Itt a kibontakozás ideje

Mit szól ahhoz, hogy a tizenegy évvel korábbi népszámláláshoz képest a magukat reformátusnak valló magyarok aránya huszonegyről tizenhat százalékra csökkent?

A népszámlálás adatai engem is megdöbbentettek. Ugyanakkor hiszem, hogy nem az Isten kegyeleme lett kevesebb ebben a világban, hanem a világ szélesedett ki az emberek előtt, és az egyház, a gyülekezet került a sokadik helyre. Fontos, hogy a saját területünkön komolyan vegyük a számokat, én a gyülekezeteimben ezt fogom tenni, önvizsgálatot tartok, számba veszem a hiányosságokat, a mulasztásokat. Jézus is sírt Jeruzsálem felett, szabad nekünk is megsiratni azt, ami elveszett, de még lehet ébredésért imádkozni, keresni az újabb és újabb utakat, hogy megtaláljuk az emberekhez vezető utat. Amíg tart a kegyelmi idő, addig nekünk küldetésünk van.

Azt mondja, meg kell találni az emberekhez vezető utat – holott úgy hírlik, önök megtalálták. Balatonszabadi református gyülekezete nagyot gyarapodott azóta, amióta ön a lelkipásztor.

Amikor 2009-ben fiatal házasokként a férjemmel ideérkeztünk, nyolcan-tízen jártak a gyülekezetbe, és mindössze hat hittanosunk volt. Most hetven hittanosunk van, négyszáz ember tartozik hozzánk százötven egyházfenntartóval, szenteste háromszáz fő látogat el templomunkba. Sokak megrökönyödésére én mégis azt szoktam mondani – nem szerénységből, hanem meggyőződésből –, hogy most érkeztünk el a nullára…

Elérkeztek a nullára? Ha ezt annak nevezi, akkor ön minimum érdekes személyiség. Beszélne először is arról, milyen gyerek- és ifjúkora volt?

A Berettyóújfalu melletti Váncsodon voltam gyermek. Nyolcéves lehettem, amikor a gyülekezetünkbe fiatal lelkésznő érkezett. Húsz évig volt a gyülekezet lelkipásztora. Úgy éreztem: én is ilyen szeretnék lenni. Lendületes volt, fiatalos, határozott, mégis igazi nő. Megtérésem 2000-ben – tizenhét évesen – történt, a Refisz egy balatonszárszói ifjúsági táborában. Utána kaptam az elhívásomat a teológiára a következő Igével: „Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát…” Sárospatakon hamarabb volt a felvételi, mint Debrecenben, ezért ott végeztem el a teológiát. Úgy éreztem, a helyemen vagyok.

Miért?

Számomra vonzó volt a sárospataki teológia puritánsága, családias légköre, és nagyon jó tanáraink voltak. A Genfi Egyetemen is töltöttem egy évet az Egyházak Világtanácsának az ösztöndíjával, missziológiát tanultam mesterképzésben. Lehetőségem lett volna doktori programra a vatikáni egyetemen. De engedtem édesanyámnak, aki azt kérte, először a segédlelkészi évemet tegyem le, szenteljenek lelkésznek, csak utána folytassam a tanulmányaimat. Nagyon józan és bölcs tanács volt. Hazajöttem, és az volt a szívemben imádságként: ha az Úristen mégis gyülekezeti lelkészként akar látni, nem pedig Rómában ökumenizmust tanulmányozva, akkor adjon nekem olyan férjet, aki nemcsak engem szeret, hanem a majdani gyülekezetünket is.

Ilyen éretten állt hozzá a párválasztáshoz?

Egy évig tartó, nagyon odaszánt imádság volt ez. Úgy vélekedtem, gyülekezeti lelkész egyedülálló nőként nem lehetek. Gyulára kerültem segédlelkésznek. Ott ismertem meg a férjemet, Győri-Dani Istvánt, aki ott állt a templomajtóban, és már az első találkozásnál éreztem, hogy ő az, akire vártam. A következő évben összeházasodtunk, majd két gyermekünk született. Azóta is minden a maga szép rendjén történik, nincsenek allűrjeink, játszmáink, mellékvágányaink, eltérve a kimondott szótól. Amilyen tisztességes volt az udvarlás, olyan a házastársi kapcsolatunk is.

Miben látta igazolódni, hogy szeretni fogja azt a gyülekezetet, amely majd az önálló szolgálati területe lesz?

Például abban, hogy kapcsolatunk első közös karácsonyi-újévi időszakában az ünnepek mindegyik istentiszteleti alkalmára elkísért, pedig abban a másfél hétben huszonhét szolgálatom volt.

