Gyülekezeteink bővelkednek egyháztörténeti emlékekben és művészeti kincsekben. Ám keveset kísérnek olyan talányok, mint amilyenek a Pápától mintegy tíz kilométernyire fekvő Nyárád mennyezetkazettáit. A történetük krimibe illő nyomozásra hívta az egyházi és világi szakembereket, de így is bőven maradtak megválaszolatlan kérdések. Hogyan kerül ilyen míves asztalosmunka Pápa környékére, amely tájegységre nem jellemző ez az építészeti forma? Miképp jutott a Dunántúli Református Egyházkerület gyűjteménye birtokába? Az utókor nem csak kérdez és kutat, tanul is a régiek hitéből, színeiből, és új életre kelti a motívumokat.
Szokatlan tájon és időből
Baráth Julianna lelkipásztor 2015-ben került Nyárádra. Legnagyobb meglepetésére a gyülekezeti terem falán mennyezetkazetták fotóit látta Nyárád felirattal. – Gondolkodtam, hogy az Őrségben vagy a Nyírségben, illetve egy-két helyen Somogyban ez természetes lett volna, de itt, Pápa környékén – különösen a türelmi rendelet korában – egyáltalán nem voltak elterjedtek a mennyezetkazetták a templomokban – fejtegeti. A lelkipásztor megkérdezte erről a levéltárakat, de nem talált válaszra. Másodszor is nekiveselkedett, amikor 2018-ban a templom építésének 230. évfordulójára egy kiállítás kedvéért kikérték a múzeumtól a gyülekezethez tartozó tárgyakat. Ám levéltári nyomozásait ekkor sem koronázta siker. Végül a templom felújítása vezetett kisebb áttöréshez, mert a műemlékvédelmi dokumentáció és értéktár létrehozása nélkül a külső vízelvezetés és a fűtés kialakítása sem kezdődhetett el. – Majdnem másfél évbe telt ennek az elkészítése, halasztást is kellett kérnünk a pályázati határidő tekintetében. A kivitelező kapcsolatai vezettek el bennünket Rostás Péterhez, a Kiscelli Múzeum munkatársához. Mivel az ő kutatási területe épp e kor bútorfestése és asztalossága, szívügyének tekintette a nyárádi kazettákat, és sokkal többet foglalkozott a témával, mint amennyit a dokumentáció igényelt – tájékoztat a lelkész.
Az első feltételezések és nyomok
Korábban is sokan feltételezték, és a művészettörténész elsődleges véleménye is az volt: ezek a kazetták nem helyiek, valahonnan odakerültek. Baráth Julianna, ismerve a gyülekezet múltját, biztos volt abban, hogy nem lehet tévedés. – Mindig szoros és jó kapcsolat volt Nyárád és Pápa között. Sűrűn látott el teológiai tanár lelkészi szolgálatot a nyárádi gyülekezetben. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a gyűjteményekben hibásan tartsanak valamit számon Nyárád neve alatt. Ha egy budapesti múzeum apró tárgyai között megkopott felirattal találnak valamit, akkor összekeverhetik Nyárádot Nyíráddal, de itt kizárt – fejtegette a lelkész. A kutatás során Rostás Péter meg is találta a bizonyító erejű dokumentumot. 1788. augusztus 16-án a gondnok ezt jegyezte fel: „Templom csifra deszkait föl szegezni szeg 2 ft. 5 garas.” Később pedig, folytatva az adott év kiadásait, azt olvassuk: „Föstikért 9 feliért 2 forint 4 garas.” Továbbá a tapolcafői asztalosmesterrel kötött szerződésben azt is rögzítik, hogy a mezőlaki templom mintájára készítik el ezeket a „csifra deszkákat”. Így bizonyossá vált, hogy nem az Őrségből és nem a Nyírségből vándoroltak ide a festett táblák. A szög és fölszögezés említése pedig valószínűsíti azt is, hogy nem a karzat mellvédjén helyezkedtek el a díszes kazetták. A kor asztalosai ugyanis sokkal szívesebben rögzítettek nútolással mindent, amit lehetett, és csak a legszükségesebb esetekben nyúltak szöghöz.
