Mindennapjaink része az ítélkezés. Szívesen elkövetjük azt a bűnt, hogy másokat bírálunk. Kifogásoljuk az ízlését, hogyan neveli a gyerekeit, miként osztja be a pénzét. Az ítélet azonban nem csak negatívan értelmezhető. Miért esik jól mások megítélése? Hogyan alakít bennünket és közösségeinket? Hogyan formálható az értékítélet a Biblia alapján? Márkus Tamás András református lelkészt kérdeztük.
Miért vagyunk ítélkezők? Hova vezethető ez vissza?
Azt gondolom, hogy először is különbséget kell tennünk az ítélethozatal különféle típusai között, hogy erre a kérdésre helyes választ tudjunk adni. Van pozitív előjelű „ítélkezés” – dolgok, jelenségek, attitűdök, cselekedetek megítélése, ha úgy tetszik, értékítélet –, és van negatív előjelű ítélkezés. Az 'ítélkezés' szavunk azonban legtöbbször inkább ez utóbbit jelöli, sőt teljesen összeforrt vele. J. C. Ryle egykori evangéliumi-anglikán püspök ezt a típusú ítélkezést – amiről Jézus Urunk beszél a Mt 7,1-5-ben – a következőképpen jellemezte: „Amit Urunk kárhoztat, az nem más, mint a hibakereső szellemiség; az az iránti hajlandóság, hogy másokat jelentéktelen sérelmekért vagy közömbös dolgokért vádoljunk; az elhamarkodott és meggondolatlan ítélethozatal szokása; az arra való hajlam, hogy felnagyítsuk felebarátaink hibáit, gyengeségeit, és a lehető legrosszabbnak tüntessük fel azokat.” Úgy gondolom, hogy ez is az emberi sorstragédia kezdetéhez, a bűnesethez köthető, amikor megjelent a szégyenérzet. Érzékeljük hiányosságainkat, és folyamatosan leplezni szeretnénk őket, mondhatni, „fügefaleveleket keresünk”. Ebből fakad szinte csillapíthatatlan önigazolási vágyunk, aminek az egyik eszköze, amikor másokat lehúzunk azért, hogy megdicsőülve érezhessük magunkat. Olyan, mint a libikóka: minél lejjebb van a másik ember az ellentétes oldalon, mi annál feljebb leszünk.
Azzal, hogy a másik felett ítélkezünk, jobb helyzetben próbáljuk feltüntetni magunkat – elsősorban önmagunk előtt. Erre vezethető vissza az is, hogy sokszor jó érzéssel tölt el, amikor mások hibáiról, kisiklásairól, erkölcsi bukásairól, bűneiről értesülünk.
Minél inkább csökken a másik tekintélye, mi annál peckesebben „ki tudjuk húzni” magunkat. Ezért vagyunk – ahogy Kálvin mondja – egészen elnézők önmagunk iránt, másokkal szemben viszont szigorú bírák. De említ egy másik okot is, ami nem kevésbé helytálló. A reformátor szerint az emberek nagy része mások elítélésével akar magának engedményt szerezni a bűnre. Ez lélektanát tekintve úgy működik, hogy például éles cezúrát húzunk a gondolati és a cselekedeti bűnök közé, és azzal, hogy a vonal túloldalán lévő cselekedeti bűnöket élesen és határozottan elítéljük, bizonyos értelemben felmentjük magunkat a gondolati bűnök alól, miközben lehetséges, hogy egyszerűen csak a következményektől rettegve, pusztán gyávaságból nem lépünk a megvalósításuk felé. De az, hogy ilyen sommás verdiktet vagyunk képesek megfogalmazni mások cselekedeteiről, azt bizonyítja – érvelünk magunknak –, hogy erkölcsi mércénk még mindig kiváló, tehát tisztábbak és jobbak vagyunk a másiknál. És bár nekünk is van takargatnivalónk, azt a bizonyos vonalat ugyebár soha nem lépnénk át, elvileg… Ez egy ördögi kör, mivel közben elnézően egyre többet engedünk meg magunknak, és ahhoz, hogy ez az önfelmentő mechanizmus működőképes legyen, egyre ítélkezőbbé kell válnunk mások hiányosságaival szemben. Ezért aztán mindig gyanús, ha valaki hirtelen mond karakán ítéletet másokról, és túlságosan könnyelműen „leír” másokat – és itt direkt személyekről kinyilvánított ítéletről beszélek, és nem jelenségek, ideológiák, tanítások megítéléséről.
