, ott ismerkedtek meg. Tulajdonképpen munkáscsalád a miénk, Vásárhelyen nőttem fel a város egyik tömbháznegyedében.

Milyen szerepet töltött be a vallás a családjában?

Apai nagyapámról tudom, hogy presbiter volt Nyomáton, édesanyám ágán több lelkészről is van tudomásom, igaz, ők néhány generációval korábban éltek. Egy családfakutatással is foglalkozó lelkész ismerősömmel kiderítettük, hogy két templomépítő is volt köztük. A kommunizmus utolsó éveiben születtem, abban az időben a családunk nem járt rendszeresen istentiszteletre. Az utcánkban felépülő cserealjai református templom hozta el a fordulatot az életünkben. 1994-ben konfirmáltam, édesanyám bátorított-küldött az ifjúsági csoportba, én pedig ott ragadtam. Frissen alakult gyülekezet fiataljaiként dübörgött bennünk a tettvágy, minden szabadidőnket együtt töltöttük, ott voltunk otthon. Mindent csináltunk: kántáltunk, locsoltunk, árvaházba jártunk a gyerekekhez, a vár tövében gitároztunk, utcamissziót végeztünk, együtt szilvesztereztünk, táboroztunk, sokan onnan házasodtunk, például én is.

Más hatása is volt a cserealjai ifinek?

Ott kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra tizenhat évesen, tizedik osztályos koromban. Bár a Bolyai Farkas Elméleti Líceum egyik reálosztályába jártam, egyszer csak letisztult, hogy nekem ez az utam. Olyan időszakot éltünk akkor, amelyben mindennek igei megalapozást kerestünk, és én kaptam is: a születésnapomon a Bibliaolvasó Kalauz Jeremiás elhívását hozta elém. Személyesnek éreztem, megerősítőnek. Így dőlt el bennem a tanév végére, hogy a teológiát fogom választani. Később az is kiderült, hogy a reáltagozat így is a segítségemre szolgált: a matematikatudásomnak nagy hasznát vettem hébertanulás közben, utóbbival a mai napig szeretek foglalkozni.

A kolozsvári teológián végzett, a debrecenin doktorált. Milyen különbségeket fedezett fel a két intézmény között?

Mivel nem egy időszakban látogattam a két intézményt, nem biztos, hogy megfelelő az összehasonlítás, de az én időmben Kolozsvárott még a régi tanári gárda oktatott, a személyiségüket, szellemiségüket meghatározónak éltük meg. Sokkal konzervatívabbak, komolyabbak voltak, szigorú szabályokkal. Ezzel szemben Debrecen jóval szabadabbnak, lazábbnak tűnt. Más volt a lüktetése.

Melyik áll közelebb önhöz?

Kolozsvár, viszont ott is sok változás történt az eltelt évtizedekben. Tanítottam egy évig ott, és úgy láttam, mintha elhidegültek volna egymástól a teológusok. A mi időnkben pezsgő élet jellemezte a kollégiumot, zsizsegett a folyosó, ahol állandóan énekeltünk, néha megittunk egy pohár bort, ott zajlott a diákok társadalmi élete. Ma a teológiai hallgatók arról számolnak be, hogy a folyosók többnyire üresek, mindenki ül a szobájában, az interneten intézik a dolgaikat, már nincs olyan élénk közösség.

Kezdő lelkipásztorként Hunyad megye szórványaiban szolgált, közben aktívan szervezte a megye ifjúsági életét. Megalapította a helyi IKE egyesületet (az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetsége), amelynek később országos elnöke is lett. Esperesként milyen kapcsolatban van az ifjúsággal?

Számomra ez a kérdés, az ifjúsági munka meghatározó volt, ettől függetlenül gondolom azt, minden egyházi vezetőnek – legyen az lelkész, esperes vagy püspök – fontos támogatnia ezt a szolgálatot. Ma már nem a frontvonalban teszem ezt, de a szentgericei ifjúságot még én terelgetem.

Sok lelkipásztor száját hagyja el az a mondat, hogy a gyerekek jelentik az egyház jövőjét, de a fiatalokat sokszor nem vonzza az, amit az egyház nyújtani tud. Szentgericén, ahol 2010 óta szolgál, valahogy mégis megszólíthatóknak bizonyulnak. Még saját ifjúsági zenekaruk is van, a Tüzes Szekér. Mit tesznek másként?

