Húsvét után

Az ünnep elmúltával egy végtelenül cinikus vox humana (emberi hang) így fogalmazott: „No, valóban feltámadt Krisztus? Találkoztatok vele? Jobbá, mássá lett a világ? Tudtommal nem ért véget az orosz–ukrán eszement háború, nagybeteg testvérem még rosszabbul van, állás után kell néznem, mert a cég feloszlik.” A megkérdezett csendben csak ennyit válaszolt: „Ha a háború véget érne, megköszönnéd Istennek? Ha testvéred gyógyulna, minek tulajdonítanád: a szerencsének, orvosi bravúrnak, a sors kezének? Ha majd találsz állást (mert fogsz találni), lesz egy csendes kis „kösz” oda, fölfelé? Tudod, feltámadt és él Jézus, nagyon is él, csak ez nem szenzáció, mutatvány, tóból kifogott, kívánságokat teljesítő aranyhal, hanem az álságoktól mentes mindennapi élet.”

Erről szól az aggastyán János apostol evangéliumában fennmaradt történet, a második csodás halfogás is. Elmúlt az ünnep, a tanítványok – még kimondani is borzongató – látták, hallották, tapasztalták az élő Urat. Majd eltelik néhány nap, és oda az ünnepi találkozás eufóriája. Jönnek a céltalan hétköznapok, a joggal égető kérdések: hol van Jézus, ha feltámadt, miért nincs velünk állandóan? Mi lesz az oly nagyon várt rendszerváltással (ó, hogy bukna már meg az a korrupt Kajafás-kormány, állna vissza végre az annyira óhajtott dávidi nagyságrendű királyság, Róma nélkül)?

Tehetetlenségükben elmennek halászni, hiszen ez az ő kitanult mesterségük. És – ahogy az már ilyenkor lenni szokott frusztrált emberekkel – nem fognak semmit. Mi történt? Kiestek a gyakorlatból három év alatt? Elfelejtették a szakmát? Rutin, tapasztalat nem segít? Döbbenetes önillusztráció: éjszaka van, sötét, üres a háló, sötét a kedvük is. Annak az emberi életnek kiábrázolói ők, akik dolgoznak, hajtanak, güriznek a semmiért, hogy éppen talpon maradjanak, megéljenek.

Ekkor a partról hang hallatszik: „Fiaim, van-e valami ennivalótok?” Mintha így kérdezné: fiaim, mitek van, mit tudtok felmutatni, mennyire vittétek? Van hitetek, tartásotok, biztonságérzetetek? (Abban az időben gyakran előfordult, hogy arra járó vándor kérdezte meg hasonlóképpen a halászokat, hogy halat vásároljon.) Hangzik a kiábrándító, fájón őszinte válasz: „nincs semmink”. A feltámadás tanúinak ezt kell mondaniuk: „nincs semmink”. Megint csak típusemberek, olyanok, akik egy életen át hallják (hirdetik) az Igét, mégis oly reménytelenek, csüggedtek, nemritkán vigasztalhatatlanok! Ám a parti „beszóló” újra üzen: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől!” Ez a pillanat fordulópont a történetben: a hajóban lévők vagy komolyan veszik az imperatívuszt (felszólítást) és megteszik, vagy nagyképűen visszaszólnak: egész éjjel ezt tettük, ne szólj bele a dolgokba, mi ezt jobban tudjuk, vagy gyere ide, és mutasd meg! Nem. A bajban lévő ember hálás minden jó tanácsért. Megteszik, és tele a háló. Így derül ki, hogy ki az a partról üzenő.

Üzenet húsvét után: Jézus nem hagyja az övéit. Utánuk megy, megszólít. Nem aláz meg, nem oktatja ki a tanítványait. A döntést rájuk bízza, komolyan veszik-e vagy sem. Ő helyettük nem veti ki a hálót, ezt rábízza a hitükre. A parton tüzet rak (pedig akkoriban egy rabbi nem rakott tüzet a tanítványainak). Ő szolgálni jött, nem főnököt játszani. Azokból a halakból kér, amelyeket általa fogtak ki. Azt kéri tőlünk is, ami tőle jön; egészség, fizikum, szellemi képesség, hit, imádság, egész valónk.

Az éjszaka elmúlt, ragyog a nap, és az éji hiábavalóság elmúlt, idilli szent úrreggeli történik a tóparton. Ez a történet (Jn 21,1–14) híven visszaadja a feltámadás valódiságát azzal az éltető különbséggel, hogy mi, a hálás utókor tudhatjuk: bármi történjék, velünk van Jézus.

A szerző a Budapest-Pozsonyi úti Református Egyházközség lelkipásztora