Inkább barát a mesterséges intelligencia

Már tart a reggeli áhítat, amikor odaérek az Egyházi Gyűjtemények Konferenciájának helyet adó Kecskeméti Református Újkollégium díszterméhez. Legutóbb 2009-ben találkoztak egymással az egyházi gyűjtemények szakágainak képviselői: könyvtárosok, levéltárosok, muzeológusok. A találkozó fontosságát jelzi az is, hogy alig találok ülőhelyet a teremben, pedig székből nincs hiány, csak majdnem mindegyiken ül valaki.

A háromnapos konferencia második napja a mai, amelynek délelőttjén előadásokat hallgathatnak a meghívottak, délután pedig szervezett sétákon ismerhetik meg a hírös várost.

Az előadások az előzetes program szerint egyáltalán nem maratoniak. Először Koltai András, a Magyar Egyházi Levéltárosok Egyesületének elnöke áll a közönség elé, hogy az egyházi gyűjteményekre váró digitális kihívásokról beszéljen. A Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője rögtön fel is teszi a költői kérdést, miért van szükség egyházi gyűjteményekre. Több pápai körlevelet is idéz, amelyek szerint a könyvtárak az egyház missziójában fontosak, a levéltárak a lelkipásztori életben játszanak nagy szerepet, a múzeumoknak pedig pasztorális feladataik is vannak. – Ezek persze nem csak katolikus érvek, szerintem ez minden más keresztény felekezetnél így van – véli a levéltáros.

Később szóba kerül a centralizáció, azaz hogy a kisebb egyházközségek helyi gyűjteményei egyre gyakrabban kerülnek át megyei vagy kerületi intézményekbe, ami szakmai szempontból előnyös. Egyetlen hátránya talán az, hogy eltűnik az a részben szimbolikus szerep, amelyet az eredeti helyükön játszottak az emlékek a közösségek kulturális hagyományának megőrzésében. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább a másik fontos kihívás, amely az egyházi gyűjtemények előtt áll: a digitalizáció.

Koltai András három dolgot emel ki: az első a segédletek, vagy ha úgy tetszik, a metaadatok digitalizációja, közös adatbázisba kapcsolása, a második a tárgyakról készült digitális felvételek, harmadjára pedig a digitálisan keletkezett iratokat hozza fel. Nagy kérdés, hogy a digitális adatokat ki és hogyan fogja megőrizni, mert ezeket tárolni, rendszerezni kell. – Az egyházi gyűjtemények az evangelizáció nélkülözhetetlen eszközei is. Ha a gyűjteményekkel továbbra is támogatni akarjuk az egyházi missziót, akkor emberinek kell maradnunk, őriznünk kell a személyes kapcsolatokat, mert ezeken keresztül tudunk hatni a körülöttünk élőkre és átadni az egyház örökségét, ami a mi dolgunk, gyűjteményi munkatársaké – mutat rá Koltai András.

Takács Dániel, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának könyvtárvezetője a mesterséges intelligenciának (MI) hívott informatikai fejlesztésről tart előadást, érthetően magyarázva el annak működését. Szerinte félrevezető az elnevezés, mert mesterségesnek ugyan mesterséges, de intelligenciával nem rendelkezik. – Amit mi ma MI-nek hívunk, az nem más, mint algoritmusok és számítási kapacitások olyan összessége, amilyen eddig még sosem állt a rendelkezésünkre. Matematikai műveleteket végez egymás után, csak nagyon gyorsan és nagyon sokat – mondja Takács Dániel.

Előadásából kiderül, hogy az MI csak azok között az adatok között keres, amelyeket korábban betanítottak neki. Az általa adott válasz tartalmát nem vizsgálja, csak a valószínűségét. – Az MI nem fog tudni új festészeti vagy zenei irányzatot kitalálni, új alkotást létrehozni. Ehhez kell az intelligencia, amellyel – a mai tudásunk szerint – a gépek még nem rendelkeznek – állítja a könyvtárvezető.

Takács Dániel szerint az MI használatát inkább lehetőségként kellene kezelnünk, mintsem veszélyként. Úgy véli, érdemes rábízni a sok kutatással járó, időigényes, monoton és bonyolult feladatok megoldását, miközben a munkaerőt más, kreatív feladatokra lehet összpontosítani. Meglátása, hogy érdemes foglalkozni ezzel a technológiával, és úgy alakítani a gyűjtemények informatikai környezetét, hogy minél jobban ki lehessen használni.