Hogy kerültek az ország másik sarkába?

Én mindig tiszántúli lelkész szerettem volna lenni. Jeleztem is az akkori egyházkerületi főjegyzőnek a szándékomat. Ő iskolalelkészként gondolkodott felőlem, mert nőként álltam a pályám elején. Én azonban gyülekezeti lelkészségre kaptam az elhívásomat. A siófoki lelkipásztortól viszont hallottam, hogy Balatonszabadiban helyettesítenek a feleségével, és szerinte az a gyülekezet pont nekem való. Eljöttünk bemutatkozó szolgálatra, de az akkori állapotok olyan lesújtóak voltak – romos templom, döngölt földes parókia, csupán nyolc-tíz fős gyülekezet –, hogy arra gondoltam, prédikálok egyet és hazamegyünk, elfelejtjük Balatonszabadit.

Akkor hazamentek, mégis itt vannak másfél évtizede…

A gondnok asszony mindent megtett, hogy bennünket ideszeressen. Nagy szeretettel mesélt a gyülekezetről, arról, hogy harminc éve nem volt beiktatott lelkészük, és mennyi viszontagságot éltek meg. A férjem pedig azt kérte tőlem, hogy ezt komolyan gondoljam át, mert ő bárhova elköltözik velem Gyuláról, de negyven évig ott fogunk élni. Térden állva kértem az Úristent, hogy tegye világossá, Balatonszabadiba kell-e nekünk jönnünk. Ebben a csendességemben jött elém, hogy nyissam ki Chambers napi áhítatait. Ott éppen arról volt szó: ha Krisztus benne ül egy hajóban, akkor még ha vihar van is, ő átvezeti a túlsó partra. S ez akkor is így van, ha a kívülállók nem értik a hajó haladási irányát. Akkor biztossá vált számomra, hogy Balatonszabadi az a hely, ahova Jézus is jön velünk, és áldásával velünk lesz.

Hogyan lett itt virágzó hitélet, ilyen induló körülményekkel?

Sok-sok imádsággal. Nekünk imáinkat meghallgató Istenünk van. Igazi csodákat éltünk át már az első hetekben. Kezdetben a régi parókia egy kis szobájában tartottuk az istentiszteleteket, és ahogy a közeledő húsvétra gondoltam, azt kértem az Úrtól, hogy tegyen csodát, ne kelljen bemenni a romos templomba. Március elsején egy falubeli ács bekopogott hozzánk, felajánlva, hogy két festőcsapattal együtt kijavítja a templombelsőt és a mennyezetet.

Mit kért ezért?

Teljesen ingyen, felajánlásként gondolta. Ugyanis itt nősült a templomban – lévén a felesége református –, és mikor hallotta, hogy új lelkész érkezett, azt mondta magában, akkor hát újuljon meg a református templom. Az imámra ő jött feleletként az Úristentől. Akkor ezen én is felbuzdultam, mondtam a maroknyi gyülekezet férfitagjainak, verjük le a vizes falakat, vágjunk le a padsorokból, hogy ne érjenek a falig, akadályozva a szellőzést. Megkezdődött a teljes belső felújítás! Volt olyan is, aki azt mondta: „Huszonhat évesek lendületével újítom ezt a templomot!” Ezt még ma is emlegetjük.

Merthogy olyan megható volt?

Inkább azért, mert azzal a közös építkezéssel negyven év lemaradása fordult jóra. Az akkor kapott lendület azóta sem fogyott el belőlünk. Nem úgy gondolkoztunk, hogy ha ennyi ideig állt minden, ne siessünk tovább előre, kevesen vagyunk. Úgy tekintett és tekint magára a szabadi gyülekezet: összefogással meg tudjuk csinálni. Hiszen már az, ami velünk a kezdetekkor történt – fél év alatt befejeződött a templombelső felújítása, száz százalékban önerőből –, túlmutatott rajtunk. Megértettük, hogy tudunk a velünk, általunk nagy dolgokat tervező Úristen eszközei lenni.

Ez tényleg fegyvertény, hiszen 2009-ben a legnagyobb gazdasági válság tombolt.

Aki csak tudott, anyagilag hozzájárult az alapanyagok költségéhez, illetve kétkezi munkájával segített. Szép emlék, hogy egy bírónővel együtt locsoltam a betont, nem volt ez nekünk sem degradáló feladat… Az említett ács vezetésével kijavították a mennyezetet, lélegző vakolat került a falra, a szomszéd református gyülekezetből való kőműves kiegyenlítette a padlót és így tovább.

