Isten áldása nem ráadás

A nemzeti Himnuszunkat ihlető Szentlélek páratlan ajándékot fakasztott fel kétszáz évvel ezelőtt a személyes és nemzeti válságot átélő Kölcsey Ferencben, amikor Szatmárcsekén arra késztette az Isten védő karjába kapaszkodó hívét, hogy közbenjáró imádságban forduljon népünk jövendőjéért a nemzetek Urához. Dicsérő éneke nem uralkodóház magasztalása, hanem a kollektív emlékezet felébresztése és ébrentartása. Verse nem az öndicsőítő hőskultusz táplálása, hanem az önvizsgálat és a bűnbánat felgerjesztése. Nem a nemzeti sovinizmus dicshimnuszát írta meg, hanem imádságos számadást végzett Isten színe előtt (coram Deo) kritikai nemzetszeretettel és áldás utáni sóvárgással.

A Kölcsey lelkéből kiszakadt szavak hitelességének bizonysága minden olyan alkalom, amikor megjelenik az emberben az a semmi máshoz nem hasonlítható, torokszorító érzés, amely egyszerre emel fel és sújt le, egyszerre segít alázatra és bátorít meg. Szavai ünnepet teremtenek, elcsendesedést követelnek, és miközben kimondjuk-énekeljük, aközben oldódik a feszültség, megkönnyebbülünk és töltekezünk, fokozza az Istenhez kiáltás erejébe vetett bizalmunkat, kínálja az Istenhez tartozás otthonosságát. Nem véletlen ez, hiszen népünk felemeltetései és leveretései, dicsősége és szégyene, öröme és gyásza, múltja, jelene, jövendője feszül a sorok között.

Kölcsey Ferenc tudta, hogy az Isten áldása nem ráadás, nem kiegészítés, nem toldalék és nem díszítő-dekorációs elem. Isten áldása nélkül ugyanis minden hiábavalóság! Áldatlan állapotok között semmi nem úgy megy, mint ahogyan mennie kellene. Az áldás alapvető szükséglet: erő, élettér, honfoglalás, biztonság, nyugalom, boldogulás, üdvhozó erő származik belőle. Az áldás nélkülözhetetlen, a növekedés ereje, az életerő ajándéka, amelyet az ember sem pótolni, sem megsemmisíteni nem tud. Ez az, amit az Úr az övéinek „álmában is ad” (vö. Zsolt 127,2). Az áldás öntudatra ébresztő erő. Akárkiből valakivé – Isten népévé formál.

Azért beszélhetünk még ma is keresztyén nemzeti öntudatról, mert a keresztyénség felvételétől a reformáción át egészen máig voltak olyan magyarok, akik a nemzetről csak úgy tudtak gondolkodni, hogy közben Istenről, a nemzetek Uráról, a Szentírás tanításáról sem feledkeztek el. Tanulságos ebből a szempontból visszagondolni azokra, akik eljutottak erre az evangéliumi magaslatra. Felismerték, hogy a nemzet az a terep, amely az Isten iránti engedelmesség helyszínévé magasztosodik. Babits Mihály kifejező szavakkal ír erről: „…meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.” Annak elismerésére, amit a Himnusz fordulópontként rögzít: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegekben…”

Kölcsey történelmi tények sorát felidézve tanúsítja, hogy a nyomorúságrajz kialakulásához hosszú út vezetett, és ami ezután jött, az mind-mind bűneink következménye. Az Istenhez kiáltó ember azonban hisz ennek a következményláncolatnak a megszakíthatóságában. Ezért kegyelemkérés szól a nyomorúság és a mulandóság világából a „víg esztendőre” vágyással, mert az imádkozó ember is arányít, arányosan igyekszik kérni, mint a 90. zsoltárban is: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!” (Zsolt 90,14–15) Amilyen örökkévalóságnak tűnt a sanyarú sors ideje, legyen olyan örökkévalóságnak tűnő a szabadság ideje. Nem egyszerű kárpótlás, kompenzáció kérése ez, nem kiegyenlítődés, hanem a mulandó ember vágya az örökkévalóság határtalanságára. Ez az Isten embere imádságának nagy távlata, amely a megpróbáltatás idejét átértékelve többet lát és nagyobbra néz, az Isten készítette jövendőre.