Isten erkölcsi jelleme mint a keresztyén etika alapja

Wayne Grudem kortárs kálvinista teológus szerint a keresztyén etika a Szentírás normáiról szól, ezek alapja pedig az egy, igaz Isten erkölcsi természete. Amikor az a kérdés, milyen az erkölcsös viselkedés, azt kell először megvizsgálnunk, milyen az Isten. Az ő morális karakterével kapcsolatosan először is azt hangsúlyozza a Szentírás, hogy az Úr jó (Zsolt 119,68; 5Móz 32,4). Istennek ehhez a tulajdonságához kapcsolódik, hogy szerető, igazságos, irgalmas, hűséges, igaz és szent. Helyesli saját erkölcsi karakterét, sőt kedvét leli benne (1Tim 1,11; 6,16), azaz Isten „jó” mivolta magában foglalja azt is, hogy saját „jellemét” jóváhagyásra érdemesnek tartja. Ehhez hasonlóan ezeket az erkölcsi tulajdonságokat saját teremtményeiben is helyesli, és kedvét leli azokban, akik visszatükrözik a természetét. Amiképpen ő szerető, igazságos, irgalmas, hűséges, igazmondó, szent és így tovább, úgy azt kívánja, hogy mi is ilyen módon éljünk és cselekedjünk (1Pt 1,15; Lk 6,36; 1Jn 4,19; Ef 5,1; Mt 5,48; Kol 3,9–10).

John Murray, a philadelphiai Westminsteri Teológiai Szeminárium egykori rendszeresteológia-professzora helyesen állapítja meg: „Végső soron miért egy bizonyos módon kell viselkednünk, miért nem máshogy? […] A törvény végső mércéje Isten jelleme vagy természete. Az etika alapja az, hogy Isten olyan, amilyen, és nekünk ahhoz kell igazodnunk, amilyen ő maga: szent, igazságos, igaz, jó és szerető […]. Az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az embernek tehát olyanná kell válnia, mint amilyen Isten maga.”

A bibliai alapú keresztyén etika örök érvényű és szükségszerű normákat állít elénk, ennek oka pedig az, hogy ezek Isten természetéből fakadnak: nem is állapíthatott volna meg másmilyeneket, ha ezek az erkölcsi előírások a saját természetén alapulnak. Nem parancsolná soha, hogy gyűlöljük felebarátainkat ahelyett, hogy szeretnénk őket, vagy hogy hazudjunk igazmondás helyett, netán gyilkoljuk ahelyett, hogy védenénk az életet, vagy igazságosság helyett igazságtalanok legyünk.

Ugyanakkor – ezt fontos leszögezni a félreértések elkerülése végett – amikor Isten erkölcsi normáiról beszélünk, nem azokra az ideiglenes előírásokra gondolunk, amelyeket Isten Mózes idejében adott a népének, például a tiszta és tisztátalan ételekre vonatkozó előírásokra vagy a különböző állatáldozatokra vonatkozó követelményekre (habár ezek is kifejeznek valamit Isten természetéből), hanem azokra az örök érvényű, maradandó morális alapelvekre, amelyek a történelem minden korszakában minden egyes emberre érvényesek voltak.

Ilyen értelemben ezek a normák kivétel nélkül minden emberre vonatkoznak – legyen szó bármelyik kultúráról vagy történelmi korról. Ez azért jelentőségteljes megállapítás, mert gyakran elhangzik a kérdés, mi alapján kéri számon Isten azoknak a népeknek a tagjait, akik nem ismerték különleges kijelentését (a názáreti Jézus, a testté lett Isten személyét, üdvtettét és az erről tanúskodó írott kijelentést, a Szentírást). Egyfajta relativizmust is tapasztalunk e kérdés mögött, mintha Isten elnézőbb volna bizonyos bálványimádó kultuszok szerves részét képező intézményesített erkölcstelenségekkel szemben (gondoljunk például az inkákra vagy a majákra) csak azért, mert azok sajátos, komplex kultúrák kontextusába ágyazódva jelentek meg. Ha azonban Isten erkölcsi normái saját változhatatlan jelleméből fakadnak, akkor ő ezek alapján von felelősségre mindenhol minden embert. Erre utalnak azok a bibliai szakaszok, amelyek szerint Isten az egész föld bírája lesz (1Móz 18,25; Zsolt 96,13). Példaként szolgál Pál apostolnak az athéni Areopágoszon a pogány görög filozófusokhoz intézett beszéde, hiszen olyan hallgatósághoz szólt, amely nem ismerte Izráel Istenének erkölcsi normáit (még ha némelyeknek bizonyos felületes ismereteik lehettek is róluk). Ennek a publikumnak azt hirdette, hogy „az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, […] rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból” (ApCsel 17,24.31). Ezeket a pogány gondolkodókat is megítéli tehát egyszer Isten, mégpedig az ő változhatatlan erkölcsi normái alapján. Ehhez hasonlóan a római levél első fejezetében Pál arról beszél, hogy a pogányok is – akiknek a többsége nem ismeri Istennek az ószövetségi Szentírásban rögzített erkölcsi normáit – elszámoltathatók Isten előtt (20–21. vers), mivel „bizonyítják, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva” (Róm 2,15). Ugyanakkor Pál hangsúlyozza: ez nem jelenti azt, hogy bármelyik hitetlen ember képes volna Isten erkölcsi normái szerint élni, kiérdemelve Isten jóváhagyását, hiszen „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23).