A viharos történelem vezette az ecsetet
Hogy miért éppen Mezőlak szolgált mintául? Baráth Julianna felidézi: abban az időben nem volt más, ahonnan példát vehettek volna. A török és az Esterházyak ugyanis a korábban álló templomokat lerombolták. Például a közeli Pápadereske – ahol már 1562-ben helvét hitvallás szerinti közösség harangjáról tudósítanak a feljegyzések – teljesen elnéptelenedett. – Noha nem volt megszállt terület, filiszteus módra kizsigerelték Pápa környékét – emlékeztet a lelkész –, aratások után rendre idejártak fosztogatni. A nyárádiak is erdőben, mocsárban rejtőzködtek. A török is hozzájárult, hogy a katolikus tengerbe beférkőzhettek a reformáció tanai – tájékoztat a település múltjáról. A mezőlaki templom alapjai a középkorban épültek. A lelkipásztor azt gyanítja, hogy mivel kisnemesek laktak a faluban, ezért kevésbé érvényesültek az Esterházyak intézkedései. Így a környéken egyedüliként megmaradhatott a templom, gyülekezetével együtt. – Rostás Péter, nálunk ismerkedve a környék egyháztörténetével, el volt hűlve, hogyan lehet erről a családról főiskolát elnevezni, hiszen ezt a régiót erősen nyomorgatták. A nyárádi templomot is elvették, árva egyházközségként létezett hetven évig. Egy darabig még volt tanítójuk, de aztán az ő jövedelmét is elvették. Sokat szenvedett a közösség. A türelmi rendelet után a nyárádiak azonnal elkezdték a tervezést, de néhány évig még várták Bécs engedélyét az építéshez. Ennek ellenére nem úgy gondolkoztak hetven év árvaság után sem, hogy csak álljanak a falak, mindegy, milyenek, hanem azt vallották, ha cselekszünk, az hirdesse Isten dicsőségét: legyen szép, díszes, cifra. Felfoghatatlan a templomépítőknek ez az elszántsága, ereje és hite – teszi hozzá a lelkipásztor.
A reformátusok üldöztetése
Nyárád településről az első említés 1347-ből való, míg református közösségéről 1615-től léteznek feljegyzések. Gróf Esterházy Ferenc 1752 májusában feloszlatta a pápai református egyházat. Miután a pápai templomot és a kollégiumot elkobozta, a református papokat elűzték, a diákságot szétkergették, Nyárádról is elzavarta a prédikátort, Balinkó Jánost. A gróf testvére – későbbi egri püspök – ezután lelakatolta a templomot, a prédikátor házát, földjeit a földesúr birtokába helyezte át, és megszüntette a prédikátortartás jogát. A református istenházát lebontatták, és attól nem messze építtettek katolikus templomot és plébániát a kálvinista hívek robotmunkájából, 1753-ban. Épület és prédikátor nélkül élte hitét négyszáz református lélek.
Református színesség
A művészettörténészek azt írják, az egyenfehér XIX. századi jelenség, nem történelmi sajátossága a református templomoknak és hagyományvilágnak. A nyárádi lelkész maga is idegennek érzi a meszelt falakat. – Olyan falusi gyülekezetből származom, ahol nem volt minden fehér a templomban. Ezért furcsálltam lelkészként, amikor kérdezték tőlem: ugye csak fehér virágot hozhatnak? Mert úgy nőttem fel, hogy a kertből a legszebb virágokat vittük, aztán a nagytiszteletű asszonnyal együtt mi, gyerekek állítottuk össze a díszt. Számomra nem kérdés a szín. Kecskeméten is nagy vita volt a felújításkor abból, hogy a régi, színes templomot adják-e vissza, vagy fehér legyen. Ott abban állapodtak meg, hogy egy oszlopfőt hagynak meg színesre. A nyárádiak az építéskor érezték – és máig érzik –, hogy templom díszítés nélkül nem maradhat – vallja Baráth Julianna. Jelenleg a Pannonia Reformata Múzeumban látni a mennyezetkazettákat, hármat az intézmény előszobájának számító kávézóba lépve: a bárpultot díszítik. Az itáliai reneszánsz minták és a színvilág nem hasonlít sem a nyírségi, sem a baranyai kazetták stílusára. Visszafogott bézs és barnás árnyalatok jellemzik, és vélhetően csak esztétikai szerepük volt, szemben más vidékekkel, ahol akár egész bibliai történeteket dekódoltak az írástudatlan nép számára a festett deszkák. Rostás Péter szerint már felkerülésük idején divatjamúlt stílusúak voltak a kazetták, talán a korábbi, kevésbé viharos idők nosztalgiájaként. Baráth Julianna szerint viszont ez nagyon szép és méltó válasz Mária Terézia korának barokk tárgyaira, amelyekkel telezsúfolták a templomokat. – Üzenete számomra ez: az ember ezáltal is a teremtett világnak azt a különleges szépségét ábrázolja, hogy nincs benne két egyforma elem. Műveli ezt egy tapolcafői falusi asztalos és nem egy hírneves festőművész. A lényeg, hogy Isten dicsőségére készül – hangsúlyozza.
