Negyven éve rövid cikk jelent meg a Reformátusok Lapjában arról, hogy három testvér egyszerre kérte Isten áldását házasságára a dögei református templomban. A hármas esküvőt még különlegesebbé tette, hogy a három pár három tagja lelkészi szolgálatra kapott elhívást. Egy évvel később hármas keresztelőt tartottak, mert mindegyik családban született egy-egy kislány. Bodnár Péter és felesége, Bíró Mária jövőre negyvenévi demecseri szolgálatukért is hálát adhatnak.
Mindig is hármas esküvőt szerettek volna?
Marika: Akkor már a két másik pár hoszszabb ideje együtt járt, ami akkoriban viszont még nem jelentett együttélést. Ők már akkor elhatározták, hogy közös esküvőt tartanak. Akkor egyszer apósom megkérdezte, hogy…
Péter: „Hát, fiam, akkor nem gondolnád, hogy ti is összeházasodtok?” Úgy szoktam viccesen mondani, hogy azért házasodtunk össze, mert így gazdaságosabb volt. A mi családunknak így a három esküvő helyett csak egy alkalmon kellett részt vennie.
Marika: Bár már gyerekkorunk óta ismertük egymást, ekkor már hat hónapja volt annak, hogy kapcsolatunk barátságból szerelemmé alakult át.
A menyasszonynak fel kellett adnia az „álomesküvőjét” emiatt?
Marika: Nem volt semmi, amit fel kellett volna adnom. Viszont mivel az eredeti szakmám ruhaipari üzemmérnök, és a sógornőimet is ismertem már gyermekkoruk óta, így belementek abba, hogy én tervezzem meg a menyasszonyi ruhákat. Három egyforma ruhában álltunk oda az úrasztala elé, egyforma volt a menyasszonyi csokrunk is, ahogy egyformák voltak a fiúk öltönyei is.
Negyven éve...
Mire emlékeznek a nagy napból?
Péter: Az akkori tanácselnök vállalta a polgári szertartás lebonyolítását, ami akkor egyáltalán nem volt szokás. Le is gépelte a beszédét, amit utána megkaptunk, úgyhogy az is megvan még. Elkezdett esni az eső, ahogy a polgári szertartásról sétált át a tömeg az ezerfős dögei templomba, amely meg is telt. Nagy Kálmán, a későbbi kunsági esperes prédikált, nemrég találtuk meg a hanganyagot magnókazettán, amelyet a feleségem átmásolt digitális formátumra, most épp egy hangmérnök dolgozik rajta. A három pártól három lelkipásztor kérte ki az esküt. Nem mulatós lakodalmunk volt, helyette lelkészek és ismerősök tettek bizonyságot. Este tizenegy órakor öltöztek át menyecskeruhába az asszonyok.
Marika: Megegyeztünk abban, hogy nem lesz tánc. A menyecskeruhánk is egyforma volt.
Azokat is ön tervezte?
Marika: Igen, kékpöttyös menyecskeruhát. Másnap pedig indultunk nászútra.
Hatan, együtt?
Marika: Egyszerre mentünk nászútra, de minden pár más-más helyre. Mi Jósvafőn töltöttünk el egy hetet, útközben Vencsellőn még elmentünk templomba. Az esküvő napja után pont egy évvel egyszerre tartottuk a három kislány keresztelőjét, ugyanis mind a három helyen egy-egy kislány született két héten belül. Utána még három másik gyermek is született mind a három családban
Péter: Ez tizenkét gyermek. Hamarosan megszületik a három helyen a huszadik unoka is. Nekünk kilenc van.
Marika: A 118. zsoltárból vett idézet állt az esküvői meghívón: „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.”
Cikk a Reformátusok Lapjából
Ez lett házasságuk mottója is?
Péter: Igen, ez végigkísért bennünket, mert voltak nehéz idők a negyven év alatt. Négy gyereket felnevelni a ‚80-as években, a ‚90-es évek elején nem volt egyszerű dolog.
Milyen fontos állomásai voltak eddig a negyvenévnyi házasságnak?
Péter: A gyermekek születése nagyon fontos dolog volt, akárcsak a Titus Hitéleti Alapítvány megszületése, de nehéz kiemelni konkrét eseményeket, mert egész életünket átszőtték az Úristen kisebb-nagyobb csodái. A gyermekeinkkel sok időt töltöttünk együtt. A nyári szabadságaink például egy öreg lakókocsiban teltek, volt évfolyamtársak parókiaudvaraira kéredzkedtünk be éjszakánként. De jártunk le vele Balatonszárszóra is. Ez volt a legnagyobb érték, amit akkor a gyermekeinknek adni tudtunk.
Marika: Emlegetik azóta is. A minőségi idő nagyon fontos volt a gyermekeink nevelése alatt.
