Hurrá, nyaralunk!?

Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy a hosszú hónapok óta várt, jól megérdemelt nyaralásról nem úgy érkezett vissza, ahogy szeretett volna. Ahelyett, hogy kipihenten, testileg, lelkileg, szellemileg felfrissülve, a munkát, a hétköznapok aggodalmait és a megoldásra váró problémákat elfeledve lépnénk be lakásunkba, gyakran fáradtabbnak, üresebbnek és feszültebbnek érezzük magunkat, mint amikor elmentünk.

Számos oka lehet annak, hogy miért fordul elő ilyesmi, és mi legfeljebb megpróbálhatunk tőlünk telhetően mindent megtenni a pihenés érdekében – már ha valóban ezt akarjuk. Úgy tűnik ugyanis, hogy mára teljesen elfelejtettük, hogyan kell kikapcsolódni. Pedig ez a szó tökéletesen megragadja, hogy mit kellene ilyenkor tennünk: semmi olyat, amit „bekapcsolt” állapotban teszünk. Abbahagyni az agyalást, a hírolvasást, jövőnk görcsös tervezgetését, magunk mögött hagyni szorongásainkat, a szemünk előtt lebegő határidőket, otthoni teendőink listáját és azt a számtalan dolgot, amit ki-ki beilleszthet a felsorolásba.

Nemrég egy vendéglőben jártam, és amíg az ételre vártam, szórakozottan néztem körbe az ízlésesen berendezett helyiségben. Az egyik asztalnál apuka, anyuka és két tinédzserkorú gyermekük ült, mind a négyük keze a telefonjukhoz ragadt, miközben limonádéikat kortyolgatták. Nem néztek egymásra, nem szólaltak meg, mindannyian elmélyülten nyomkodták a kütyüiket. Mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi különös, ez ma már megszokott látvány, mégis, volt az egészben valami végtelenül groteszk és szomorú, amitől az ember szíve elfacsarodik. Később még többször odapillantottam a családra, akik a fogásokat hang nélkül fogyasztották el, némaságukat csak telefonjaik pittyegése törte meg.

Amikor valakit a komfortzónája elhagyására biztatnak, a legtöbbször külföldi utazásra, hatalmas adrenalinlökettel járó extrém sportokra, (sokszor szélsőséges) önmegvalósításra vagy egyéb nagy volumenű, drasztikus tettekre és változásokra próbálják ösztönözni. Holott a 21. századi ember komfortzónája ezeknél a dolgoknál sokkal közelebb van: ott szorongatjuk a két kezünkben, velünk van a nap minden percében, és nem kevésbé függünk tőle, mint a szenvedélybetegek a káros szerektől. Kegyetlenül hangozhat, de valószínűleg csak akkor nyomkodnánk kevesebbet az okostelefonjainkat, ha használatuk a cigarettához vagy az alkoholhoz hasonló egészségkárosító hatásokkal bírna. Vagy talán még akkor sem, ki tudja. De mi a helyzet a lelki egészségünkkel?

Hiszen elterjedésük óta okostelefonjaink rabjai vagyunk, és ezen olyan súlyos dolgok sem változtatnak, mint egy világjárvány, a több tízezer életet követelő, gazdasági nehézségeket okozó háború, vagy az egyre aggasztóbb természeti jelenségeket okozó klímaválság.

Vajon minek kell még történnie ahhoz, hogy valóban elkezdjük értékelni életünket? Mikor vesszük észre, mennyire nagy kincs szeretteink minden egyes levegővétele és szívdobbanása?

Reményre ad okot, hogy generációtól függetlenül egyre többen ébrednek rá, hogy a kijelző bámulása mennyi időtől és élménytől foszt meg minket, és sokan úgynevezett digitális detoxot hirdetnek. Ennek lényege, hogy hosszabb-rövidebb időre tudatosan letesszük a telefont, és igyekszünk a jelenre, a körülöttünk lévőkre koncentrálni. Ez persze pofonegyszerűen hangzik, de néhány óra „telefonmentesség” után be fogjuk látni, hogy nem is olyan könnyű a való világra figyelni.

Nincs mese, újra meg kell tanulnunk egyszerűen csak „létezni”, mert ez jelenti a valódi kikapcsolást, kikapcsolódást. Az időnként mindannyiunkban ott lévő ürességet pedig egy okoseszköz sem fogja kitölteni. Ehhez ugyanis nem lefelé, a képernyőre, hanem felfelé, valahová a mulandó életünk fölé kell tekintenünk.