Mivel harangozzak be egy olyan valakit, akinek sok jutott a mélységből, emberileg túl sok? A riportban mégsem maradunk a Mariana-árok fenekén, faágakkal játszadozó szellőkről és sosem látott csillagokról beszélgetünk, azaz, ahogyan a hetvennyolc éves Skripeczky Bertalanné Sárika látja, a zene lényegéről. Az Egressy Béni Református Művészeti Szakgimnázium tanára lapunknak tartott zongoraórát.
Az Egressy lépcsőin sétálunk Skripeczky Bertalanné Sárikával a hangszeresek emeletére. Nagy terembe vezet be, amelynek sarkában versenyzongora áll. A zongoraszékre invitál, amitől kissé borsózik a hátam, de ráülök, miközben eszembe jutnak készületlenül ért gyermekkori hangszeróráim. A helyzetből adódó meghökkenést Sárika közvetlen személyisége és operába illő élettörténete szinte azonnal feledteti.
Bombázások közepette, sötét pincében született, Visken, Kárpátalján 1944-ben, családja második gyermekeként. Hétéves volt, amikor édesapját, a későbbi kárpátaljai püspököt, Forgon Pált a szekularizáció jegyében letartóztatták a szovjet katonák. A vádirat első két pontja: „Kiszolgálta a magyar nemzetet. Nem lépett be a kolhozba, azaz termelőszövetkezetbe.” – Még mindig magam előtt látom, ahogyan éjjel, szuronyok között viszik el édesapámat, négy oldalról fogják körbe – réved vissza. Gyermekkorának eseményei egész életét meghatározták. A családfőt nyolc hónap ungvári fogság után huszonöt évre ítélték, majd elhurcolták Szibériába, a Gulagra, ahol fogolytársaival mínusz negyven fokos hidegben építette az omszki postát.
Az otthon maradottak huszonnégy órát kaptak elhagyni a parókiát. Félve a hatalomtól, a gyülekezet éjjel költöztette a háromtagúvá zsugorodott családot. A decemberi hidegben egy jólelkű idős asszony fogadta be őket. A kis ház nagyszobájában laktak, a kitört, hiányzó ablaküveget papírral ragasztották be kezdetekben, és hogy ne fázzanak, összebújtak. Úgy éltek, mint a fertőző betegek, némelyek még az utca másik oldalára is átmentek, nehogy jó ismerőseiknek titulálják őket. A családot az édesanyja kántorkodással és zongoraoktatással igyekezett fenntartani. A gyülekezetben hirtelen megnőtt a zene iránti igény, hogy az emberek kimondatlanul segíthessenek, gyermekeiket zongoraórára íratták. Mivel a faluban senkinek sem volt hangszere, mindenki náluk gyakorolt, a délutáni órákat felosztva Sárika egytől kettőig játszhatott a zongorán. Mint viccesen mondja, itt kezdődött a karriere.
Kézről kézre
Sztálin halála után, 1955-ben a családfő amnesztiát kapott. A rendszer ellenségeként nem térhetett haza Viskre, a család Nagymuzsalyba költözött, Sárikát szülei beíratták a Beregszászi Művészeti Iskola zongora szakára. A városba tartó nyolc kilométeres utat szovjet gyártmányú férfibiciklin kellett megtennie télen, nyáron. Hogy tanárnője, Ladányi Irén könnyítsen a tizenkét éves lány helyzetén, magához vette és felkészítette az ungvári Csajkovszkij Zeneművészeti Szakközépiskola felvételijére, ahol alapfokú zenetanárokat képeztek. A nagyvárosban mentorának egykori tanítványa, Jaross Lucia egyengette tovább az útját. Az igazgatóság azzal a feltétellel vette volna fel, ha édesapja belép a kolhozba. Ez nem történt meg. – Végül becsempésztek! – teszi hozzá mosolyogva Skripeczkyné, aki a tanárnőjénél lakva, magánhallgatóként látogatta a szakközépiskola zeneóráit. A második évfolyamot már nappali tagozatosként folytatta, a szakiskola végeztével a lembergi zeneakadémián tanult tovább.