Ez így valóban jól hangzik, de én is sokat küzdök velük. Egyrészt úgy gondolom, hogy az ifjúság nem az egyház jövője, mert ők a jelene is. Már most is az egyház szerves részei, úgy tekintünk rájuk, mint akik teljes jogú tagjai. Talán ezért fektetünk Szentgericén sokkal több energiát a közöttük végzett szolgálatba, mint a közösség más rétegeibe. De bár hetente van ifi, zenekari próba, tavasszal, nyáron, ősszel táborozunk, kirándulunk, mégis nagy küzdelem, hogy vasárnaponként részt vegyenek a felnőtt-istentiszteleten. Erről őszintén beszélgetünk is. Karácsony előtt végigkántáltuk a falut, a nyolc óra alatt összegyűjtöttük a tavaszi táborunk költségvetését, majd este tízig szalmakrumpliztunk a parókián. Úgy búcsúztam el tőlük, hogy akkor holnap találkozunk, de csak a kifogásokat kaptam válaszul. Folyamatosan keressük a választ, megoldást, hogy legyenek ők is jelen vasárnaponként. A dicsőítő alkalmakra, amikor a zenekar is fellép, szívesen jönnek, de az még soha nem fordult elő, hogy egy hagyományos vasárnapi istentiszteleten az ificsoport minden tagja ott legyen.

Jönnek-e a szentgericei fiatalok a Csillagpontra?

Tervezzük, igen. Bár az a fura tapasztalatom velük, hogy az utóbbi években kiszerettek az ilyen jellegű rendezvényekből. 2023-ban elmentünk velük az IKE Válts irányt! fesztiváljára, amelynek alapítója is vagyok, és amelyet azért hoztunk létre 2011-ben, mert igény mutatkozott arra, hogy a keresztyén fiatalok ebben a formában is együtt, egymás között lehessenek. Még most is sikeres. Viszont a szentgericei ifjak azt mondták, a következőn már ne vegyünk részt, mert van saját táborunk, kettő is, nekik ez bőven elég. Remélem, a Csillagpontra azért szeretnének majd elmenni.

Az idei évet az ifjúságnak dedikálta a református egyház. Mit gondol erről?

Jónak tartom, az egyházmegyei ifjúsági előadónk már át is tanulmányozta a rendelkezésre álló tematikákat, programokat. Azt is iránymutatónak látom, hogy a magyarországi egyháznál külön csapat gondolkodik ezen, iránymutatást ad, és egyfajta összetettséget teremt. Ezt az együtt gondolkodást szeretnénk mi is elsajátítani az egyházmegyénkben.

„Valahányszor új megbízatást kaptam, mielőtt elvállaltam, megbeszéltük a presbiterekkel” – nyilatkozta korábban. Esperesi jelölését is átbeszélte a gyülekezettel? Hogyan fogadták?

Ezt is megbeszéltük, örültek a jelölésnek és a megválasztásnak is, ők azonban kissé másként közelítették meg a kérdést. Büszkék voltak, mert a kis szentgericei gyülekezet még nem adott esperest az egyházmegyének. Ugyanakkor megértették, ez azzal jár, hogy kevesebb időt fogok tudni közöttük tölteni. Ebben a szolgálatban is érzem a gyülekezet és a presbitérium támogatását, igazán sokat köszönhetek nekik, hálás vagyok a szeretetükért, a gondoskodásukért.

Szeptemberben választották meg, novemberben iktatták be. Megszokta már az „esperes úr” megszólítást?

Már kezdek hozzászokni, bár a megnevezések, a tisztségek nem állnak közel hozzám. Azt is sokan tudják, hogy nem akartam esperes lenni, sosem volt ez célom. Ám már néhány éve helyettese vagyok – voltam – Biró István esperesnek, aki sok feladatát bízta rám. Az évek alatt pedig megismertek a lelkipásztor kollégák is. Mondhatnám azt is, valahogy természetes volt, hogy én követem őt a szolgálatban. A jelölésnél csak egy szolgatárs volt, aki abban az esetben indult volna, ha én elhagyom az egyházmegyét, de mivel maradtam, egyedüli jelöltként vártam a szavazást, amelyen száz szavazatból kilencvennyolcat kaptam meg. Ez jó érzés. Más egyházmegyékben jellemzőbb a versengés, sokszor csak pár szavazat döntött a jelöltek között. Hálásak vagyunk, hogy a küküllőiben egyetértés uralkodott ebben a kérdésben is mind a lelkészek, mind a presbiterek között.

Tűzött-e ki célt, amelyet el szeretne érni ebben a ciklusban esperesként?

