Igaz emberré lenni

A közbeszédben gyakran halljuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Keresztyénként inkább úgy fogalmazunk, hogy Isten szeretetének ünnepe. Mi a különbség a kettő között?

Mi, keresztyének a szeretetet azonosítjuk Isten felől, nem pedig a szeretet felől értelmezzük Istent. János első levelében azt olvassuk: „...az Isten szeretet.” Ez a kijelentés azonban nem fordítható a visszájára: nem mondhatjuk, hogy bármilyen szeretet Istennel lenne egyenlő. A szeretet nem Isten. Sok mindent istenítünk, gyakran használjuk azt a szófordulatot, hogy imádunk valamit vagy valakit, legyen szó a szeretteinkről vagy a kedvenc ételünkről. Az eltorzult szóhasználat azt jelzi, hogy az ember próbálja a saját életét isteni szintre emelni, de ezzel csak becsapja önmagát. Karl Barth svájci teológus így fogalmaz: hagyjuk Istent istennek lenni, hogy mi emberek lehessünk. Az alapvető elcsúszás éppen ott van, ha azt gondoljuk: Isten azért lett emberré, hogy mi megistenüljünk. Ez hamis gondolat.

Miért született meg akkor Jézus?

Luther Márton úgy fogalmaz: Isten azért lett emberré, hogy mi igaz emberek legyünk. Ebben pedig példát is adott: elénk élte emberségét. Ha elfogadnánk, hogy sem saját életünkben, sem világméretekben nem kell mindent lepipáló, már-már isteni csúcsteljesítményre törekednünk, sokkal inkább meg tudnánk valósítani azt, ami az élet valódi kiteljesedése, az igazi boldogság. A karácsony alázatra tanít bennünket: Isten cselekedett, elküldte Fiát, mi pedig alázattal, egyfajta szent passzivitással elfogadhatjuk ajándékát. Ha képesek vagyunk elengedni a minden feletti ellenőrzés kényszerét, akkor észrevesszük Isten tökéletes munkáját és szeretetét. A felismerés után pedig jöhet az aktív cselekvés. Felszabadulva tehetjük a jót, és kiteljesedhet az életünk.

János első levelében azt is olvassuk, hogy a szeretet kiűzi a félelmet (1Jn 4,18). Hogyan engedhetjük el a félelmet járvány idején?

Nem automatizmus, hogy Isten szeretete kiűzi a félelmet. Isten szeretetének megközelítése, befogadása sem az. Van egy régi kép, amely szépen kifejezi ezt: ha egy kisgyermek keze tele van mindenféle üveggyönggyel, játékkal, amikor megkapná az igazi ajándékot, nem tudja elfogadni, mert képtelen elengedni, amit a kezében tart. Az advent az elengedésről, a megüresedésről szól. Mostanában leginkább az a baj az életünkkel, hogy annyira tele van minden mással, így nem jut hely Istennek. Az advent az egyházi hagyományban a böjtről, a testi-lelki megüresedésről szól, de ezt tévedés volna összekeverni a kiüresedéssel. Ebben a szent ürességben teret engedünk Isten munkájának, üzenetének, amely így valóban otthonra találhat bennünk, és a félelmeink is helyükre kerülhetnek. Megérezzük azt az alapvető biztonságot, amely abból fakad, hogy ugyan sok rossz történik a világban, de végső soron Isten gondoskodik rólunk, szeret bennünket. Isten szeretetét semmi nem tudja megrendíteni.

Vajon át lehet élni ezt a folyamatot azoknak is, akik az intenzív osztályon fekszenek az életükért küzdve?

Ez a folyamat annyira mély és személyes, hogy kívülről senki sem jelentheti ki, másban hogyan megy végbe. Az egyik legmegrázóbb élményem fiatal lelkész koromból, amikor a gyülekezetünk egyik csodálatos tagját látogattam a kórházban. Mari néni a halálos ágyán feküdt az intenzív osztályon. Kezdő lelkipásztorként nehezen tudtam megszólalni, amikor megkérdezte: „Most mi lesz velem, tiszteletes úr?” Nyilvánvaló volt, hogy már csak órái voltak hátra. Fogtam a kezét csendben, kerestem a szavakat. Aztán egyszer csak, a búcsú utolsó pillanataiban, alig kivehető módon, mégis hihetetlenül hangosan, szinte fülsértően elkezdte énekelni: „Tudom, az én Megváltóm él...” (ÚjRÉ 773). Még a kommunizmus idején voltunk, de hirtelen az ágy köré gyűltek az orvosok és ápolók, végighallgatták az éneket. A hat elemit végzett Mari néni a legnehezebb pillanatokban bizonyságot tett arról, hogy Isten szeretete mellette van. Magam is voltam betegként az intenzív osztályon, és személyesen is megéltem az isteni biztonságot. Ahogyan a Biblia is mondja: a bizonyságtevők fellege vesz minket körül (Zsid 12,1), számos hitvalló, köztük Mari nénik is. Ugyanezt láttam, amikor édesanyám elment az életből, vagy amikor bölcs tanítómesterem, Vályi Nagy Ervin tette le földi életét. A személyes tapasztalatokon túl jó tudni, mit jelentett Dávid királynak vagy Pál apostolnak, hogy Isten kegyelme elég minden helyzetben. A Szentírásban és személyes életünkben megjelenő bizonyságtételekre építhetünk a félelem idején is.

