Fiers Elek református lelkipásztor a két háború között, gazdasági és politikai válságok árnyékában adta ki 1927-ben az Isten pénzügyei című írását. A könyv rendkívül erőteljes bizonyságtétel arról, hogy Isten megáldja a jókedvű adakozót, valamint arról, hogy „az Evangélium mindenestül egy nagy, mennyei irracionalizmus”.
Istennek márpedig vannak pénzügyei, bármilyen furcsán hangzik is. Az egyház gazdálkodása a rábízott anyagi javakkal, adományokkal sohasem volt semleges a hívek és a világ szemében sem. Ez bizonyos szinten érthető, hiszen a keresztyénséget képviselő intézményektől Isten szerinti sáfárkodást várnak az emberek (persze kérdés, hogy mit jelent bibliai alapon bánni a pénzzel). Ennél kevésbé közkedvelt téma az érem másik oldala, az egyes keresztyének adakozókedve vagy annak hiánya, pedig a pénzügyek szerepe válságos időkben mindig nagyobb hangsúlyt kap, mint jólét idején.
Nem volt ez másképpen a XX. század során sem. Az első világháborút követően Magyarországon politikai és gazdasági válságok váltották egymást, illetve jártak kéz a kézben. A háborús infláció nem kímélte az osztrák–magyar koronát, majd az annak helyébe lépő magyar koronát sem. Miután sikerült némileg stabilizálni a pénznemet, bevezették a pengőt, amely már hellyel-közzel képes volt tartani az értékét a második világégésig. Az 1929-ben kitörő nagy gazdasági világválság sem kímélte hazánkat: a mezőgazdasági termények világpiaci ára bezuhant, valamint leállt a nemzetközi hitelezés is, így a gazdaság is megrekedt. A válságkezelés jegyében a kormányzat megszorításokat vezetett be, az állami kiadásokat csökkentették, a hivatalnoki rétegből sokakat elbocsátottak, illetve a fizetéseket is megvágták. Emellett a mezőgazdaságban és az iparban is leépítéseket és fizetéscsökkentést hajtottak végre.
Isten pénzügyei (1927)
Ilyen körülmények között jelent meg 1927-ben Fiers Elek református lelkész Isten pénzügyei című könyve, amely erős visszhangot keltett az egyházon belül. A Reformátusok Lapja 13. évfolyamának 9. számában, a Jó könyvekről rovatban 1927-ben így írnak Fiers munkájáról: „Különös érdekességű, egészen új tárgyú könyv jelent meg legutóbb a könyvpiacon: Isten pénzügyei címen. Nem elvont fejtegetések, hanem az élet színétől eleven tapasztalások és történetek egy lelkipásztor életéből, melyek mind egyet bizonyítanak, hogy Isten ura a pénznek, az anyagi javaknak is. – Papini híres könyvében úgy mutatja be – tévesen – Jézust, mint aki irtózott a pénztől, holott ő nem a pénzt, hanem a sátán lelkét utálta, amit belelehel az ember sokszor a pénzbe. »Istent nem az arany ingerelte föl, hanem a borjú« – mondja Fiers Elek –, az aranyból emelt bálvány. Sokan a keresztyénséget, az imádkozó ember terveit felhőváraknak, naiv álmodozásnak szeretik tekinteni. Jó ebből a könyvből is meggyőződni arról, hogy a keresztyén hit a legreálisabb és legkifizetőbb kincs. Isten imádságot meghallgató Isten. Aki egészen és mély hittel teszi rá ügyeit az ő gondviselésére, az biztosan megkapja a választ Istentől az ő kérésére. Eleven, élénk stílusban, abban a sorban, ahogy az az élet felvetette őket, mondja el Fiers Elek a maga tapasztalatait Isten pénze körül. Bárkinek érdekes és megragadó olvasmány, a keresztyén embernek meggyőző és felemelő.”
A vékony kötet azonban nem aratott egyöntetű sikert a hívek körében. A Theologiai Szemle ugyancsak egy 1927-ben napvilágot látott számának Disputa rovatában Zsigmond Ferenc irodalomtörténész fogalmazta meg kritikáit Fiers gondolatai kapcsán. A cikkben azon félelmének adott hangot, hogy a könyvből az egyszeri olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy az Istennek felajánlott adományok minden esetben anyagi értelemben is megtérülő befektetést jelentenek. Ugyanezen lapszámban olvashatjuk a szerző kritikára adott válaszát is. Ebben Fiers kijelenti: „Készséggel ismerem el jogosultaknak azokat az aggodalmakat, amelyeket illusztris bírálóm táplál önnön megállapításai felől.” Ezzel éreztette, hogy a Zsigmond Ferenc által neki tulajdonított megállapítások szerinte félreértés következményei. Állítja, hogy azokat az egyébként református irodalomtörténész kiragadta a szövegkörnyezetből, a kontextust pedig figyelmen kívül hagyja. „Zsigmond Ferencnek az Isten pénzügyeiből vont levezetéseit egyébként majdnem minden írással meg lehet kísérelni többkevesebb sikerrel” – írta. Összességében úgy érezte, Zsigmond nem értette meg valódi szándékát, amely az Isten pénzügyei című könyv megírására vezette. Hangsúlyozta, hogy a mű „nem »papi szerző szépirodalmi kísérlete«, hanem egyszerű napló, aminek a közreadásában építő cél vezetett”. Ezt mutatja az alcím is: Egy lelkipásztor naplójából. Végül megjegyzi: „Beismerem, hogy írásom egy fogyatékossága felől meggyőzött engem Zsigmond Ferenc. A »teológiátlan halandók-ra« való tekintettel a könyvemben megnyilatkozó csodaváró hit reménységei fölé oda kellett volna függesztenem Isten igéjének azt a Damokles-kardját, ami de facto mindig ott is függ, amit az Ótestamentum egy csodatörténetében mond az a három hívő férfiú, kik elindulnak a halál kockázatával bizonyságot tenni Istenről, abban a hitben, hogy Isten mégsem engedi elpusztulni az életüket: »De, ha nem tenné is«, akkor is meghozzuk az áldozatot (Dániel 3.). A hívőnek t. i. amikor áldozni készül pénzzel, munkával vagy vérrel, ez a kockázat szüntelen nyitva áll.”