Hogyan újult meg a templom külseje, illetve hogyan lettek új közösségi épületeik?

Hamar ránk nehezedett a tudat, hogy kívülről a templom milyen leromlott állapotot mutat: omladozó külső vakolat, rossz nyílászárók, körülötte se térkő, se parkoló. A régi parókiánk is megrogyott az első télen. Elkezdtem ismét imádkozni! hogy „Uram, nekünk új otthonra van szükségünk, és a te házad is romokban áll, tégy csodát”! Rövidesen, 2011-ben az önkormányzat megvette tőlünk a régi parókiát, és egyházkerületi támogatással elkezdődött az új építése, persze ez még mindig nem lett volna elég, de a gyülekezet adományai és vállalkozók felajánlásai lehetővé tették, hogy megépüljön. Egy vidékfejlesztési pályázatból pedig pénzt nyertünk a templom külső felújítására. A gyülekezeti házunk, amely a rendszerváltás előtt református iskola volt, a Magyar falu programban elnyert pályázatokból újulhatott meg.

Mikor vált érezhetővé a gyülekezeti élet megpezsdülése?

Már az első pünkösd megmutatta, hogy a konfirmációval és a jubiláló konfirmáltak köszöntésével képesek vagyunk megtölteni egy egész templomot. A helyi reformátusok újra megláthatták, hogy az egyháznak van értéke, mondanivalója.

Ekkoriban már gyarapodott a hívek létszáma is?

Ez lassabb folyamat volt, de azt éreztük, hogy a gyülekezeti tagok meglátogatásának, a kapcsolatok építésének van értelme. Már az első nyáron bekapcsolódtunk a dél-balatoni református gyülekezetek hittantáborába, ahova sok hittanost vittünk. A gyermekszívek a legelfogadóbbak, és rajtuk keresztül a szülők is megszólíthatóvá váltak. Az első táborozóink közül már három fiatalt is eskettem, egynél kereszteltem. Nagyon megható, hogy látjuk őket felnőni, és ott lehetünk életük fordulópontján.

Itt már a gyülekezetépítés fortélyait is taglaljuk?

A közös alkalmaknak és programoknak megkerülhetetlen a szerepük a közösség összekovácsolódásában és a gyülekezet szervezésében. 2018-ban kurzust szerveztünk gyülekezetünk fiatal felnőttjeinek, ahol hitről, az élet nagy kérdéseiről, dogmatikai tanokról beszélgettünk, ebből nőtte ki magát a Lelkifröccs csapatunk, amelynek tagjaival péntek esténként találkozunk. A parókiánkon közben a gyerekeink, a „kisfröccsös” csapat játszik. Időről időre családos túrázásokat is szervezünk, nyaranta saját napközis hittantáboraink vannak. Minden évben ott vagyunk a Dunántúli Református Egyházkerület családos táborában, ahol 2012 óta aktívan szolgálok én is. Általában évente szervezünk négynapos gyülekezeti kirándulásokat, ahol nemcsak családok, de egyedülállók és idősebbek is jelen vannak.

Nem megy a privát élete rovására a pörgős pásztori munkája?

Nem érzem tehernek, hogy újabb és újabb alkalmaink vannak, mert azok mindig beépülnek a mi családi életünkbe is. Például a gyerekeinkkel együtt született meg a baba-mama kör ötlete, majd ahogy ők nőttek, úgy lett a gyülekezetünkben gyermekfoglalkozás az istentisztelettel párhuzamosan. Nyaranta általában az egyik program a másikat éri… Néha megkérdezem a gyerekeket: „Nem sok ez nektek?” Tiltakoznak, mondván, örülnek, hogy ennyi minden történik velük közösségben. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család! A férjem is szereti így, igazi minőségi időnek tartja a házastársi kapcsolatunk szempontjából is, amikor gyülekezeti körben vagyunk együtt. A szükségszerűen eltérő munkabeosztás persze kihívás is, ezért tudatosan törekszünk arra, hogy találjunk időt a házastársi, illetve a családi feltöltődésre. A gyülekezet megértő: éppen az idén elengedte nekünk a bejáratott nyári programok egy részét. Figyelembe veszik, hogy az utóbbi években mentálhigiénés lelkigondozói szakirányú képzésre jártam a SOTE-ra.

Ha már a mentálhigiénét említette: nem nőhet ez az evangélium fölé a missziós munkában?