Nívós zenei állását otthagyva férjével és első kislányával a hetvenes évek elején átköltöztek Magyarországra. – Akkor még nem volt megszokott a kitelepülés, békességben éltünk, csend és nyugalom volt Kárpátalján, viszont a férjem rokonsága Magyarországon élt, egyesíteni akartuk a családot – magyarázza Sárika.
A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban helyezkedett el, ahol mintegy negyven évig tanított. Ezzel párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara zenei tanszékének volt óraadó tanára, majd docense.
Skripeczky Bertalanné született Forgon Sára az Egressy Béni Református Művészeti Szakgimnázium zongoratanára. Az Újpest-Újvárosi Református Egyházközség tagja. Többgenerációs lelkészcsaládból származik, édesapja, nagyapja és nagybátyja is református lelkipásztorként szolgált. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium hajdani tanára, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar zenei tanszékének egykori docense.
Ikrei születtek. A legkisebbnél huszonegy évesen diagnosztizáltak súlyos betegséget. – A lányom nehéz sorsú, bántalmazott gyermekek között tanított. Vasárnaponként diákjait többször elhozta hozzánk, hogy örömöt csempésszen az életükbe. Nyolcévnyi ápolás után a kezemmel éreztem szívének utolsó dobbanását. Nem sokkal azelőtt búcsúztunk el édesapámtól is. A másik lányomat azonos betegségben, szintén hosszú szenvedés után, negyvenhárom évesen veszítettük el, a mélység legmélyebb bugyrába kerültünk. A temető mellett lakunk, ikreink százötven méterre vannak eltemetve tőlünk. Az egyik ok, amiért nem követtem őket a sírba, a családom és férjem szeretete, jósága, kitartása és hűsége volt, amelyet máig érzek. A másik, hogy akkor már Gyökössy Endre újpesti gyülekezetének voltunk a tagjai. Gyógyítóan hatottak a néhai Bandi bácsi igehirdetései, most is oda járok. A harmadik ok, hogy első lányom halála után ismét volt emberem, Ittzés Vilma tanárnő. „Ha száz állásban tanítasz is, gyere, dolgozz az Egressyben, le kell kötni a figyelmedet” – mondta, és hallgattam rá. Ötször szállok át, amíg beérek az iskolába, de boldogan teszem, örömmel tanítok, és a kollégáktól is rengeteg odafigyelést kapok. Az Úr erőt ad, hogy elviseljem a tragédiát, amelybe illett volna belehalni talán.
Édesapja, Forgon Pál a püspöksége alatt azon fáradozott, hogy a kárpátaljai gyülekezetek visszakapják bezárt templomaikat, elvett parókiáikat, ezért különös isteni vezetésként éli meg, hogy református intézményben tanít. – A legnagyszerűbb hangszert Isten ingyen és bérmentve adta nekünk: ez pedig a torkunk. A leggyönyörűbb hang az ember éneke, a hangszerekkel ezt próbáljuk utánozni.
Beszél a szél
Sárika szerint az Úristen nem válogat abban, hova adja a tehetséget. A szülők olykor saját hiányérzetüket próbálják pótolni a művészeti iskolával gyermekük életében, de nem muzsikuscsaládoknál is akadnak tehetséges diákok. Hangsúlyozza, hogy az ember zenei oktatását életének valamilyen pontján valamilyen formában hasznosítani fogja, és ahány diák, annyi módszer. – Szeretni őket a legfontosabb, attól feloldódnak. Megesett, hogy fél év után nézett rám először a diákom, a zongoránál ülve elmosolyogta magát, majd két óra hosszat beszélgettünk a fociról. Ilyen növendékem is van. Próbálok közel kerülni hozzájuk. Tudják: bármikor bekopoghatnak elmondani a problémáikat. Hiszem, hogy a zene olyan, mint a lélek, a tomboló vihar után kisüt a nap – vélekedik Skripeczkyné, majd az ablakon át egy éppen csak rügyét fakasztó fára mutat, együtt figyeljük, ahogy mozgatja a szél a még csupasz, vékonyka ágakat. – Isten a fákkal együtt teremtette a zenét, az erdő muzsikál körülöttünk. Éppen az elmúlt napokban magyaráztam az egyik tanítványomnak: ezen a fán még nincs levél, könnyedén mozgatja a szellő, és mi ezt a dinamikát próbáljuk utánozni a zongorán. Mindig arról vitatkozunk, hogy a beszéd vagy a zene lett-e hamarabb. Úgy vélem, a zene. A szél gyönyörű dallamokat susog még ezekkel a száraz vesszőkel is. Az Úr csodálatosnak teremtette a természetet, csak sajnos elmegyünk mellette – magyarázza a zongoratanárnő.