Foghíjas emlékezet
A következő kérdés a kazetták sorsát illetően: mikor kerülhettek le, és hogyan jutottak Pápára? 1944-ben orgonaépítés miatt a templomot is átalakították. Felvetődött a gondolat, hogy esetleg ekkor váltak meg a festett deszkáktól. Ám a lelkipásztor úgy gondolja, ennél korábban kellett történnie. – Van olyan gyülekezeti tagunk, aki azon az orgonafelszentelő istentiszteleten szavalt, a szomszédom pedig 1935-ben született. Ők emlékeznének rá, ha a kazetták akkoriban valahol álltak volna a falnak támasztva. Abból, hogy ilyet senki sem tud felidézni, arra következtetek, hogy még korábban történhetett. Tudomásunk van viszont több tűzvészről az előző századból, a deszkák valószínűleg megsérültek, jó néhány meg is semmisülhetett, hiszen az egész mennyezetet borították. Rostás Péter kutatása egy 1800-as évek végi felújításra is fényt derített. Úgy hisszük, akkor kerülhettek le, mert nem volt, aki kijavítsa vagy pótolja azokat, amelyek elpusztultak vagy megsérültek. Nem volt divatjuk sem, így bizonyos értelemben csak gond volt velük. Ekkor tehette valaki szekérre és hozhatta át Pápára. De hogy ki lehetett, mikor, és a köztes időben hol őrizték ezeket, arról nincsen adatunk. Ám olyan jó állapotban kerültek elő, hogy nehéz azt gondolni, valahol egy padláson ette volna őket a szú – valószínűsíti a lelkész.
Halászné Kapcsándi Szilvia a gyűjtemények története szemszögéből közelíti meg a nyomozást. A helyzetet nehezíti, hogy bár 1971-ben elkezdték a gyűjteményeket leltározni, az inventáriumokban nem zárták az éveket, csak folytatólagos sorszámmal jegyezték be a tárgyakat. Így tehát nem kapunk támpontot arra nézve, mikor kerültek be a festett deszkák. Amikor megnyílt a múzeum, az első kiállítási anyagban már megtalálhatók, de ennél több ismeretünk nincs róluk. Korábban ugyan a gimnázium egy elzárt részében tartottak tárgyakat, de azok között nem tudunk effélékről. Így 1885-től 1972-ig homály fedi a csifra deszkák sorsát. – Néha a véletlen szálai is kellenek ahhoz, hogy a mozaikdarabkákból összeálljon egy-egy tárgy története – mondja a Dunántúli Református Gyűjtemények igazgatóhelyettese. – Ha egy korábbi muzeológiai továbbképzésen nem hallok például arról, hogy Jókainak volt csigagyűjteménye, és annak errefelé kellene lennie, és nem kapcsolok, amikor a revíziónk során selejtezésre ítélt csontok között csigákat találtak a munkatársaim, talán kidobtuk volna. De csodálatos élmény, amikor a töredékek összeállnak. Talán egyszer a kazetták ügyében is tisztán látunk majd, de addig is van valami nagyon szép abban, ahogy ezek új életre keltek, és újra Isten dicsőségét hirdetik – vallja a múzeumpedagógus.
Múltból táplálkozó jövő
Nem csak a kávézópultban találkozhatunk a kazetták motívumvilágával. Az alkotóműhelyben is ezek díszítik a falat, és foglalkozások alkalmával új életre kelnek, gyerekek és felnőttek ecsetjei által. Szilviának ugyanis elve: a múzeumpedagógiának nem másolatokból, hanem az eredeti műtárgyból kell kiindulnia. – A felfelé néző tulipán a születés, a lefelé tekintő az elmúlás szimbóluma, de megtaláljuk közöttük a teljességet is – mutatja a mintákat. – Még az őrségi REND-en (Református Egyházi Napok–Dunántúl) is jártak a kazetták, és többen haza is vitték a mintáikat a saját pingálásuk szerinti adaptációban. Innen van a kedvenc motívumom is, az a tulipán, a névjegykártyámra is ez került, és ajándéktárgyakon is megjelenik a múzeum boltjában Szabóné Demény Mónika restaurátor, Magyar Kézműves Remek-díjas népművészeti díszítőfestő jóvoltából – újságolja Szilvia. A bútorfestő, aki már nem először dolgozik mennyezetkazetták másolásán és motívumainak feldolgozásán, legutóbb egy székesfehérvári kiállításra vitte el az egyik nyárádi adaptációját. Szeretne hamarosan még többel elkészülni, mert a kétszázadik gyülekezeti évforduló ősszel a belvárosi egyházközség kiállításával folytatódik. – Elsősorban a dunántúli festett kazettákat terveztem megfesteni, és a nyárádiak igazán gyönyörűek. Ajándék volt a kiállítás megnyitóján, hogy Halászné Kapcsándi Szilvia hozta az örömhírt: megbizonyosodtak a kutatók, valóban nyárádiak. Így csatlakozik a dunántúli festett templomok sorába. Vannak terveim, de még megbeszélés kérdése, hogy a másolatok hosszabb távú útja merre vezet – mondja Szabóné Demény Mónika. A jövőről szólva Baráth Julianna nyárádi lelkipásztor felidézi, a műemlékvédelmi kutatás után Rostás Péter azt mondta: szíve mélyén azt reméli, jöhet még olyan idő, amikor a nyárádi templomban ezek a kazetták visszakerülnek a régi helyükre, ahova szánták őket. A lelkipásztor maga sem zárja ki, hogy egy szerencsésebb gazdasági környezetben, ha Isten is úgy akarja, kialakítsák a csifra deszkák régi-új méltó helyét.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!