Péter apostol egyik levelében azt olvassuk, a hit mellé ragasszunk jócselekedeteket, ahhoz pedig tudást, tudományt. Ebbe nemcsak a bibliaismeret értendő, hanem akár a lelki működés törvényszerűségeinek ismerete is. Mint annyi mindent, ezt is lehet rosszul használni, de engem jó dolgokra erősített meg a „mentál” és az önismereti képzés. Egyaránt mélyítette a kapcsolatomat az Úristennel és az emberekkel, segített a házastársi kapcsolatomban, a hittanórákban, a lelkigondozásban, de még az igehirdetéseimet is gazdagította, például az önismeret vagy éppen az érzelmek tudatosításának szempontjával.

Igazi önismeret nem elsősorban az istenismeretből fakad?

Valóban. Kálvin is leszögezi az Institutióban: nincs önismeret istenismeret nélkül, és nincs istenismeret emberismeret nélkül. Viszont fontos, hogy valóban meglássam magamban az Isten alakú űrt, amelyet csak ő maga tud betölteni azáltal, hogy kegyelmet nyert bűnös, illetve Isten gyermeke lehetek. Hasznos lehet az akadályok elhárításában, az öndefiniálási folyamat ban, ha olykor visszacsatolunk az érzéseinkhez, amelyekről a mai ember nem akar tudomást venni, hiszen a mindennapi élet során csupa instant megoldást akar. Van helye annak, hogy az érzéseinket felszínre hozzuk, hogy kimondhatóvá váljanak a történetünkkel együtt. Igen, engem a mentálhigiéné abban is segített, hogy az emberek élettörténetét, ha erre szükség van, a lelkigondozás során meg tudjam hallgatni és aztán megfelelő fénybe tudjam állítani, hiszen ez a gyógyulás része.

Hasznosulhat-e a gyülekezet számára a női lelkipásztor női princípiuma?

Férfiak és nők ugyanazokat a terheket hordozzuk a szolgálataink során. Azt kellett megértenem, hogy nem verseny ez a férfiak és a nők között, nekem egyszerűen önazonosnak kell lennem. Mint ahogy Dávid kiáll Góliáttal szemben. Nem volt jó rá Saul páncélja, de gyakorlott volt az öt kövecskéjével meg a parittyájával. Nekem azt kell hozni, ami belülről fakad, ami a sajátom, azt kell a szolgálatomban is továbbadnom. Hadd tegyem hozzá: a Dunántúli Református Egyházkerületben nem éreztem, hogy női lelkészként hátrányban lennék. Ebben a ciklusban egyházmegyei tanácsos és a missziói bizottság vezetője lettem az egyházmegyémben, illetve az egyházkerületnél missziói előadó és közgyűlési alkotótag vagyok.

Úgy tudni, nemrég a Zsinat Missziói Szolgálatán belül is kapott fontos feladatot.

Óriási kihívás számomra, hogy a most alakult húszfős gyülekezetépítési és egyházstratégiai munkacsoport vezetője lehetek. Az elnökségi tanács azzal a feladattal is megbízott, hogy dolgozzuk ki a lelkésznők jogállásáról szóló törvényt a lelkésznők gyermekvállalására és szülési szabadságára vonatkozóan. A törvényjavaslatot igyekeztünk úgy megalkotni Csűrös-Varga Vanda és Varga Emese lelkésztársaimmal – akik szintén gyakorló édesanyák –, hogy a törvény a lelkészcsaládot, a gyülekezetet és az egyházmegyét is védje. A törvény pontos szövegezése most történik, de a javaslatot az esperesi kar már elfogadta. Azt remélem a jogszabálytól, hogy megkönnyíti a gyermeket vállaló lelkésznők életét, és egységes gyakorlatot hoz szerte az országban.

Végül térjünk vissza oda: miért érzi úgy – a sikertörténet dacára –, hogy még csak „nullán van” a balatonszabadi gyülekezet?

Kétségtelen, hogy már van hova jönnie a valóban növekvő gyülekezetnek. Vannak kisebb-nagyobb termeink a gyülekezeti házban a rétegalkalmakra, van udvarunk, ahol lehet szalonnát sütni, már olyan fölszerelt a templomunk, hogy van padfűtésünk, projektorunk, kivetítőnk, zongoránk. Eddig túl sokat kellett azzal foglalkozni, hogy mi nincs. Most jött el az az időszak, hogy már nem aprózódnak el az energiáink, itt a kibontakozás, kiteljesedés ideje, az igazi missziónk csak most kezdődik. Az Ige szerint Krisztus jó illatává kell lennünk a világban. Úgy, ahogy itt, előttünk ennek a kis asztaldíszként elhelyezett virágnak az illata is mindent betölt.