Almási Zsolt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol–Amerikai Intézetének tanszékvezető egyetemi docense, digitális bölcsész és Shakespeare-kutató. Előadása szintén az MI-ről szól, de ő arról értekezik, hogyan tud az MI szöveges utasítások alapján képet alkotni. Háta mögött, a kivetítőn fekete-fehér képet látni, amelyet a Lear király egyik jelenete alapján készített az MI. Almási Zsolt elmondja, hogy az algoritmus nem az eredeti Shakespeare-szöveg alapján generálta a képet, hanem olyan utasítások hatására, amelyeket ő adott meg. Hamar eljut ahhoz a kérdéshez, hogy az így generált képek művészi alkotásnak tekinthetők-e, s ha igen, van-e szükség ezentúl képzőművészekre. Szerinte a szöveges utasítás megfogalmazása, amely alapján az MI a képet készíti, lehet művészet.

– A technológiának kitettség mindig is része a művészetnek. A festék, az anyag, a szerszámok mind meghatározzák a produktumot – állítja Almási Zsolt, aki szerint a képalkotó MI-k is csak eszközök a művész kezében, aki a generált képek közül válogat, szerkeszti azokat, és utómunkát végez rajtuk.

Kávészünet. Pont elég idő arra, hogy az esemény házigazda szervezőjével, Bán Magdolnával váltsak néhány szót. Elmondja, hogy utoljára 2009-ben, Gyulafehérvárott találkozott egymással a három szervezet, az Egyházi Könyvtárak Egyesülése (EKE), a Magyar Egyházi Levéltárosok Egyesülete (MELTE) és az Egyházi Muzeológusok Egyesülete (EME). Szerinte már csak azért is esedékes volt a találkozó, mert 2009 óta mindhárom szervezetnél sok személycsere történt, éppen ezért a mostani alkalom részben a találkozásról, barátkozásról, ismerkedésről szól.

A Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára és Levéltára, amelynek Bán Magdolna a gyűjteményvezetője, önként vállalta a házigazda szerepét, és örömmel látja vendégül a több mint százhetven résztvevőt. Elmondása szerint a háromnapos rendezvény első napján mindhárom egyesület közgyűlést tartott, majd megismerkedtek a helyi könyvtárral, levéltárral és a Ráday-múzeummal, este pedig együtt vettek részt a református templomban tartott ökumenikus istentiszteleten. – A mai nap mindegyikünk profiljába beleillő előadásokkal telik, holnap pedig különválunk, mindhárom szervezet maga állította össze a programját – mondja Bán Magdolna. – Általában szoros három nap szokott lenni, de most kicsit lazítottunk, hogy legyen idő a kötetlen találkozásokra.

Hosszabban beszélgettünk, mint a kávészünet, mert mire felérek az Újkollégium gyönyörű dísztermébe, Kómár Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője már a múzeumok online jelenlétében rejlő lehetőségekről beszél. Bátorítja muzeológus kollégáit, hogy merjék használni a közösségi médiát. Példaként az év végén nyíló Magyar menyasszony kiállítást hozza, amelyhez a Facebookon közzétett felhívással is gyűjtöttek anyagot.

Kitér a már elterjedtnek számító technikai segédletek használatára is, mint a virtuális valóság (VR) és a kiterjesztetett valóság (AR). A VR speciális szemüveggel jeleníti meg a virtuális térben láthatókat, míg az AR a valós térhez tud kiegészítő információkat adni, amelyek akár egy okostelefonnal is láthatók, majd ő is a mesterséges intelligenciáról kezd beszélni. – A közgyűjteményi és múzeumi szférában is paradigmaváltást hoz az MI-alapú technológiák használata – állítja Kómár Éva, néhány példát is említve a nemzetközi gyakorlatok alapján. A gépi látás és a nyelvi feldolgozás mellett a látogatói élmény javítását is segíthetik az algoritmusok, akár a múzeumban, akár annak weboldalán. Utóbbin akár chatbot formájában is használható az MI, de nagyban segítheti a muzeológusok munkáját is. – Hiszen sok a műtárgy, kevés a muzeológus, a műtárgyak azonosításában és kategorizálásában is segítségünkre lehet – mondja a főosztályvezető asszony.