Minden szolgálatomat csapatban végzem, így ezt is. Az esperesi hivatal munkatársaival, a csapattal – esperes, a helyettese, főgondnok, lelkészértekezleti elnök, pénztáros, számvevő, ifjúsági előadó, missziói előadó – már tartottunk megbeszélést arról, mit szeretnénk elérni. Arra jutottunk, hogy már a ciklus első három évében szeretnénk tervezhetőbbé tenni a megyében szolgáló lelkészek életét, így már most megvannak a 2025-ös év adminisztrációs napjai. Tettük mindezt azért, mert egy ezt megelőző fórumbeszélgetésen ezt kérték a kollégák. A fő célunk viszont az, hogy erősítsük a lelkészi közösséget. Személy szerint tervezem, hogy felkeresem mind az ötvenhat lelkipásztort, aki a megyénkben szolgál, mert már most tudom, hogy ezek a látogatások olyasmiket – problémákat, igényeket – hoznak majd a felszínre, amelyeket nagyobb közösségben nem tudunk megbeszélni. Szeretnénk továbbá a lelkészcsaládok közötti kapcsolatot is erősíteni, valamint a különböző szolgálati ágak – ifjúság, misszió, nőszövetség, presbiteri szövetség – közötti kommunikációt javítani, hatékonyabbá téve így a munkájukat.

Van-e példakép ön előtt, ami a lelkészi, esperesi szolgálatot illeti?

Többekre is felnézek, akiknek a lelkészi munkája meghatározó számomra, akiktől hoztam magammal követendő mintát. A kolozsvári teológiáról Kozma Zsolt, aki minden egyes órát rövid igemagyarázattal kezdett, ő tanított meg arra, hogy a prédikációt jó szó szerint leírni. Példaértékű volt az alázata és szerénysége. Vagy Vetési László, aki a szórvány szeretetét ültette el a szívünkben. De ott az első esperesem, Gáll Sándor, aki, bár rendszerető és pontos embernek tartom magam, szeretettel még inkább ránevelt erre. De a magyarországi Nyírségi Református Egyházmegye esperese, Gaál Sándor is szerepel a példaképeim között bölcsessége, szeretete és alázata miatt.

Vetési László jó munkát végzett, a szórványok helyzetéről írta ugyanis a doktoriját. Szórvány és szórvány között is van különbség?

Természetesen. Erdélyen belül is, de a magyarországi és az erdélyi között szintén. Erdélyben a szórvány etnikai is lehet, például Hunyad megyében már a hat százalékot sem éri el a magyarok aránya, az ott élő maroknyi nemzettársunknak nemcsak a hitének a megtartása jelent nehézséget, hanem hogy azzal együtt az anyanyelve is megmaradjon. Más típusú szórvány a csíki, például a megyénkből a Csíkfalvai Református Missziói Egyházközség, mert ők katolikus tömbben élnek. Szintén más típusú a nagyvárosi, ahol akár egyszerre jelentkezhetnek az előzőek problémái. Magyarországon etnikai szórványról nem beszélhetünk, Erdélyben sem jelentett gondot ez egészen Trianonig, pedig már 1907-ben lejegyezte a rákosdi lelkipásztor, hogy a hívek nem értik az istentisztelet nyelvét, mert egymás közt az oláht beszélik. Pedig mikroszinten szórványnak számított, de makroszinten nem, hiszen Magyarországhoz tartoztak.

Érzi-e Isten vezetését az életén, szolgálatán?

Határozottan igen. Hiszem, hogy ő vezet, ha nem is úgy, mint azon a focimeccsen, amelyen igazából nem is akartam pályára lépni, mert belül éreztem, hogy nem kellene, aztán amikor mégis beálltam, vállműtét lett a vége… Hívtak más gyülekezetbe, meg Kolozsvárra a püspöki hivatalba, vagy tanítani a teológiára, de valamiért az egész lényem tiltakozott ellene. Vagy például szerettem volna lelkész lenni Marosvásárhelyen, úgy éreztem, ott a helyem, de az Úr bezárta az ajtókat, ám kinyitott egy másikat. Vásárhelyi lelkészként nem lettem volna sem zsinati, sem nyugdíjbizottsági, sem lelkészképesítő bizottsági tag, sem esperes. Elfogadtam ezt az Isten útmutatásaként, ő ezt így látta jónak. Igyekszem minden napomat vele kezdeni vagy vele zárni, kérve őt, mutassa meg, mire szeretne használni.

Sosem vágyott el Erdélyből?

Soha. Bár édesapám nyomáti, édesanyám kibédi, kiderült, hogy a névadó őseim Szentgericéről származnak. Én itthon vagyok.