Ha már személyes tapasztalatokat említett, érdekel, hogy püspök urat hányféle élethelyzetben érte a karácsony. Egy prédikációjában így fogalmazott: „Emlékezetes, amikor gyermekként átéltük az első karácsonyok csodáját, annyira a miénk ez a történet, hogy szinte simára, fényesre van esztergálva, és nem látjuk meg azokat a sarkokat, azokat az éleket, azt a keserűséget, azt a mélységet és azt a magasságot, amit ez a történet létrehoz.” Ez lenne a lelkészgyermek tapasztalata az ünnepről?

Ez későbbi tapasztalat. Gyermekként nem volt, ami elvegye a karácsony csodáját, mert a szüleink gondoskodtak róla, hogy boldogan éljük meg az ünnepeket. Később, kamaszkoromban már rosszabbul viseltem az ünnepvárás izgalmát, a három lánytestvérem pedig talán engem. De mire az ünnep elérkezett, valahogyan minden a helyére került. Talán azt nem értettem csak gyermekként, amikor édesanyám meghívott valakit, aki magányosan ünnepelte volna a szentestét. Azt gondoltam, meg lehetne hívni az ünnep másnapján is Irénke nénit vagy Józsi bácsit, miért épp szenteste kell ott lenniük az asztalunknál. Ilyenkor ajándékot is kellett készíteni a meghívottnak. Utólag visszatekintve látom, hogy igenis, ebben a helyzetben is lehet másokkal jót tenni, nem szabad kizárólag a saját boldogságunkra koncentrálni. Ezt a szüleimtől tanultam meg. Felnőttként már én is észrevettem, hogy karácsony előtt olyan gyakran átgázolunk egymáson. Csak a saját családunknak legyen meg minden – gondoljuk. A család is lehet az egoizmus tárgya. A boldogságunkat akarjuk bebiztosítani: megszerezzük az ajándékokat, levédjük a saját terünket, magunkat, s kizárjuk azokat, akik zavaró tényezők lehetnek. Összeveszünk az eladóval, harcolunk az utolsó áruért, türelmetlenek vagyunk az utakon. Sokszor a karácsony előtti hangulat csak annyi, hogy ha majd mi otthon meggyújtjuk a gyertyát, akkor minden rendben legyen. Végül aztán mégsem lesz rendben, mert a lelkünk nem készült föl. Miközben be akartuk magunkat biztosítani, elsikkadt a lélek szükséglete. A gyerekkori emlék élesen ott él bennem: ilyenkor is vannak mások, ilyenkor is létezik a minket körülölelő világ, vannak szenvedő emberek, vannak magányosok, és ha gondolunk rájuk, teszünk értük, az visszahat a saját ünnepünk minőségére is.

Fel tud idézni egy ilyen igazán átélt karácsonyt?

A mi családunkban sokan sokfelé szóródtak szét, ezért az az állandó visszatérő helyzet, hogy amikor elérkezik a szép pillanat, ott állunk a karácsonyfánál, és valamelyik gyermek – vagy most már unoka – felolvassa a karácsonyi történetet, akkor a közös imádságunkban elkezdjük fölsorolni azokat, akik nincsenek ott, pedig szeretnénk, ha velünk lennének. Így végül valahogyan mégis odakerülnek a karácsonyfa köré, a közelünkbe.

Volt olyan, hogy ön sem tudott a családdal együtt ünnepelni, hiszen Németországban is élt. Hogyan teltek ezek a karácsonyok?

Valóban töltöttem kint karácsonyokat, de a családunknak mindig volt egy-két darabja német földön is. Inkább az volt furcsa érzés, amikor először mentem teológusként legációba, és nem tölthettem otthon a szentestét. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem lenne családom. Egyedül üldögéltem a teológia diákszobájában, és szomorúan arra gondoltam, hogy ilyen is lehet a szenteste. Aztán egyszer csak megjelent egy nagyon kedves barátom egy szál gyertyával és egy kis süteménnyel.

Nemrég Magyarországon járt Najla Kassab, a Református Egyházak Világszövetségének szír elnöke. Azt nem tudom, arról beszélgettek-e, hogyan ünnepelik Szíriában a karácsonyt, az mindenesetre izgalmas kérdés, hogy mit tanulhatunk itt, európai kényelmünkben arról, hogyan élik át az ünnepet a megtűrt vagy üldözött keresztyének.