Jézustól tiszta, világos üzenetet kaptunk a Hegyi beszédben az ítélkezésről. Mennyire tudjuk alkalmazni?
Azért izgalmasak Jézus ítélkezéssel kapcsolatos szavai, egészen konkrétan a Mt 7,1, mert ez számít a nem keresztyének „kedvenc” igeversének. Kis túlzással, álmukból felkeltve is tudják idézni olyanok, akiknek egyébként semmi közük sincs a bibliai keresztyénséghez. Ironikus módon azonban ezt a verset értik a legkevésbé. Sajnos azt kell mondanunk, hogy soha nem éltek vissza bibliai igeverssel olyan mértékben, mint ezzel. Furcsa mód épp arra használják, hogy elítéljenek mindenkit, aki biblikus alapon kritizálni meri mások bűneit vagy tanbéli tévelygéseit. A „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” versből egyesek kardot kovácsoltak, amivel épp a hitvalló keresztyének biblikus mérce alapján kimondott értékítéletét törekednek folyamatosan visszanyesni. E jézusi mondatra hivatkozva a szekuláris világ és a progresszív keresztyénség sakkban próbálja tartani a hitvalló keresztyéneket. A legrosszabb az, amikor valaki nem ítéli meg biblikus alapon a jelenségeket (tanításokat, ideológiákat, tetteket) – ami egyébként a kötelessége lenne –, miközben tendenciózusan ráaggatja az ítélkező címkét azokra a keresztyénekre, akik mindezt megteszik. Ebben az esetben groteszk módon éppen ő maga meríti ki azt a típusú ítélkezést, amit Jézus olyannyira kárhoztatott.
Márkus Tamás András református lelkipásztor
Miről beszél Jézus? Hadd idézzem John Stott brit evangéliumi tanítót és igehirdetőt: „Az a parancs, hogy »ne ítéljünk«, nem vakságot követel a részünkről, hanem sokkal inkább nagylelkűségre szólít fel. Jézus nem várja el tőlünk, hogy megtagadjuk emberi mivoltunkat [és ne éljünk kritikai érzékünkkel, amely megkülönböztet az állatoktól], csupán azt kéri, hogy bírónak megtéve magunkat ne pályázzunk felfuvalkodottan Isten előjogaira.” Jézus tehát nem tiltja, hogy véleményt nyilvánítsunk helyes és helytelen, jó és rossz, igazság és hamisság tekintetében. Ez világosan kiderül a kontextusból, hiszen mind az egész Hegyi beszéd, mind az e verset (a Mt 7,1-et) közvetlenül megelőző és követő bibliai részek arra a feltételezésre épülnek, hogy használnunk kell a kritikai érzékünket etikai és logikai ítéletek meghozatalakor. Hogy mást ne mondjunk, a Mt 7,6-ban szereplő intelem („Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat!”) ítélőképességet feltételez. De említhetnénk a Mt 7,15-öt is („Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok!”).
Jézusnak az a vágya, hogy követői különbözzenek a „világtól”, és igazságuk múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, szintén ítélethozatalt követel részünkről. Jézus „polgári foglalkozása” ács volt, innen veszi azt a túlzó képet, lényegében karikatúrát, amivel megvilágítja, hogy mennyire nevetséges, ha valaki nagy üggyel-bajjal megpróbál kibányászni a másik szeméből egy szálkát, miközben az övéből épp egy gerenda áll ki. Ezért a kulcsszó itt a képmutatás: más, sokkal szigorúbb mércével mérjük a másikat, hogy így biztosítsuk erkölcsi fölényünket vele szemben. Konkrét példát említve: szemforgatók vagyunk egy bárgyúnak tűnő imakérésen, miközben lehetséges, hogy nincs is privát imaéletünk. Vagy megintünk valakit, mert káromkodik, a következő pillanatban pedig már rosszindulatú pletykákat terjesztünk valakiről. Jézus tehát nem az ítélethozatalt akarja teljes egészében megszüntetni, hanem annak helyes módját állítja elénk: az önismeret alázatosságára ösztökél, amely száműzi a képmutatást. A gyakorlatban ez a következőképpen fest: amilyen mértékben tudatában vagyunk saját hibáinknak, bűneinknek, és amilyen mértékben megszomorodunk miattuk, olyan mértékben fogunk szeretetet tanúsítani mások iránt, és a mások irányában gyakorolt kritika is annyiban lesz építő és szeretetteljes.