Bíró Mária és Bodnár Péter
Hogyan ismerkedtek meg?
Marika: Mindkettőnk szülei első generációs ébredési emberek voltak, az ötvenes években jutottak hitre. Rajtuk keresztül mi már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Nekem Péter az első szerelmem volt, csak ő ezt hatévesen nem viszonozta.
Péter: Aztán fordult a kocka, és sokáig úgy is maradt. Volt egy másfél-két éves időszak, amikor reménytelenül szerelmes voltam Marikába. Akkor nem is reméltem, hogy majd ez valamikor össze fog jönni. De sokat kértem az Úristent, és egyszer csak megadta. Dögében közös ifjúsági körbe jártunk, majd engem Kisvárdára rendeltek ki exmisszusnak a teológia utolsó két évében, miközben Marika Budapestre került a Könnyűipari Műszaki Főiskolára, de hétvégente hazajárt, vasárnap délutánonként pedig, amikor az én szolgálatom volt, mindig jött kántorizálni. Ez pedig a mai napig megmaradt, mert most is ő a kántor a demecseri gyülekezetben, ahol harminckilenc éve szolgálunk együtt. Elég színes volt az életünk.
A hármas esküvő azért is emlékezetes, mert három lelkipásztor is állt az úrasztala előtt: Bodnár Irén és férje, Szűcs László Tamás, valamint ön, Péter. Néhány év elteltével viszont Marika is elvégezte a teológiát, nem is akárhogy.
Marika: Az eredeti szakmám ruhaipari üzemmérnök, a teológiára az első két gyermekünk születése után iratkoztam be. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eleinte nem sok kedvem volt újra tanulni, úgy éreztem, eleget ültem a könyvek fölött a főiskolán. Aznap reggel, amikor menni kellett volna Debrecenbe beadni a teológiai jelentkezést, a napi Igén keresztül Isten is üzent: „Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19,6a) Erre nem tudtam mást mondani: „Hát, Uram, akkor tanulok tovább.” Ekkor már – bár én még nem tudtam – a harmadik gyermek, Márta ott volt a pocakomban. Ő szintén lelkész lett. Szokta is mondani, hogy ő kétszer járt teológiára. Máté fiunk szintén a lelkészi szolgálatot választotta.
Nappali tagozaton végezte el a teológiát?
Levelezőn, de a görögöt és a hébert ugyanúgy kellett tanulnom, mint a többi teológusnak, akik nappali képzésre jártak. A hat év alatt egyszer sem halasztottam vizsgát, és közben két gyermeket szültem.
Azt szokták mondani, hogy a házaspárok egy idő után elkezdenek hasonlítani egymásra. Önök is ezt tapasztalták? Hogyan változtak meg negyven év alatt, voltak olyan szokások, amelyeket elhagytak a másik kedvéért?
Péter: Rajtam volt mit faragni, és ma is van. Családi örökség, hogy eléggé türelmetlen vagyok, szeretném, ha mindig minden azonnal meglenne, a feleségem pedig mindig próbál lassítani. Ő értelmiségi családból jön, az én szüleim tsz-tagok voltak. Első generációs lelkészek vagyunk. A mai napig előfordul, hogy Marika átolvassa a prédikációmat igehirdetés előtt. Amúgy valóban sok mindenben elkezdtünk hasonlítani. Kitaláljuk egymás gondolatait, legyen szó a szolgálatunkról vagy a családunkkal kapcsolatos dolgokról.
Marika: A férjem nagyon komolyan veszi Pál apostolnak a római gyülekezetnek írt intelmét: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat!” Emiatt ő sokkal megbocsátóbb, hamarabb túllép dolgokon, mint én. Hamarabb képes odatartani a másik orcáját. Én nem ilyen vagyok, de az ő hatására érzek változást magamon ebben. Hogy sokszor ugyanazt gondoljuk, az a kegyelmi háromszög miatt lehet, mindketten Istenhez kapcsolódunk. Ez nem a mi különleges képességünk, nem a mi érdemünk, mint ahogy az életben semmi sem az.
Péter: Nem ugyanaz a szeretetnyelvünk. A feleségemé a minőségi idő, erről ismertek is vagyunk, hogy ha valahol megjelenek, a legtöbbször a feleségem is velem van.
Marika: Vagyis viszel magaddal, és sokszor Pál apostolra hivatkozol, aki a korinthusiaknak írt első levelében azt kérdezi: „Nincs-e jogunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol, meg az Úr testvérei és Kéfás?"
Van kedvenc társasjátékuk?
Marika: Most az Elbűvölő Magyarország című kvízjátékkal játszunk sokat, a másik kedvenc pedig a Múlt-kor: a kocka el van vetve kvízjáték. De nem mindig csak ezekkel játszunk.