Szíriában nincs hó. Most már talán nálunk se lesz. Ezt azért is mondom, mert az a fajta romantika, amelyet Európában – elsősorban a keresztény középosztály – az ünnep köré fölépített, Szíriában egyszerűen nem létezik. Más az éghajlat, más a világ. De a karácsony lényegét kifejező szembenállás a fény és a sötétség között náluk most, az üldözés sötétjében még nyilvánvalóbban átélhető. Jézus születése, a karácsonyi történet színtere a Közel-Kelet. A ma ott élő keresztyének kiszolgáltatottsága ott van a karácsonyi történetben: menekülni kell Egyiptomba, Mária szívét éles tőr járja át, nemcsak a Golgota hegyén, hanem már Betlehemben is. A gyermek első percétől fogva a végső áldozathozatalra készült. Mi szeretjük elképzelni hófehér kis pólyában, glóriával a feje fölött, meleg, barátságos istállóban. De a karácsonynak brutális igazsága van: Krisztus veszélyek közé született, és ebből a védtelen környezetből bontakozott ki a világ megváltása. Biztos vagyok abban, hogy hiányok között sokkal jobban át lehet élni a karácsony igazságát, mint hogyha az embernek mindene megvan, vagy legalábbis ezt hiszi, de pontosan a lényeg hiányzik.

A jézusi kiszolgáltatottságot jobban érti tehát, aki kiszolgáltatott? Hogyan tud kapcsolódni az, aki nincs elesett helyzetben?

Pontosan úgy, ha észreveszi a kiszolgáltatottakat, és odafigyel rájuk. Ezért is jó, hogy karácsony előtt látogattak meg minket a libanoni és szíriai reformátusok: segít odafigyelni a felelősségünkre. Itt, az irodámban van az a szíriai gyermekek által készített gyönyörű kép, amelyen angolul az áll: „Isten a mi menedékünk.” A menekülők menedéke Isten. Magyarországon is számos olyan ember él, akinek mindennapjaiból hiányzik – a szociális biztonságon túl – a lelki biztonság. Ha rájuk gondolunk, és valamilyen segítséggel melléjük is állunk, máris részt vállalunk a kiszolgáltatottságban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy utaljunk át néhány forintot valamelyik szeretetszolgálat számlájára, hanem hogy személyesen segítsünk. Akár úgy, hogy mi rakunk össze egy csomagot, ami aztán eljut egy nehéz helyzetben élő emberhez.

Kiszolgáltatottság az is, hogy folyamatosan elérhetőnek, naprakésznek kell lennünk: nem szeretnénk kimaradni a közösség egyetlen megmozdulásából, lemaradni az információkról, a munkában, a szórakozásban is szeretnénk túlteljesíteni, még pihenni is „aktívan” próbálunk – nem tudunk kikapcsolni. Püspök úr adventi videóüzenetében a megállás fontosságáról beszélt. Olyan munkabeosztással, mint ahogyan ön éli az életét, hogyan tud megállni, csendben lenni, Istennel kapcsolatba kerülni?

Most még tudatosabban iktatom be azt az időt, amikor Isten üzenetével foglalkozom. A napi igeolvasás sosem maradhat el. Reggel együtt olvassuk a feleségemmel az aznapra kijelölt ószövetségi és újszövetségi igeszakaszt. Ezekben a napokban az igeolvasás kicsit tovább tart, hiszen az adventi gyertyákat is meggyújtjuk, azok fényénél olvasunk. A külső is segíthet abban, hogy belül jobban készüljünk az ünnepre, ahogyan a böjt is segít átélni a megüresedést. De a munka közben is lehet az Igére figyelni. Hogy egy konkrét példát is mondjak: egy nehéz, gazdasági témájú tanácskozás napján a Zsinaton a napi ige és Steinbach József püspöktársunk hozzá tartozó magyarázata arról szólt, hogy vagyonról és pénzről beszélve általában elromlunk, s nehéz jól és tisztán gondolkodni. Mi ebben az évben komoly kormányzati segítséget kaptunk, amellyel az aktív lelkipásztorok személyes anyagi helyzetén tudunk javítani. Az említett zsinati tanácskozáson egyik esperesünknek eszébe jutott, hogy ha ilyen segítséget kaptunk, akkor azt osszuk meg azokkal, akik előttünk jártak a szolgálatban, és ma már nyugdíjasként élnek. A nyugdíjas lelkipásztorok, a lelkészözvegyek és a lelkészárvák juttatását megemeltük, karácsonykor pedig még egy kis szerény segítséget is tudunk nekik nyújtani. A lelkipásztorok lemondanak bizonyos összegről azért, hogy a kiszolgáltatottabb helyzetben élő szolgatársaiknak is jusson. Jó volt tapasztalni a támogatott lelkipásztorok együttérzését azok iránt, akiknek egyébként nem jutott volna. Kellett ehhez a napi ige tanítása.