A Nagyvárad téri református templom belső tere (1940 után)
A kritikák jogosságát természetesen nehéz megítélni, az viszont látszik – és Zsigmond Ferenc is elismerte –, hogy Fiers Elek életét végigkísérték azok a csodák, amelyekről könyvében is megemlékezett. A Külső-Ferencváros tisztviselőtelepi református gyülekezetének lelkészeként (1923-tól 1929-ig) részt vett abban az adománygyűjtésben, amelynek eredményeként felépült a ma is álló Nagyvárad téri református templom. A trianoni béke következtében Budapestet ellepték a határon túlról érkező magyar menekültek, köztük rengeteg erdélyi reformátussal, akik nagy számban jutottak lakhatáshoz a Mihálkovics tér (a mai Nagyvárad tér), illetve a Tisztviselőtelep környékén. Rájuk alapozva indult el a missziós munka, amelynek keretében a templomépítéshez Szabó Imre lelkipásztor meghirdette a „százezer ezüstkorona országos gyűjtési akciót”. Ezt a szolgálatot folytatta Fiers Elek 1923-tól egészen 1929-ben bekövetkezett haláláig. Nem ijedt meg a teljesen újszerű kezdeményezésektől sem, gyülekezete minden évben böjtöt tartott, az így megtakarított pénzt pedig a hívek adományként felajánlották a templomépítésre. Az adománygyűjtés kapcsán korábbi tapasztalatai is voltak már, hiszen a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) titkáraként főként amerikai adományokból létrehozta a Diákok Házát, ahol a főiskolás internátus mellett a diákoknak kenyérkeresetet nyújtó műhelyt is berendezett.
A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) egy mai napig működő felekezetközi missziós szervezet, amely az egyetemeken és főiskolákon összegyűjti és közösségébe fogadja a különféle felekezetű keresztyén diákokat, hogy Isten imádatára hívja, egységbe kovácsolja, gondolkodásukban képezze és misszióra buzdítsa őket.
„Az ifjak belátták, hogy munka nélkül nem tudnák befejezni egyetemi tanulmányaikat, tehát munkát kerestek. Összeállott harmincz fiú és tíz diákkisasszony, és elhatározták, hogy kezük ügyességével fogják megkeresni mindennapi kenyerüket. Műhelyt alakítottak, de nem volt pénzük se szerszámra, se nyersanyagra. Már-már dugába dőlt tervük, amikor megjelent Legate úr, és pénzt bocsátott rendelkezésükre. Azután Webster skót lelkész is felkínált nagyobb összeget a diákok czéljaira. Mindketten kikötötték azonban, hogy a pénzt felekezeti különbség nélkül kell felhasználni. Ebbe a feltételbe a diákok természetesen beleegyeztek, de a pénzt nem fogadták el ajándékképpen, hanem kölcsönként. És meg is van minden reményük arra, hogy a sikeres vásár után vissza tudják a százötvenezer koronás kölcsönt fizetni” – olvasható Fiers Elek beszámolója Az Ujság 1921. október 12-i lapszámában. A diákok eleinte a gépeket is kölcsönbe kapták az államtól, azokon kezdtek el dolgozni. Az egyik első megrendelést herceg Esterházy Pál adta le, majd érkezett a többi is.
A műhelyt egy korábbi szálloda épületében rendezték be, amelyet az említett külföldi támogatásokból vásároltak meg. „Lekaparták a szennyes vakolatot, kipusztították a poloskát és bemeszelték az egész épületet hófehérre. A mosókonyhában meg áttörték a válaszfalakat, a sok pinceoduból egy tágas helyiség lett” – olvasható a Világ hasábjain. Így jött létre a Diákotthon, amelyben még a fűtő munkáját is diákok végezték, egy technikus, egy jogász és egy orvos.
Fiers Elek vidéki tanítóból lett lelkész, majd a Kálvin Szövetség titkára (1916–1917), ezt követően pedig a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség szervező titkára. Innen került a Külső-Ferencváros tisztviselőtelepi református gyülekezetének élére. Az ott elkezdett adománygyűjtő munka gyümölcsét már nem ő aratta le, nem érthette meg a templom átadását, ugyanis 1929-ben váratlanul meghalt. A Dunántúli Protestáns Lap így számolt be a tragédiáról: „Mélységes megilletődéssel vettük a szomorú hírt, hogy Fiers Elek budapesti ref. lelkész, az újabb nemzedék egyik legértékesebb tagja, élete virágjában, 43 éves korában súlyos műtét után december 8-án elhunyt.” Rövid, ám annál hatékonyabb munkásságának lenyomata az Isten pénzügyei, amely inkább rendkívül erőteljes bizonyságtétel arról, hogy – mint írja – „az Evangélium mindenestül egy nagy, mennyei irracionalizmus”, mintsem pontos leírás arról, miként bánjunk a pénzünkkel.
„Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert »a jókedvű adakozót szereti Isten«. Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” (2Kor 9,6–8)