Ezekből a szakaszokból levonható a következtetés, hogy még azok is, akik nem hisznek a Biblia Istenében, vagy épp nem értenek egyet azzal, hogy Isten előírásai szerint kellene élniük az életüket, megítéltetnek majd az egész föld Ura által – azon erkölcsi normák alapján, amelyek az emberek szívébe és lelkiismeretébe vannak írva (még ha a bűn miatt tökéletlenül érzékelik is azokat), és amelyeket Isten írott Igéjében, a Szentírásban tökéletesen kinyilatkoztatott.

Elizabeth Anscombe brit analitikus filozófus (aki elsőéves egyetemista korában keresztyén hitre tért) 1958-ban megjelent, A modern erkölcsfilozófia című esszéjében úgy érvelt, hogy egy isteni törvényhozó fogalma nélkül nehéz (talán lehetetlen is) magyarázatot adni arra, valami miért helyes vagy helytelen. Muszáj tehát Isten személyével kezdeni a keresztyén etika tárgyalását, mivel valljuk, hogy az erényes életet a törvény követeli meg, ez pedig a törvényadó jellemét és akaratát tükrözi. Ahhoz, hogy magunkra nézve komolyan vegyük a törvény által megkövetelt erényeket, hinnünk kell Istenben mint annak eredetében. Enélkül elvész az élet morális aspektusa, értelmetlenné válik az ítélet mint olyan, és a cselekedeteknek pusztán a pszichológiai szempontból való értékelése marad („úgy érzem, helyes, ha így teszek, boldogsággal tölt el, ha így cselekszem stb.”). Anscombe szerint amint eltávolítjuk az isteni törvényhozó eszméjét, és csak az emberi megfigyelőképesség és intuíció marad, nem tudjuk kielégítő módon bebizonyítani semmiről, helyes vagy helytelen-e. Egyszerűen eltűnik a mérce. A helyes és helytelen fogalmának nem lehet magasabb mércéje, mint Isten erkölcsi természete.

John Frame kortárs református teológus, apologéta is hasonlóan érvel. Azt állítja, hogy az „ekölcsileg helyes” premissza (amelyből az következik, hogy ezt és ezt kellene tennem) implicite tartalmaz egy, mondhatni, erkölcsi tényt. Tehát ha Isten mond valamit, az sohasem puszta „tény”, hanem egyben norma is. (A naturalista tévedés abban áll, hogy azt hiszi, nem erkölcsi tényekből levezethetők erkölcsi következtetések.) Isten szava magán viseli Isten attribútumait, és a tekintélye teszi normatívvá számunkra mindazt, amit mond. Bármit mond, kötelesek vagyunk elhinni, bármit parancsol, kötelesek vagyunk megtenni. Isten szava normatív. Ha Isten mond valamit, ahhoz mindig tartozik egy ’kell’.

Isten erkölcsi törvényeket adott nekünk, ezek határozzák meg, mit kell vagy nem kell tennünk, mi a helyes és mi a helytelen. Mindezek mércéje Isten természete. Ha viszont ő nincs, akkor ebből az következik, hogy a végső „erkölcsi értékekre” vonatkozó állításaink összessége csupán emberi kitalálás, és, mint ilyen, relatív.

Ezt – tehát azt, hogy Isten személye, természete az etikánk alapja – különösen manapság, a modern társadalmakban muszáj hangsúlyozni, hiszen sokan úgy vélik, senki sem tudhatja, mi az abszolút helyes és helytelen. Emiatt sokan frusztráltak, sőt dühösek, amikor olyan emberekkel szembesülnek, akik váltig állítják, hogy igenis tudják, mi a helyes és helytelen – ráadásul mindenkire vonatkozóan. Ezt a nem keresztyének a keresztyének részéről arrogáns hozzáállásnak tekintik, mondván, azok előírják másoknak is, miként kellene élniük. Ez azonban ne tántorítson el minket! Keresztyénként meg vagyunk győződve arról, hogy a Szentírást – és az abban foglalt erkölcsi abszolútumokat – maga az Isten nyilatkoztatta ki; az Isten, aki az egész világegyetemet teremtette, és aki szuverén Úrként uralkodik felette jelenleg is, és mivel erkölcsi normái a saját természetét tükrözik, ezért soha nem szűnnek meg. Keresztyén emberként hálásak vagyunk Urunknak engesztelő haláláért és feltámadásáért, amellyel lehetővé tette, hogy hit által, kegyelemből, Lelke erejével, hálatelt szívvel az ő követésére odaszánva magunkat az örökkévaló erkölcsi normák szerint élhessünk.