Szerinte az online jelenlét az infrastruktúra kialakítása mellett olyan feladatok elé állítja a múzeumokat, mint például az adatkezelés vagy a biztonság. Utóbbi kapcsán kitér arra, hogy a múzeumok ma még nem szívesen teszik közkinccsé a műtárgyak leírását vagy azok jó minőségű fotóit. Mindezek mellett fontosnak tartaná, különösen az MI fejlesztése érdekében, a közös adatterek létrehozását.

Bánki Zsolt, a Magyar Nemzeti Levéltár Informatikai és Innovációs Igazgatósága Digitális Szolgáltatásfejlesztési Osztályának vezetője átfogó magyarázattal kezdi előadását, amelyben a névterek keletkezését, fogalmát és funkcióját mutatja be. Röviden: a névtér az egyedi azonosítóval rendelkezdő entitások halmaza, amelyeket bizonyos tulajdonságaik, általában személy-, család-, testületi, rendezvény-, földrajzi és köznév alapján egy csoportba rendeznek.

A névterek használata általánosnak mondható a gyűjteményekben, Bánki Zsolt előadása arról szól, hogy a Magyar Nemzeti Levéltárban (MNL) hol tart a földrajzi névtér kialakítása. Felidézi, hogy az MNL mintegy tíz éve kezdte el ezeket létrehozni, és egy évtized után úgy gondolták, ideje frissíteni tartalmilag, módszertanilag egyaránt.

Az MNL földrajzi névtere már 2011-ben 50-60 ezer földrajzi nevet tartalmazott, miután hozzáadták az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Geotauruszát, amely eredetileg a dokumentumok tartalmi feltárásához és kereséséhez használható földrajzi elnevezéseket tartalmazó segédletként jött létre.

Változik a módszer is: összekötik a különböző forrásból származó, de azonos helyet jelölő neveket úgy, hogy megtartják az eredeti forrásra jellemző, sajátos adatstruktúrájukat. Az új földrajzi névteret négy forrás alapján állították össze. Az MNL kiinduló adatbázisa mellett ezek egyike az OSZK frissített Geotaurusza, amely immár 120 ezer nevet tartalmaz. Felhasználták Engel Pál történész XVI. századi magyar helységnevekre vonatkozó történeti földrajzi névterét, a GeoNames elnevezésű, 19 millió, az egész Földre vonatkozó bejegyzést tartalmazó adatbázisát. A fejlesztés része annak a programnak a létrehozása, amely azonosítja és összeköti a névtér entitásait, amelyben már az MI-nek is jut feladat. Utóbbit most tanítják, a napokban próbálják majd ki először élesben. – Izgalmas pillanatokat élünk át – jelenti ki Bánki Zsolt, és ez érződik a hangján is.

Szerényi Ildikó, a Magyar Nemzeti Levéltár Informatikai és Innovációs Igazgatósága Digitális Szolgáltatásfejlesztési Osztályának főlevéltárosa, a közösségi segédletkészítő program vezetője előadásában azt mutatja be, hogyan tudják kereshetővé tenni az MNL hatalmas iratanyagát közösségi segédletkészítők és az MI segítségével.

Beszámolója szerint egy nemzetközi program részeként két éve kezdődött a munka egy kézírás-felismerő, MI-t futtató eszköz használatával, amelyet egy spanyol vállalkozás bocsátott a projektben részt vevők rendelkezésére. A programot az 1828. évi országos összeírással kezdték, amelyről 170 ezer digitalizált felvételt készítettek, az iratanyagból 2,8 millió nevet nyertek ki ezzel a módszerrel. – Mindenki elgondolkodhat azon, hogy mennyi ideig tartott volna, ha ezt hagyományos levéltáros módszerrel, egyenként írják ki a kollégák…

Természetesen az MI-t meg kellett tanítani a régi kézírást olvasni, értelmezni a különböző karaktereket és jeleket. Az MNL tanítóhalmazt készített úgy, hogy négyszáz oldalt a régi iskola szerint feldolgoztak, mintegy nyolcezer nevet kigyűjtve. Ez alapján tanították be Spanyolországban az MI-t, majd lefuttatták az adatbázis harmadán. Hetven közösségi segédletkészítő feladata volt, hogy az MI találatait, munkáját validálják, azaz kiválasszák az MI névátírási javaslatai közül a legmegfelelőbbet. Az eredmények alapján a spanyol cég munkatársai tovább finomították az algoritmust, amellyel végül kinyerték az összeírásból a 2,48 millió nevet.