Hogyan ismerhető fel a biblikus értékítélet?
Óvatosnak kell lennünk, hogy ne tegyük egyéni preferenciáinkat erkölcsi normává, és aztán azok alapján ítéljünk meg másokat. Ez keresztyének között is gyakran előfordul: megítéljük mások öltözködését, küllemét, érdeklődését, hobbiját, de nem biblikus alapon, hanem egyéni meggyőződéseink szerint – legfeljebb utólag megpróbálunk ezeknek az ítéleteknek valamiféle erőltetett bibliai alapot fabrikálni. Ez tévút. Minden értékítéletünk abszolút mércéjének az írott kijelentésnek kellene lennie, és nem annak, hogy számunkra mi szimpatikus, és mi nem. Nyilván ahhoz, hogy ne fussunk lyukra, egyre inkább meg kell ismernünk a Szentírás tartalmát: Isten törvényét, az Urunk által közvetlenül mondottakat és az apostolokon keresztül nekünk szóló parancsokat és utasításokat.
Milyen ítélethozatalra, egyházfegyelemre vonatkozó felszólítások szerepelnek a Bibliában?
Az apostoli levelek tele vannak ilyenekkel. Pál például arra int, hogy tartsuk szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak az evangéliummal szemben (Róm 16,17–18). Ugyancsak Pál egy bizonyos paráznaság okán számonkéri a korinthusi gyülekezetet, hogy egy ilyen esettel nem kérkedni kellene, hanem szomorkodni miatta (1Kor 5,3), és azt állítja, hogy az illetőt „átadta a Sátánnak”, ami az egyházfegyelmi intézkedések legutolsó stációját jelöli, a gyülekezetből való kizárást. Máshol (Gal 1,8) azt mondja, hogy még ha mennyből jövő angyal hirdetne is más evangéliumot, mint amit ők, átkozott legyen. Azt is meghagyja számunkra, hogy térjünk ki a szakadást okozó emberek elől (Tit 3,10–11). János a levelében (1Jn 4,1–4) arra szólít fel, hogy ne higgyünk minden léleknek, hanem vizsgáljuk meg őket, hogy Istentől valók-e, mert – mint mondja – sok hamis próféta jött a világba. A kritérium a következő: „…amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van. Amelyik lélek nem vallja, az nem Istentől van.” Második levelében János konkrétan arra szólítja fel a keresztyén hívőket, hogy ha valaki az apostolok által hirdetett evangéliumtól eltérő tanítást képvisel, azt ne fogadjuk a házunkba, de még köszönteni se köszöntsük (2Jn 1,9–11). Evangéliumában pedig felszólít, hogy ne látszat szerint ítéljünk, hanem igazságosan (Jn 7,24).
Hogyan tudunk javítani, változtatni magunkon, hogy a Biblia tanítása szerint ítélkezzünk?
Kálvin azt írja: „Az ítélkezésben az jár el helyesen és szabály szerint, aki Isten Igéje és törvénye alapján ítél. Ítéletét pedig a szeretet szabályához igazítja, és az ítélkezést mindig önmagában kezdi.” Ennél jobbat, többet nem igazán lehet mondani. Talán annyit hozzátehetnénk: legyünk magunkkal szemben sokkal szigorúbbak, mint másokkal szemben, hogy elkerüljük a képmutatást; elsősorban bátorítani próbáljunk másokat, és ne kritizálni; empátiával és kegyelmesen – saját bűnösségünk tudatában – hozzunk erkölcsi ítéleteket; ne használjuk Jézus képmutatással szembeni figyelmeztetését ürügyként arra, hogy felmentsük magunkat a népszerűtlen igazságok kimondása alól; semmiképp se használjuk kifogásként a „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” intelmet az egyházfegyelem hiányára.