Péter: Játszunk kockajátékokat vagy malmozunk is, de abban a feleségem mindig megver.
Hogyan befolyásolta házasságukat az, hogy mind a ketten a lelkipásztori szolgálatot választották?
Marika: Azt látjuk, hogy ahol a házaspár egyik tagja nem lelkész, ott sokkal nehezebb. Leginkább abból adódóan, hogy a világi állásban dolgozó fél hétfőtől péntekig van inkább elfoglalva, míg a lelkész inkább hétvégén. Szerintem könnyebb együtt szolgálni, és jó is, hogy együtt szolgálhatunk.
Péter: Azt is elmondhatjuk: nehéz volt, hogy nem lehet szétválasztani a szolgálatunkat és a privát életünket. A lelkészi munkában nem tehetjük meg, hogy este bezárjuk a boltot, és minden gond ott marad. Állandó készenlétben kellett lennünk. Ugyanakkor közös úton haladtunk, ami nagyon sokat jelentett. Sokat lehettünk együtt, ami nekem különösen fontos volt, bár a feleségem szerint azért, mert van egy ikertestvérem, és az anyaméhben eltöltött közös kilenc hónap miatt szeretem azt, ha mindig van velem valaki.
Mire tanítja meg az embert negyven év házasság?
Marika: Például arra, hogy két ember igazi boldogsága is csak az Úristentől jöhet. Ha Isten hiányzik a kapcsolatból, ha nincs meg a kegyelmi háromszög, akkor nem lesz boldog a házasság. Természetesen automatikusan sem lesz boldog két, hitben élő ember házassága, erre több példát is láttunk az ismeretségi körünkből. Egyénileg és közösen is meg kell lennie a kapcsolatnak Istennel, és akkor valóban ott lesz a boldogság is.
Péter: Megtanít a hűségben való elmélyedésre is, ami a jó házasság alapja is. Nemcsak a házassági hűségre tanít, nevel bennünket az Úristen, hanem a munkánkhoz, a szolgálatunkhoz való hűségre is. De engem tanít a türelemre is, illetve arra, hogyan egészítsük ki egymást. Valószínűleg ezért is működött és működik most is, pedig voltak nehézségek és próbatételek a négy évtized alatt.
Mire gondol?
Péter: A feleségem eddig nem említette, de tavaly márciusban stroke-ot kapott, elég súlyos állapotba került. Nehezen tudott beszélni. A pandémia idején került kórházba, és egyre csak rosszabbul lett. Már járni sem tudott, etetni kellett. Elképzelhetetlenül szörnyű körülmények között volt, éjszaka a szobatársai nem hagyták pihenni, így még inkább leromlott az állapota.
Marika: Aztán hazakerültem, Péter gondoskodott rólam: öltöztetett, etetett, és tulajdonképpen a mai napig segít a mindennapi teendőkben, mert még gyenge a kezem, a lábam, tornáztatni kell őket. Az, hogy egy ilyen esemény után életben maradtam és fel is épülhettem, visszaállhattam a szolgálatba, az mindenképpen Isten csodája. Péter rólam való gondoskodásában szintén a hűség mutatkozott meg, az ő szeretetnyelve amúgy is a gondoskodás, most is hűségesen és rendületlenül visz gyógytornászhoz és gyógymasszőrhöz is.
Gyermekeik már jó ideje elköltöztek otthonról. Hogyan élték meg a „kirepülésüket”?
Marika: Sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a felnőtt gyermekek elköltözése után a házaspárnak kiüresedik az élete. Aranyos volt a legkisebb lányunk, Lídia, amikor elkerült főiskolára, és hosszú évek után először maradtunk újra kettesben a férjemmel: az első hétvégi hazalátogatásakor megkérdezte, hogy milyen volt, hogy bírtuk ki. Mi pedig mondtuk, hogy jó volt kettesben, örültünk egymásnak. Azért nem volt ez tragikus számunkra, mivel – értsük jól – nem a gyerekek voltak az életünk értelme. A gyermeknevelés jó időszak volt, akkor az Úristen rajtuk keresztül hozott boldogságot az életünkbe. De fokozatosan kerültek el itthonról, többek között ezért is nem okozott traumát, mint más házaspárok életében, akik utána már nem tudnak egymással mit kezdeni, és inkább elválnak. Hatvan éve ismerjük egymást, de nem unjuk meg a másikat. Természetes az, hogy időnként meg kell tudni újulni a házasságban egymás iránt. Imádkozunk azért, hogy ahogy mindkettőnk szüleinek házassága, úgy a miénk is világító és az Úr kegyelmét, szeretetét felmutató élet lehessen minél több házaspár előtt ebben a világban!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!