Nem volt hosszú (egyenként) a hat előadás, a végére mégis láthatóan sokan elfáradtak. Bálint Ágnest, az Egyházi Könyvtárosok Egyesülésének elnökét a kollégium előtti téren kérdezem a konferenciáról.

– Bár profilban önállók vagyunk, de manapság már inkább integrált gyűjtemények jönnek létre, így már csak emiatt is szükség van arra, hogy egymás szakterületébe belelássunk, tapasztalatokat szerezzünk arról, ki mivel foglalkozik. A mai nap nagy felfedezése az, hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint gondoltuk – mondja Bálint Ágnes, aki szerint hasonló kihívások elé állítja a gyűjteményeket a digitális kor, éppen ezért fontos összedolgozniuk és megosztani egymással az eredményeket. Hozzáteszi, hogy a három terület közös munkája veszélyt is rejthet magában. – Félő, hogy kicsit muzealizálódik a könyvtár, főleg a régi könyves állománnyal rendelkezők, ahol már sokszor műtárgyként tekintünk a könyvekre, és egyre kevesebbszer a tartalmuk miatt vesszük kézbe.

– Hallomásból már ismertem ezt a rendezvényt, de először veszek rajta részt – mondja már a konviktus előtt Szerényi Ildikó, aki nem tart attól, hogy az MI elvenné a levéltárosok munkáját, sőt – mint ahogy az előadásából is kiderült – segítségükre van. – Hogy a jövő mit hoz, az majd kiderül – teszi hozzá.

– A közgyűjteményeknek mindenképp együtt kell működniük. Az vezet sikerre, ha egységes módszertanban, projektekben gondolkodunk. Nagy szükség lenne arra, amit említettem is az előadásomban, hogy legyen közös keresőfelület, ahol a felhasználó az összes kulturális örökségi tartalomban keresni tudna egy-egy témáról – ezt már a szintén ott megpihenő Kómár Éva magyarázza nekünk.

Az ebéd után a program a felújított kecskeméti városházán folytatódik, ahol először Fekete Gábor képviselő köszönti az egybegyűlteket, majd a szecessziós épületet és annak tanácstermét Kiss Attila építész mutatja be röviden. Még előtte összetalálkozom a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Köntös László gyűjteményi igazgató által vezetett delegációjával is, akik úgy érzik, mintha hazajöttek volna. – A református közegbe – pontosít Halászné Kapcsándi Szilvia, a Pannonia Reformata Múzeum vezetője. Elmondása szerint várják a harmadik napot, amikor megoszthatják a tapasztalataikat, és beszámolhatnak arról a sok fejlesztésről és változásról, amelyek az elmúlt egy évtizedben történtek náluk.

Ezután négy városnéző séta indul, én Székely Gábor történész idegenvezetését választom. Először az evangélikus templomhoz megyünk, ahol megtudjuk, hogy mellette áll az az elemi iskola, ahol Petőfi Sándor három évig tanult, a szószéket pedig még ő is láthatta. Azért csak azt, mert a templom később épült, a szószéket a régi épületből mentették át a kecskeméti lutheránusok. A második állomásunk a városháza új látogatóközpontja, amely Kecskemét történetét mutatja be interaktív formában. Akad ott többek között félbe vágott Mercedes, túlméretes Beszélő köntös, Kodály-terem, plüsskecskék és még egy földrengés-szimulátor is, amelyre felállva megtapasztalhatja az ember, milyen is átélni egy 5,6-os erősségű földrengést. Olyat, amely pont 112 éve döntötte romba a város negyedét.

A séta érinti az egykori zsinagógát, amely ma a Tudomány és Művészetek Házaként ismert, és amelynek emeletén Michelangelo szobrainak gipszmásolatai láthatók. Bekukkantunk még a Bozsó-gyűjteménybe, a megyei levéltárba és a Cifrapalotába is, a nap végül az Újkollégium udvarán irodalmi zenés esttel ér véget.