Zongoraórán
Egykori növendékei között akadnak hírességek és pedagógusok is. Új darab vételekor fontosnak véli, hogy ne hallja előre a diák a művet, így saját gondolatvilágával, érzelmeivel töltheti azt meg, hiszen a kottában minden szükséges le van írva. Hozzáteszi, hogy programzenék esetében a címek a művész lelkét szeretnék megmozgatni, hogy képeket, élethelyzeteket, esetleg hangulatokat asszociálhasson a témához, mint például Csajkovszkij Beteg baba című rövid darabjánál. Ha nincs cím, akkor történetet kell hozzá elképzelni. – Az allegro jelentése: gyorsan, de előadói szabadság, hogy mennyire veszem fel a tempót vagy mennyire lassítok a ritenutónál. Úgy terelem a gyermekeket, hogy mindig a lelkük felől közeledjenek a zenéhez – árulja el Sárika.
A tehetséget összetettnek véli: elsősorban zenei hallás, muzikalitás, egészséges lelkület, manuális készség, azaz ügyes kezek, kitartás és színpadi megjelenés kell hozzá. Ez utóbbi mindenkit megvisel, ezért fognak félre sokan a vizsgán. A lámpaláz leküzdésére egyetlen megoldásként a gyakorlást látja. – A rengeteg zongorázás fizikailag is megterhelő, kitartást igényel. Az egyik hallgatóm az ELTE-n úgy fogalmazott: „Jaj, tanárnő, nem tudom lejátszani, még nem »lát« a bal kezem!” Azaz még nem tudják behunyt szemnél az ujjvégek, hol vannak a hangok a billentyűsoron. Ez csak hosszú, gyakorlással eltöltött órákkal jön létre. De a kész darab óriási élvezetet nyújt az előadónak és a hallgatónak is – mondja, majd így folytatja: – Akinek belefér, huszonnégy órából huszonnégyet kell gyakorolni. Nem viccelek! Napi négy–hat óra játékra a művésznek élete végéig szüksége van. Ilyenkor gondolatban már kikapcsol, máshol jár, csak a kéz gyakorol. Hiába ismeri a szemünk a kottát, a kézmemória alakul ki utoljára, és amikor abbahagyjuk a gyakorlást, az felejt a leghamarabb. Ha valaki nem lélekkel csinál valamit, amire a lehetőséget az Úristentől ajándékba kapta, semmit sem ér a munkája – vallja.
Kedvenc zeneszerzője éppen az, akinek a művét hallgatja. Arra a kérdésre, lehet-e látni, ki fogja tudni végigjárni a művészutat, így válaszol: – Sok minden látszik gyermekkorban, de előre nem lehet megmondani. Mindenki életében vannak zökkenők, némelyek továbblendülnek rajta, mások pedig lezárják a zongorát. Igyekeztem úgy tanítani, hogy boldogok legyenek a tanítványaim és továbbtanulhassanak, nem volt könnyű megtalálni hozzájuk az utat. Ahogy az Úr mellém is mindig odavezetett egy-egy embert, aki patronált, kísérte a tanulmányaimat, úgy próbálom segíteni előrehaladásukat, úgy próbálok viszonyulni a növendékekhez. Nem kerül mindenki egyformán közel hozzám, viszont soha nem kivételeztem, így én is jól érzem magam tanítás közben.
Sárika a beszélgetés végéhez közeledve jó tanárként nemcsak beszél a hangszerről, de használja is. – Ez egy oktáv. Tizenkét fok (szalad végig az ujja a billentyűkön). Az egész univerzum megtalálható benne. Bach mind a tizenkét hangra írt dúr és moll hangnemben is egy-egy darabot. Ez a Wohltemperiertes Klavier, A jól hangolt zongora, a gyerekeknek úgy szoktam megfogalmazni, hogy ebben a két kötetben benne van a világ azon csillaga is, amelyet nem látunk és nem is fogunk soha.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!